Ez a hacskar, amely a haghpati kolostor teológiai akadémiájának előcsarnokában áll, tovább folytatja és gazdagítja a „tűfaragású” (aseghnagorts) kövek hagyományát, amelyet Mkhitar Kazmogh dolgozott ki a sanahini kolostorban.
A központi kereszt közvetlen tövében két bonyolult geometriai mintával ellátott korong látható. Ezek a világmindenséget, a folytonosságot és a földet jelölik, amelyből a megváltás fája kisarjad. A kereszt szárának alsó részéből kétoldalt dús, felfelé kunkorodó növényi motívumok ágaznak ki. Ez nem a halál eszközét, hanem a feltámadást és az örök életet jelképező Életfát szimbolizálja. A keresztet körülvevő háttér aprólékos, többrétegű „tűfaragásos” geometriai szőnyegmintából áll.
A hacskar felső párkányán az a felirat áll óörmény nyelven:
ՔՐԻՍՏՈՍ ԱՍՏՈՒԱԾ ՅԻՇԵԱ ԶՏԷՐ ԲԱՐՍԵՂ Ի ԳԱԼԸՍՏԵԱՆ ՔՈՒՄ – Krisdos Asduadz, hisia zter Barseg i galusdean kum, „Krisztus Isten, emlékezz meg Ter Barseghről a Te eljöveteledkor.”
Ez a szöveg jó alkalmat nyújt az örmény feliratokban szokásos rövidítések és ligatúrák illusztrálására:
• Rövidítések: ՔՐԻՍՏՈՍ (Krisztus) helyett: Csak a ՔՍ (kʻe és se) betűk láthatók, fölöttük pativ jellel.
• ԱՍՏՈՒԱԾ (Isten) helyett: Csak az ԱԾ (ayp és tsa) betűk szerepelnek, szintén pativ jellel rövidítve.
• Ligatúrák: A kőfaragó a normál szavaknál a betűk szárait (vertikális vonalait) egymásra csúsztatta, így két-három karakter egyetlen vizuális egységet alkot.
• A „ՅԻՇԵԱ” hisia „emlékezz” szóban: A Յ (hi) és a Ի (i) betűk teljesen egybeolvadnak: a hi betű jobb oldali szára egyben az i betű kezdővonala is.
• A „ԳԱԼԸՍՏԵԱՆ” galustean „eljövetel” szóban: Ez a leghosszabb szó a sorban, így itt látható a legtöbb módosítás. A Տ (t) és Ե (e) betűket egymás alá-fölé rendezték, míg az Ա (a) és Ն (n) betűk közös függőleges törzset kaptanak a szó végén.
• Diftongus-összevonás: Az örmény nyelvben az „U” hangot két külön betűvel írják le egymás után: ՈՒ (egy o és egy viw).A helytakarékosság érdekében a kövön a ՔՈՒՄ kum „a te” és az ԱՍՏՈՒԱԾ asduadz szavaknál a két betűt nem egymás mellé, hanem egymásba ágyazva vésték fel: a kisebb U alakú jelet közvetlenül az O betű felső „hasába” vagy szárára ültették rá, ami egyetlen karakternek hat.
E sűrítések miatt a felirat a laikus szemnek inkább tűnik egybefüggő dekoratív mintázatnak, mintsem olvasható szövegnek.
Barsegh haghpati apátról – a grúz forrásokban Basileios érsekről – már az előző posztban is szó volt. A sanahini gavitot építtető Kurd Artsruni herceg fivére volt, akit mint másodszülöttet egyházi pályára adtak (többek között azért, hogy a család ellenőrzése alatt tartsa a kolostornak adományozott birtokokat, lásd az előző posztban). Már fiatal korában – talán harminc éves lehetett – a nagy tekintélyű haghpati kolostor apátja lett, s az ő hivatali ideje alapozta meg azt a szellemi virágzást, ami Haghpat és Sanahin testvérkolostorokat a többi északi kolostor fölé emelte, s végső soron a világörökségi címhez juttatta.
Barsegh alapította a híres haghpati akadémiát, scriptoriumot és könyvtárat, valamint annak rejtekhelyeit, amelyek révén számos kézirat – például a híres Haghpati evangeliárium – túlélhette a pusztítás évszázadait. És az ő idejében fejeződött be (1185) a Szent Jel főtemplom előtti gavit építése, amelyet az utolsó Kyurikida herceg leánya, Mariam finanszírozott, s felirata szerint Barsegh fejezett be. Ebből a pompás gavitból nyílt a főtemplomba az a kettős szárnyú fa kapu, amelynek bal szárnyát az örmény állam nemrég vásárolta vissza londoni árverésen, s amelynek ikonográfiáját részletesen elemeztem. Barsegh apát és az általa kialakított szellemi környezet ismeretében már jobban megérthetjük a kapu kifinomult ikonográfiájának eredetét.
A haghpati akadémia előadóterme. A földbe ásott boros amforák (karaszok) nem azt a modern értelmiségi idillt szolgálták, hogy a diákok borozgatva olvasgassanak, hanem a gyakran használt könyvek gyors rejtekhelyei voltak, mert a muszlimok undorodtak a bortól, és nem kutakodtak ezekben. Paradzsanovnak A gránátalma színe című filmjében, amelyik itt játszódik a 18. század második felében, látjuk, hogy innen szedik ki az átnedvesedett könyveket, hogy a napon szárítgassák őket (lásd az alábbi trailer elejét és végét)
Barsegh családja, az Artsruniak korábban a Van-tótól délre fekvő vaspurakani örmény királyság uralkodó dinasztiája voltak; ők építtették az akhtamari kolostort is. Apja, Vahram Tamar grúz királynő kurd-örmény fővezéreinek, a Zakarianoknak alárendelt magas rangú katonai vezető (amirspasalar) volt, bátyja, Kurd Tiflisz és Kartli grúz kormányzója (amir), s így a család kezében összpontosult a régió katonai, polgári és vallási vezetése. Maga Barsegh kiváló politikus volt, aki jó érzékkel egyensúlyozott a tartomány korábbi örmény hercegei, a Kyurikidák és az új grúz udvar között. Diplomáciai képességei miatt Tamar királynő személyes tanácsadójának és Kartli (Közép-Grúzia) örmény érsekének is kinevezte, úgyhogy ő képviselte volna Grúziát az örmény és orthodox egyház uniójáról tartott 1178-79-es nagy örmény egyházi zsinaton is Rumkaléban, ha végül a „keleti atyák” merev ellenállása miatt nem bojkottálta volna az egész zsinatot. 1081-ben egy névrokona, Szent Barsegh épp itt, a haghpati kolostorban nyerte el az örmény egyház legfőbb vezetője (katholikosz) címet, ami óriási presztízst adott a kolostornak.
Az Eufratesz és Merzimen (örményül Barzuman) összefolyásánál álló Rumkale (örményül Hromkla) az örmény egyház központja és a katholikosz székhelye volt 1149 és 1292 között. Itt működött 1256 és 1268 között az egyik legnagyobb örmény kéziratfestő, Roslin Toros.
Az 1178-79-es hromklai zsinat az örmény és orthodox egyház legnagyobb, legdrámaibb uniós kísérlete volt. Az uniót az 1080-ban megalakult, s a szeldzsukok és keresztesek közé szorult kilikiai örmény királyság – az egyetlen korabeli független örmény állam – kezdeményezte bizánci katonai segítség reményében, s Komnenosz I. Manuel császár (1143-1180) pártfogolta, új hűbéres lehetőségét látva bennük. Szent Nerses Shnorkhali katholikosz és a császár levelezés útján kidolgoztak egy kompromisszumos formulát, amelyet a zsinatnak kellett volna szentesíteni, ám a katholikosz a zsinat kezdetén, a császár pedig a végén meghalt, úgyhogy mire a zsinat beleegyező levele eljutott Konstantinápolyba, ott már felhagytak a mérsékelt politikával, s olyan megalázó feltételeket támasztottak, amelyeket az örmények nem fogadhattak el. A kilikiai királyok így a szomszédos keresztes államokhoz fordultak, s 1197-ben Rómával léptek unióra. Így jött létre az Örmény Katolikus Egyház, amelynek székhelye ma Libanonban van.
A „keleti atyák”, élükön Haghpat, Sanahin és Ani kolostoraival, más geopolitikai helyzetben voltak. Nekik nem származott volna előnyük az unióból, viszont nagyon rossz tapasztalataik voltak a Manzikert (1071) előtti bizánci imperialista és asszimiláló politikával. Számukra az örmény egyház volt a nemzeti identitás hordozója. Szellemileg konzervatívok voltak, s a monofizitizmus 5. századi atyáinak „tiszta tanítását” védelmezték. Amellett hatalmas földbirtokokkal és önálló jogrenddel rendelkeztek, amit az unióval fel kellett volna adniuk. Ennek az uniót ellenző irányzatnak a legfőbb szószólói voltak Barsegh haghpati és Grigor sanahini apát.
Barsegh a helyi nemesi családokkal is jó viszonyt és munkakapcsolatot ápolt. Bátyja, Kurd építtette 1220-ban a haghpati kolostor külső védőfalát. Mint láttuk, támogatta Mariam hercegnőt abban, hogy a Kyurikid dinasztia temetőkápolnájaként építse meg a nagy gavitot. De a Kyurikidák meggyengülése után ő választotta ki a kolostor legfőbb patrónusának a felemelkedőben lévő Ukanian családot, akik szintén a Zakarianok grúz seregében szolgáltak, s akiknek ez nagy presztízst jelentett (lásd az előző poszt leírását a nemesi családok és kolostorok kapcsolatáról). Az Ukanianok hálából egy hármas sírkápolnát emeltek a kolostor mellett, amelyben a legfőbb középső helyet Barseghnek, s a jobb oldalit Kurd hercegnek tartották fenn, és csupán a bal oldalit használták ők maguk. A két szélső sírkamra tetején ma is egy-egy hasonlóan gazdag faragású hacskar áll. Elképzelhető, hogy Barsegh apát hacskarja eredetileg középső kamra fölött állt.
Az Ukanian-sírkápolna jobb oldali kamrája fölött álló hacskar
A középkori örmény főpapok és nemesek temetési szertartása rendkívül ünnepélyes, szimbolikus rítus volt, amely szigorú rend szerint zajlott:
• A spirituális katona: Az örmény teológia szerint a hívő (különösen egy egyházi vezető) lelki harcos, akinek földi csatája a halállal ér véget. A szertartás három fő részből állt: a virrasztásból, a templomi gyászmiséből és a sírhely megáldásából.
• A kapu zörgetése: A koporsó kivitele előtt a kíséret hagyományosan háromszor megkopogtatta a bezárt templomajtót. Hitük szerint ezzel Szent Péternek, a mennyország kapuőrének jeleztek, hogy nyissa meg a kapukat az elhunyt lélek előtt.
• Énekek és tömjén: A szertartást litániák, bonyolult polifonikus egyházi kórusművek (sarakanok) és sűrű tömjénfüst kísérte. A mise végén a jelenlévők utolsó tiszteletadásként megcsókolták az érsek kezét vagy a koporsóra helyezett evangéliumot.
Gyertyagyújtás halottakért a haghpati nagy gavitban
A hacskarokat az Ukanianok minden bizonnyal már a mongol hódítás idején, a 13. század második felében rendelték, emlék-hacskarnak, ami szokásos volt az örmény egyházban. Ez az az időszak, amikor a mongolok oldalán a szeldzsukok ellen harcoló örmény segédcsapatok számos győzelmet aratnak és nagy zsákmánnyal térnek haza, amiből sok egyházi alapításra is futja – például a híres Amenaprkich (Mindeneket Megváltó) hacskarra, amelyről majd külön írok, s amelyet Vahram mester faragott 1273-ban. Vahram az 1270-es években lett a haghpati kolostori műhely zseniális vezető mestere, a „tűfaragású” stílus itteni betetőzője és a figurális ábrázolás úttörője. Szinte biztos, hogy Barsegh apát emlékhacskarját is tőle rendelték meg.
A haghpati akadémia bejárata, előtte az Amenaprkich hacskarral
Vahram mester tanítványa kellett legyen az a Poghos mester is, aki 1291-ben a közeli Goshavank kolostorában megalkotja a „tűfaragású” stílus legtökéletesebb példáját, az Aseghnagorts hacskart, a középkori örmény művészet csúcspontját. Erről lesz szó a következő posztban.
A Debed folyó völgye a haghpati kolostorból nézve. A folyón túli fennsíkon áll Sanahin kolostora és városkája. A háttérben a mai grúz-örmény határhegység.
Add comment