Láttuk, hogy a haghpati Vahram mester az 1270-es években szinte a tökéletességig fejlesztette a sanahini Mkhitar által az 1180-as években kialakított „tűfaragású” hacskárok stílusát. De tanítványa, Poghos még őt is túlszárnyalta a közeli Goshavank kolostorában 1291-ben felállított Hímzett (Aseghnagorts) Hacskarral, amelyet az örmény művészettörténet a hacskarok technikai csúcsának tart.
A hacskar teljes felületét végtelen csipkeminta borítja, amely finom geometriai formákból, csillagokból és sokszögekből épül fel. Bár a kő szimmetrikusnak tűnik, digitális vizsgálatok kimutatták, hogy az apró mintázatok között nincs két egyforma motívum. Poghos minden négyzetcentimétert egyedileg tervezett meg.
Ahogy Mkhitar és Vahram, úgy Poghos is több rétegben építette fel a mintát. A legfelső réteg a nagy kereszt, amelynek ágai pálmalevelekben végződnek. A második réteg a kereszt mögött és alatt húzódó indák, szőlőlevelek és gránátalmák finom láncolata, az örökkévalóság körének sugarai, valamint a szegélyek nyolcágú csillagai. A harmadik a háttér mikroszkopikus méretű csipkehálózata, amely szinte feketének tűnik az árnyékok miatt, így a kereszt és a kör szinte lebeg a kőtömb előtt.
Ráadásul Poghos a hálómintát mélyen aláfaragta, úgyhogy közelről nézve is úgy tűnik, mintha több rétegű kőrácsot illesztett volna a kő tömbje elé.
A „tűfaragású” hacskarok nem készülhettek volna más anyagból, mint vulkáni tufából, amely különféle árnyalatokban állt rendelkezésre – Poghos a helyi barnás-zöldes árnyalatú tufából dolgozott. A tufa ugyanis kibányászás után még nagy mennyiségű vizet („bányanedvességet”) tartalmaz, ezért nagyon könnyen és finoman faragható. Faragás után a víz a felszín felé szivárogva elpárolog, s a benne oldott kovasav kikristályosodva természetes cementként köti össze a vulkáni hamuszemcséket. A tufában található kalciumtartalmú anyagok pedig a levegő széndioxidjával és vízzel reakcióba lépve mészkővé alakulnak át. Mindez az időjárásnak ellenálló kemény védőréteget hoz létre a kő felszínén, miközben a kő belseje továbbra is viszonylag puha és porózus marad, ami biztosítja rugalmasságát a fagyokkal szemben.
A megszilárdult tufa védőrétegét – az azerbajdzsáni hadsereg csákányain túl – egyetlen külső hatás képes komolyan károsítani: a savas eső, amely a külső kérget és a kőzet belső szilárdító struktúráját alkotó mészkövet feloldja, s a kő morzsolódni kezd. A kén- és salétromsav hatására a kő felszíni mészkőrétege gipsszé alakul, amely egyfelől magába zárja a környező por- és homokszemcséket, s így piszkos, feketés réteget képez, majd lassan felhólyagosodik és kagylósan lehámlik. Ezt látjuk a Hímzett Hacskar legtetején is, amely előreugorva védi a kő többi részét az esőtől, így a leginkább van kitéve annak.
Ezért is történt az, hogy noha Poghos két Hímes Hacskart faragott, amelyeket a goshavanki kolostor Megvilágosító Szent Gergelynek szentelt temploma előtt kétoldalt állított fel, az egyiket már 1935-ben átvitték a jereváni történeti múzeumba, a másikat pedig – amelyiket itt a fotókon bemutatok – speciális víztaszító, de páraáteresztő szilikátbázisú védőréteggel látták el.
Nem véletlen, hogy éppen a haghpati Vahram mester egy tanítványa jött át Goshavankba hacskart faragni. Haghpatból jött ugyanis az a nagy tudós is, aki 1188-ban megalapította az itteni kolostort: Mkhitar Gosh.
Mkhitar Gosh szobra a goshavanki kolostor előtt
Mkhitar Gosh (1130 k – 1213) Gandzakban született, a mai azerbajdzsáni Ganja városában. A haghpati kolostori akadémiát elvégezve kapta meg a vardapet (egyháztanító/teológiai doktor) címet. Ezután Kilikiai Örményországba ment, az Antiochia fölötti Amanus (Ἄμᾱνος) hegyre – korabeli örmény nevén Sev lerner, Fekete-hegy, ma törökül Nur Dağları, Fény-hegység –, ahol a mai athosz-hegyihez hasonló intenzív kolostori élet folyt egészen a keresztes hadjáratok végéig, amikor az aleppói emír kiirtotta a szerzeteseket a csak Gâvur Dağ-nak, „a gyaurok hegyének” nevezett Amanusról. Ráadásul vegyesen éltek egymás mellett görög, örmény, szír és frank szerzetesek, ami rendkívül tágas szellemi horizontot biztosított az itteni szerzetesi akadémiáknak, olyat, amilyennel egy szerzetes a konzervatív észak-örményországi hegyek között nem találkozhatott.
Mkhitar, hogy elvégezhesse az itteni akadémiát, eltitkolta haghpati doktori címét, úgyhogy itt végezve kétszeresen is vardapet lett. Itt – valószínűleg az örmény Castana-kolostor gazdag könyvtárában és a görög-szír Barlaam-kolostor bizánci jogi kurzusain – ismerte meg a bizánci Nomokanon joggyűjteményt és az ókori görög filozófusok örmény fordításait.
Haghpatba visszatérve a Zakarianok szolgálatába állt, s 1184-ben az ő megbízásukból állította össze a Datastanagirket, az első örmény világi és egyházi törvénykönyvet.
Mkhitar Gosh portréja a törvénykönyv legkorábbi, 1295-ös fennmaradt teljes példányában (Matenadaran, MS 484)
A könyv az egész örmény világban elterjedt, annyira, hogy a lengyel királyok is jóváhagyták a Kelet-Lengyelországba – elsősorban Kamenyeck-Podolszkba és Lembergbe – behívott örmények számára, akik az ország 1772-es felosztásáig eszerint éltek. Ezért ábrázolják Mkhitart többnyire egyik kezében az igazság mérlegével.
Mint a goshavanki templom előtti szobron látjuk, Mkhitarnak a korabeli szerzetesi szokással szemben nem volt szakálla. Nem borotválta, ami nem is lett volna illendő, hanem egyszerűen nem nőtt neki. Innen kapta a Gosh, azaz „csupasz állú” nevet, amelyet annyira naggyá tett, hogy a falu és a kolostor eredeti Nor Getik nevét is erre cserélték fel – Goshavank „Gosh templomát” jelenti –, sőt róla nevezték el a közeli Ijevan borát is, amelyik az egyik legjobb Örményországban.
Borban az igazság
A Datastanagirk a korban rendkívül liberálisnak számító rendelkezéseket tartalmazott: az örmény hegyekben elterjedt vérbosszú tilalmát, a testi csonkítás elvetését, a jobbágyok védelmét földesuraikkal szemben. Tiltotta a lányok kényszerházasságát, az ilyen házasságot érvénytelennek minősítette. Szigorúan büntette a családon belüli erőszakot, s engedélyezte a bántalmazott nők válását, amely esetre vagyonmegosztást írt elő. Külön védelmezte a terhes nőket, a nők becsületét és méltóságát. Sőt még állat- és növényvédelmi előírásokat is tartalmazott: szigorú büntetéssel sújtotta a háziállatok túlterhelését és bántalmazását vagy gondozásuk elhanyagolását. Elsőként tiltotta a vadászatot szaporodási és utódnevelési időszakban, a hasznos vadállatok megölését, és a gyümölcsfák kivágását is.
De Mkhitar kiváló tanítóként egy népszerűnek szánt könyvet is írt, az Arakkh („Mesék” vagy „Példázatok”) című állatmese-gyűjteményt. Ebben részben ókori állatmesékből, részben örmény vagy más keleti forrásokból gyűjtött össze és dolgozott át fabulákat, mindegyiket morális magyarázattal is ellátva.
Az oroszlán, a medve és a róka szövetséget kötöttek egymással, és elindultak, hogy közösen vadásszanak az erdőben. Sikerült is elejteniük egy hatalmas bivalyt, egy vadkant és egy kövér mezei nyulat.
Miután a zsákmányt egy halomba hordták, a büszke oroszlán rátekintett a medvére, és így parancsolt neki: „Oszd el a zsákmányt közöttünk igazságosan, a jussunk szerint!”
A medve meghajolt, és így szólt: „Felséges királyom, a döntés egyszerű. A hatalmas bivaly a tiéd, mivel te vagy a legerősebb közülünk. A vadkan az enyém, mivel termetben én következem utánad. A kis nyúl pedig legyen a rókáé, mert ő a legkisebb.”
Amikor az oroszlán ezt meghallotta, szörnyű haragra gerjedt, hogy a medve egyenrangú félként mert osztozkodni vele. Hatalmas mancsával akkora csapást mért a medvére, hogy az holtan rogyott össze.
Ekkor az oroszlán a reszkető rókához fordult, és így szólt: „Most pedig te oszd el a zsákmányt!”
A róka mélyen meghajolt, és így felelt: „Uram, a bivaly legyen a te fenséges reggelid, hogy erőt adjon a naphoz. A vadkan legyen a te bőséges ebéded, hogy táplálja testedet. A kis vadnyúl pedig legyen a te könnyű vacsorád, mielőtt nyugovóra térsz.”
Az oroszlán elégedetten bólintott, és megkérdezte: „Ó, bölcs róka! Ki tanított meg téged ilyen tökéletes és igazságos osztozkodásra?”
A róka a medve élettelen testére mutatott, és így suttogott: „A medve, uram.”
Gosh magyarázata:
„Ez a mese arra inti a gyengébbeket és az alattvalókat, hogy tanuljanak a vakmerők és az ostobák bukásából. A medve elbizakodott volt, és elfelejtette, hogy a földi hatalmasságokkal és a királyokkal szemben nem lehet egyenlő jogokat követelni anélkül, hogy az ember veszélybe ne sodorná magát.
A bölcs ember nem várja meg, amíg a saját bőrén tapasztalja meg a hatalom haragját. Inkább nyitott szemmel jár a világban, megfigyeli a büszkék és a lázadók bukását, és a mások szerencsétlenségéből merít óvatosságot és alázatot, hogy megvédje a saját életét és békéjét. Mert a bölcsesség nemcsak az igazság kimondásában áll, hanem abban is, hogy tudjuk, mikor és ki előtt beszélünk.”
Az állatok teremtése egy 1587-es vaspurakani örmény evangeliariumból. Matenadaran, MS 3083
A könyv a középkori örmény iskolákban alapszintű tankönyvvé vált. Nemcsak olvasni és fogalmazni tanultak belőle, de a retorikában is szerepet kapott: a tanulók az állatok szerepét felöltve érveltek azok álláspontja mellett: a medve hogy miért jogos az egyenlő osztozkodás, a róka pedig hogy miért az óvatosság a legfőbb erény.
Minthogy a kolostori akadémiákon tanultak a leendő bírák, diplomaták és fejedelmi tanácsadók, az ilyenfajta történetek jól beléjük vésték nemcsak azt, amit a törvénykönyv, hogy milyen lenne az ideális világ, hanem azt is, hogy milyen a valódi, s a bölcs embernek hogyan kell élnie abban. A fenti mese például arra tanította a leendő örmény diplomatákat, hogyan kell okosan és óvatosan tárgyalni a náluk sokkal erősebb hatalmakkal
Amikor 1188-ban a nor getiki kolostor földrengésben összedőlt, Mkhitar elérkezettnek látta az időt, hogy önálló akadémiát alapítson, s a Zakarianok engedélyével és anyagi támogatásával újjáépítette a kolostort. Ez lett a 12-13. századi Örményország legfontosabb akadémiája.
A goshavanki főtemplom gavitja
A goshavanki akadémia tanítása forradalmi jelentőségű volt az örmény jogszolgáltatásban. Korábban a helyi szokásjog alapján, ad hoc módon rendezték el a vitákat; Gosh tanítványai precedensjog és rendszerszintű struktúrák alapján mondtak ítéletet. Az így kialakuló örmény jog fontos szerepet játszott az önálló állam nélkül élő örménység identitásának megőrzésében.
Maga Gosh olyannyira szerette ezt a helyet, hogy amikor érezte halála közeledtét, a kolostor melletti domboldalon egy kis Szentlélek-kápolnát építtetett magának, és kérésére ott is temették el, hogy örökre rálásson az általa alapított iskola falaira.
Komitas Vardapet: Der voghormia (Uram, irgalmazz), előadja George Livanos (2024)
Teázó a Szentlélek-domb tövében, a legoptimálisabb rálátással a kolostorra
Add comment