A niceai főtemplom

A niceai főtemplom nem azonos az Izniki-tó vizében elsüllyedt nagy bazilikával, amelyben a 325-ös első niceai zsinatot tartották.

Utóbbit Nagy Konstantin építette a 4. század elején a városfalakon kívül, a tó partján, az itt álló ún. „szenátusi palota”, a császári adminisztráció helyi központja mellett, helyi vértanúnak, Szent Neophytosnak szentelve, akit a templom szentélyében temettek el. Valószínűleg azért választották ezt a zsinat helyszínéül, mert ez volt elég nagy a 200-300 résztvevő befogadására.

A főtemplom viszont a hellenisztikus város központjában, a két főutca kereszteződésénél áll. Minden bizonnyal az első niceai zsinat idején is állt már itt egy templom, de erről semmit nem tudunk. A jelenlegi templom első épületét Justinianus császár (527-565) építtette, a Hagia Sophiának szentelve, akárcsak Konstantinápoly főtemplomát.

A Hagia Sophia – Ἁγία Σοφία τοῦ Θεοῦ, Isten Szent Bölcsessége –, amelyet a Példabeszédek 8-9. és a Bölcsesség könyve 7-9. személyesít meg חָכְמָה Chokmah, „a Bölcsesség” néven, amelyből a jiddis-magyar „hohmecol” ige is származik –, a patrisztikus és orthodox hagyomány értelmezése szerint maga Krisztus, ahogyan Szent Pál leszögezi: „Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége” (1Kor 1:24). Alexandriai Szent Athanasziosz éppen itt, a niceai zsinaton használja fel ezt az azonosítást az ariánusokkal szemben Krisztus istenségének bizonyítására, rámutatva, hogy a Példabeszédek 8:22-31 öröktől valónak jelenti ki a Bölcsességet, azaz a páli egyenlet szerint Krisztust. E hagyomány szerint Krisztus, Isten megtestesült Szava egyszersmind megváltó tervének bölcsességét is képviseli, s így a Hagia Sophia-templomokat az Atya előrelátása folytán isteni megváltónak rendelt Krisztus tiszteletére szentelték.

Az orthodox liturgia és ikonográfia sokféle formában jeleníti meg az Isteni Bölcsességet mint az Isten megváltó tervében szereplő Krisztust. A katolikus ikonográfiában kevésbé van jelen; leggyakoribb formulája a középkori Mária-szobor, ölében áldó Jézussal, gyakran azzal a felirattal: „In gremio Matris sedet Sapientia Patris”, az Anya ölében ül az Atya Bölcsessége. A konstantinápolyi Hagia Sophia-templom szentélyét a keleti és nyugati Bölcsesség-hagyományt egyesítve éppen egy ilyen mozaik-ábrázolással díszítették.

Érdekességképen említjük, hogy az orosz népi ikonográfiában Hagia Sophiát a bonyolult teológiai összefüggések mellőzésével „Szent Zsófia nagyvértanú” formájában ábrázolták, három lánya, Vera, Nagyezsda és Ljubov, azaz Hit, Remény és Szeretet társaságában, akik szintén áldozatul estek az elnyomásnak, mint az oly gyakran megesik orosz földön.

Apokrif szentek tapasztalatcseréje. Szent Zsófia és leányai a kutyafejű Szent Kristóf vértanú társaságában, akiről már írtunk. 19. sz. Moszkva, Állami Történeti Múzeum

Ebben a templomban is tartottak egy egyetemes zsinatot: a második niceai zsinatot, az osztatlan keleti és nyugati egyház hetedik és utolsó zsinatát 787-ben.

A zsinatot Eiréné császárnő, IV. Leó özvegye és fia, a kiskorú VI. Konstantin régense hívta össze a bizánci képrombolás-vita lezárására. A zsinat eredetileg Konstantinápolyban gyűlt össze 786-ban, de az ottani képrombolás-párti katonaság megakadályozta folytatását, ezért helyezték át ide, Niceába.

A zsinat határozata megengedte az ikonok tiszteletét, de nem imádásukat, amit egyedül Istennek tartott fenn. Ezenfelül azt a nagy hatású kijelentést tette, hogy az ikonnak tett tisztelet átszáll az ábrázoltra, ezért nem lehet bálványimádásnak tekinteni – ezt majd az 1545-63-as katolikus trienti zsinat is átveszi, válaszul a protestánsok bálványimádás-vádjára. Álláspontját nem krisztológiai érvekkel támasztotta alá, mint a képrombolók 754-es hieriai zsinata, hanem csupán a képtisztelet régiségére és Krisztus megtestesülésére hivatkozott, amely utóbbi lehetővé teszi ábrázolhatóságát.

A második niceai zsinat II. Vazul (976-1025) menologionjában, Vat. Gr. 1613 fol. 108. Középen Tarasios pátriárka és VI. Konstantin császár, a földön egy megalázott képromboló

A zsinat temploma azonban nem maradt ránk. Az épületet 1065-ben földrengés döntötte romba, s ez után épült fel a mostani változat.

A terjeszkedő oszmánok 1331-ben foglalták el Niceát, s a főtemplomot szokás szerint azonnal mecsetté alakították, amelyet a hódító szultán nevéről Orhan dzsáminak neveztek el.  Az új mecset mellett madraszát és fürdőt építettek, amelyek azonban nem maradtak fenn.

Timur Lenk inváziója 1402-ben súlyosan megrongálta a mecsetet, amelyben a 15. század közepén tűz, majd később földrengés is pusztított. Egy évszázadon át romokban állt; belső vakolata a bizánci freskókkal valószínűleg ekkor ázott le.

Guillaume Berggren fotói, 1870-80 k. az északkeleti apszis felől és a templom belsejéről

Az 1500-as évek elején kezdődött meg az oszmánok kétszáz éven át tartó harca a felemelkedő perzsa Szafavid-dinasztiával, amely főleg az örmények és kurdok lakta oszmán-perzsa határvidéken zajlott. Ennek során hol az egyik, hol a másik hódító hurcolt el egész örmény mesterember-településeket a maga országának belsejébe, hogy azt gazdagítsák szaktudásukkal. A tabrizi örmény fazekasokat 1515-ben telepítették át İznikbe (ahogy a város nevét a görög eis Nikaia, „Niceába” kifejezésből törökösítették, mint Isztambult az eis tan Polin, „a Városba” kifejezésből). Az örmények itt alkották meg a birodalom-szerte híres izniki csempét, amellyel az isztambuli Kék Mecsetet is burkolták, s amelynek virágmotívumai még az erdélyi templomokba is eljutottak. A városra új virágkor köszöntött, s a romos épületeket újjáépítették. A mecsetet állítólag maga Sinan állította helyre Szulejmán szultán megbízásából.

Az 1920-22 közötti görög-török háború frontvonala végig Nicea körül mozgott. A görög csapatok a környék török falvait pusztították el, majd a bevonuló törökök a város túlnyomórészt görög lakosságát űzték el. A harcok végére az óváros 60-70%-a romokban állt, minden templom és kolostor leomlott, az izniki kerámiaművesség megsemmisült. A teljesen eltűnt görög lakosság helyére balkáni muszlim menekülteket (muhacirokat) telepítettek.

A megrongálódott Hagia Sophiát Atatürk 1935-ben múzeummá nyilvánította. Ez a gesztus – akárcsak az isztambuli Hagia Sophia vagy a Chora-templom esetében – az ország szekuláris fordulatát, s az iszlám előtti sokszínű múlt felértékelődését jelképezte.

Az épületben 1935-ben és 1953-ban régészeti kutatás folyt. Feltárták a bizánci mozaikpadló és freskók maradványait, s a külső talajszintet két és fél méterrel lejjebb vitték a falak alapjáig. Felfedezték a templom déli oldalához csatlakozó parekklesion (külső kápolna) mozaikpadlóját is, amelyet azóta is az időjárásnak kitéve, csupán a látást és fotózást akadályozó vasketreccel körülvéve mutatnak be.

2007-ben megkezdődött a templom helyreállítása, a tető és a kupolák rekonstrukciója és a minaret újjáépítése. A munka 2011-ben ért véget – és az épület Kurban Bayramı, Ábrahám áldozatának nagy ünnepén mecsetként nyitott újra.

Ez a lépés az ország reiszlamizációjának folyamatába illeszkedett, s megelőlegezte az isztambuli múzeum-templom-mecsetek néhány évvel későbbi visszaalakítását mecsetté. A váratlan lépés ellen országszerte és nemzetközileg is tiltakozás tört ki, sőt még az izniki muszlimok egy része is felszólalt ellene, mondván, hogy enélkül is elég mecset van a városban. De eredménytelenül. Az épület ma is mecsetként működik, noha az ott töltött egy óra alatt csupán egyetlen hívőt láttunk imádkozni, miközben vagy húsz-harminc, főként hazai turista jött műemlékként meglátogatni.

Érkezik az egyetlen hívő, maga az imám, aki látogatásunk alatt végig imádkozva kikerülhetetlen, de stílusos staffázsfigurája lesz fotóinknak fehér turbánjával és szakállával, sárga ingével és barna papi köpenyével

A mecsetbe lépve három lépcső vezet le a padlószintre, ahol a bejárat előtt egy gyönyörű bizánci padlómozaikot tártak fel. Itáliai kozmateszk példák alapján ezt a 12-13. századra datálnám. Az Athosz-hegyi Iviron-kolostor nagytemplomában azonban nagyon hasonló padlómozaikról azt állították, hogy 10. századi.

Annyi bizonyos, hogy a liliomok, amelyek hangsúlyosan fogják körbe a mozaik középrészét, a Laskaris-ház jelképei voltak, akik Konstantinápoly velencei megszállása, 1204, és a Paleologos-restauráció, 1261 között uralták a maradék Niceai Császárságot.

A templom háromhajós bazilika, nagyon tágas középső és keskeny mellékhajókkal, félköríves középső apszissal és egyenes lezárású mellékapszisokkal, voltaképpen egy-egy négyzet alaprajzú melléktérrel, amelyeket egy-egy kis későbizánci bevilágító kupola zár le.

A mecsetté alakításkor a Mekka felé néző imafülkét, a mihrabot, és a szószéket, a minbart a déli mellékhajóban alakították ki.

A főszentély ívét lépcsőzetes tribünök töltik ki, a papság ülőhelyei a liturgia alatt, hasonlóan a konstantinápolyi Hagia Eirénéhez. A padló kőmozaikos, előtte az oltár egykori helyén padlóba süllyesztett márvány lap.

A konstantinápolyi Hagia Eiréné szentélye a lépcsőzetes tribünökkel. A következő képen látszik, hogy ott is egy süllyesztett márvány lapon állt az oltár.

Az északi mellékhajó falában, valószínűleg egykori kapu timpanonján, 1935-ben Deészisz-freskót tártak fel, a félalakos Pantokrátor előtt könyörgő Szűz Máriát és Keresztelő Szent Jánost. Ezt a kaput már korán befalazhatták, így maradhatott meg jó állapotban a freskó.

Néhány ablakkal a szentély felé az ablak bélletében ókori márvány ión oszlopfő másodlagosan befalazott voluta-töredéke.

Az északi mellékhajó végén négyzet alaprajzú helyiség, a prótheszisz, a liturgikus kenyér és bor előkészítésének helye. Itt az ablakok bélletében maradtak meg dekoratív díszítések, és a tamburon három szent alakjának körvonalai. Ugyanitt a falakon és a boltozaton több bevésett kis kereszt, még az ikonrombolás idejéből, amikor ez volt az egyetlen megengedett díszítés.

A déli mellékhajó végén hasonló négyzet alaprajzú helyiség, a diakonikon, a diakónusok öltözője és a liturgikus ruhák őrzőhelye. A padlón, a déli fal mentén márvány szarkofág. Fölötte, az ablak alatt balra angyal félalakos képe. Fölötte az ablaktól balra és jobbra is egy-egy félalakos angyal, a jobboldali éppen csak kivehető. A tamburon két szent körvonalai. Ezek jól láthatók kellett legyenek mecsetté alakításkor is, mert fejüket nyilvánvalóan kalapáccsal verték le.

Az épület korábbi mecset korszakából is maradtak fenn arab feliratok és graffitik a főhajót a mellékhajókkal összekötő íveken és a bejárattól balra.

Összegezve, a templomnak valaha gazdag díszítése lehetett, a falakon freskók, a padlón kőmozaik. Mindez nem is a mecsetté alakításkor, hanem inkább a tető nélküli, romos állapot évszázadaiban mehetett tönkre. Csoda, hogy ennyi is fennmaradt a boltívek védelmében.

És csoda az is, hogy legalább ez az egy bizánci templom megmaradt többé-kevésbé eredeti formájában a Niceában valaha állt húszból és országszerte sok ezerből. Éppen ez az egy, ha mecsetté alakítva is, amelyben a második niceai zsinatot tartották, és a másik, ha csak alapjaiban és a víz alatt is, amelyben az elsőt.