Három nővér

A Vidám jiddis című könyvet Brnóban vettem, az Academia könyvesbolt, galéria és kávézóban, ahol két könyv között süteményt szolgálnak fel, és este hattól az írók élőben is szóval tartják olvasóikat. Szerzője, a még a cári Łódźban született Leo Rosten elsősorban a jiddis és az angol nyelv találkozásairól írott könyveivel vált népszerűvé Amerikában és – Isten tudja miért éppen – Csehországban. A Hyman Kaplan-sorozat kötetei egy kijevi bevándorlónak és társainak az esti iskolában az angol nyelvvel folytatott küzdelmeit írják le, míg a The Joys of Yinglish (1998) az angolban meghonosodott jiddis kifejezéseket kommentálja.

Ez a könyv, az eredetiben The Joys of Yiddish (1968) – amelynek 2001-ben egy bővített The New Joys of Yiddish kiadása is napvilágot látott, s ezt ugyancsak lefordították csehre Jidiš pro ještě větší radost, „Még vidámabb jiddis” címmel – százegy gyakori jiddis kifejezés értelmező szótára, amely azonban a meghatározás után nemcsak példamondatokkal, hanem zsidó viccekkel is illusztrálja a kifejezés használatát. A szótár külön zsenialitása, hogy nemcsak az elterjedt jiddis szavakat – cadik, mazel tov, rebe – értelmezi, hanem különös előszeretettel listázza a pusztán hangsúlyukkal is sokatmondó jiddis indulatszavak – aha! ojojoj! phü! húha! nu! – különféle jelentésárnyalatait, olykor tizenötöt (phü!) sőt tizennyolcat (nu!) is megkülönböztetve.

aha!
Több értelmű kifejezés, amely régebben igen gyakori volt a zsidó társalgásban. Néhány jelentése:
1. Megértés. „Szóval nem kivonod, hanem összeadod? Ah-A!”
2. Felismerés. „AhA! Hát ezért mondta le a vacsorameghívást!”
3. Meglepődés. „Ezek szerint a doktor tévedett? AHA!”
4. Utasítás. „Eredj, kérdezd meg őt, akkor meglátod, hogy áll a dolog. Aha!”
5. Öröm. „Ah – A! Tehát én nyertem meg a fogadást?!”
6. Győzelem. „AhA!” (Kimondatlanul: Szóval beismered, hogy nem volt igazad!)
Ne keverjük össze az „Ahá”-t a fontos „Húha!” indulatszóval, amelyről még szó lesz a maga helyén.
—————
Sokoloff úr húsz éve ugyanabban az étteremben vacsorázik a Második sugárúton. Mint mindig, most is húslevest rendel. A pincér kihozza, aztán menne vissza, de Sokoloff úr utánaszól: „Főúr!” – „Igen?” – „Legyen olyan kedves, kóstolja meg ezt a levest.” – „De hát Sokoloff úr, húsz éve jár ide, és még sosem panaszkodott.” – „Főúr”, ismétli Sokoloff úr csökönyösen, „kóstolja meg ezt a levest.” – „De hát mi a baj vele, Sokoloff úr?” – „Kóstolja meg, kérem.” – „Rendben”, áll rá a pincér. „De… egy pillanat. Hol a kanál?” – „Aha!”, mondja Sokoloff úr.


Arra gondoltam, magyarra fordítanám a könyvet, már persze az angol eredetiből. Ám ahogy elkezdtem utánanézni, hamarosan felfedeztem, hogy van már egy magyar klónja: Raj Tamás budapesti főrabbi 100+1 jiddis szó: zsidóságismeret új megközelítésben (Budapest: Makkabi 1999) című munkája.

A könyv első pillantásra a The Joys of Yiddish átdolgozásának tűnik. Hiszen mindkettő 101 jiddis kifejezést értelmez, sőt a két szótár kifejezéseinek nagy része is azonos. És a fejezetek felépítése is hasonló: a címszót a rövid értelmezés után itt is zsidó viccek és anekdoták illusztrálják. No és persze szégyen is volna, ha a tudós szerző nem ismerné tárgyának harminc év óta alapvető irodalmát. A 100+1 jiddis szó azonban semmiféle ilyen előzményre nem utal. Rosten neve, vagy a The Joys of Yiddish címe egyszer sem fordul elő benne. Épp ellenkezőleg, Raj Tamás személyes inspirációra vezeti vissza a könyv keletkezését:

Lau rabbi egy mondása adta számomra az ötletet, hogy ezt a könyvet megírjam. Azt hangoztatta, hogy minden izraeli zsidónak – még ha tökéletesen beszél is héberül – meg kell tanulnia 100 szót jiddisül, az európai diaszpóra nyelvén. A száz jiddis szó által bárki megismerhetné és átérezhetné ősei gondolkodásmódját, a régi gettók és zsinagógák sajátos hangulatát.

A véletlenszerű egybeeséseknek ez a sokasága kevéssé tűnik valószínűnek, de hát a Septuaginta is úgy készült, hogy hetven tudós rabbi egymástól függetlenül fordította a Tórát héberről görögre, s amikor összevetették, az eredmény betűről betűre egyezett.


Mindazonáltal az alapötlet és a szerkezet hasonlóságától eltekintve Raj Tamás könyve valóban eredeti mű. Elődjével szemben nem annyira a szavak jelentésárnyalatai, mint inkább a mögöttük álló gazdag történeti hagyomány érdekli őt, s ebből idézi egyik történetet a másik után. Nagy részük nem is a közismert zsidó anekdotakincsből származik, hanem személyes tapasztalatokból, a magyar zsidó folklórból, vagy az utóbbi évtizedek eseményeiből, mint a Séker-bilbül (zűrzavaros hazugság) címszó egyik példája:

Még a szovjet hatalom fennállása idején Moszkvában járt egy amerikai újságíró, akinek az imént említett Brezsnyev elvtárs előadta a remek szovjet gazdasági helyzetet: egy rubelért egy öltönyt, két rubelért egy egész borjút lehet kapni. Az újságíró hitetlenül hallgatta.
– Ha nem hisz nekem, majd behívatok magának valakit, akinek feltétlenül hinni fog – szólt Brezsnyev.
Végül megegyeztek, hogy a moszkvai főrabbi döntse azt el.
– Nos, főrabbi úr – kérdezte kínos hangsúllyal a pártvezér – ugye lehet nálunk két rubelért egy egész borjút venni?
A rabbi zavarban volt: ha megmondja az igazat, elviszik a Gulágra, ha pedig nem, világszerte lejáratja magát. Ezért aztán rövid gondolkodás után így válaszolt:
– Mondja, miért kell magának pont egy borjú? Tudja mit? Csapjon hozzá egy százast, és vegyen egy csirkét!


Az anekdoták, etimológiák, történelmi fejtegetések túláradó mesélőkedvvel követik egymást, váratlan összefüggések világosodnak meg egy csapásra, az olvasó nagy gyönyörűségére. Se non è vero, è ben trovato. Mint az alábbi fabula a kínai Sassoon nővérekről a Szhojre (áru) címszóban.

S ha már itt tartunk, beszélnünk kell a kínai zsidókról is, akik a már említett selyemút miatt, a szhojre biztosítása végett telepedtek le, és hajdan nagy számmal éltek ott, különösen Kai-feng környékén és Sanghajban. Ez utóbbi nagyvárosban a századforduló táján élt egy gazdag (bagdadi származású) zsidó bankár, a híres Sassoon (ejtsd Szaszun) családból. (Mellesleg e családból való a londoni Sassoon-gyűjtemény tulajdonosa, akárcsak a Sassoon-frizura feltalálója.)

Nos, a sanghaji Sassoon bankárnak (nevét a kínaiak Szun-nak mondták) volt két lánya. A nagyobbikat egy tehetséges kínai fiatalember vette feleségül, akit a zsidó bankár taníttatott. Ezért ő hálából felvette a Szun nevet, s lett belőle a kínai forradalom vezére: Szun Jat-Szen. A másik lány férje egy ugyancsak kínai katonatiszt lett, aki később Tajvan vezetőjeként vált híressé: Csang Kai-Sek. A lányok közel száz évig éltek, s így esett meg a történelem különös fintora, hogy az egymással vetélkedő, úgynevezett népi, illetve nemzeti Kína nagy özvegyasszonyai voltaképpen nővérek voltak, és természetesen zsidók…

A gyönyörű történet a közismert viccet idézi fel a Földre látogató marslakóról, aki arra a kérdésre: „És mondja, mindenki ilyen kis sapkát visel maguknál?” azt válaszolja: „Nem, csak a zsidók.” Az ember szinte sajnál filológiai lábjegyzetet fűzni hozzá:

• A Selyemút szhojré-ja hagyományosan nem zsidók, hanem a Kínában hasonló szerepet betöltő muzulmán huj kereskedők kezében volt.
• Noha a sanghaji zsidóság története rendkívül érdekes – szeretnénk is még írni róla –, és ebben a történetben Sir Victor Sassoon, a 30-as évekbeli nagyvilági Sanghaj építője valóban kiemelkedő szerepet játszott, ám mindez csupán a 19. század második felében kezdődött az első zsidó bevándorlók érkezésével.
• Hogy Victor Sassoon nevét a helyi kínaiak hogy mondták, azt ma már nem lenne könnyű kideríteni, de a kínai Wikipedia 沙逊 Shā Xùn formában írja át.
• Szun Jat-Szen neve viszont 孫 Sūn volt. S ezt a nevet őseitől örökölte sok generáción át, éppúgy, mint bármely másik kínai.
• Szun Jat-Szen tanulását nem Sassoon finanszírozta, hanem Honolulun élő gazdag kereskedő bátyja, Sun Mei.
• De mért is finanszírozta volna? Hiszen semmi közük sem volt egymáshoz. Szun Jat-Szen ugyanis nem Sassoon lányát vette el.
• Már csak azért sem, mert Sassoonnak nem hogy két, de egy lánya sem volt. Gyermektelenül halt meg.
• Hanem Soong Ching-linget, egy másik gazdag sanghaji kínai lányát. Apósa, akit amerikai tanultsága miatt inkább angol nevén, Charlie Soongként említenek, éppúgy hakka családból származott, mint Szun Jat-Szen. Ám a család kínai neve 宋 Sòng volt, aminek semmi köze sem a Xùnhoz, sem a Sūnhoz.
• Charlie Soong pedig hakka lévén értelemszerűen nem volt zsidó. De taoista sem volt, vagy buddhista, ahogy egy kínaitól várnánk. Hanem metodista keresztény. Akárcsak Szun Jat-Szen. Mi több, épp egy vasárnapi istentiszteleten hozta össze kettőjüket a sors. Sőt mi több, Soong maga is metodista misszionárius és prédikátor volt, s vagyonát biblianyomdájával alapozta meg.
• Nyilvánvaló ebből, hogy Soong másik lánya, Soong May-ling sem volt zsidó, hanem ugyancsak metodista keresztény. Férje, Csang Kai-Sek a házasság feltételeként szintén megkeresztelkedett, s később meggyőződéses kereszténnyé lett.
• És az a két lány valójában három. Egy idősebb nővérük is volt ugyanis, Soong Ai-ling. Ő a korabeli Kína leggazdagabb emberéhez, H. H. Kunghoz, Konfuciusz hetvenötödízigleni leszármazottjához ment feleségül, aki rövid ideig szintén Kína miniszterelnöke volt, s természetesen maga is keresztény.
• Ilyenformán Raj Tamás fabulájának lényege mégiscsak igaz, noha apró módosítással, mint a jereváni rádió. Az 1949-től egymással szemben álló „két Kína” nem két, de három legfőbb emberének feleségei valóban nővérek voltak (sőt Szun Jat-Szen özvegye rövid ideig maga is miniszterelnök volt a népi Kínában), és valóban egy valláson voltak mindhárman. Épp csak annyi a különbség, hogy ez a vallás nem a zsidó volt.

E három nővérről tartja a ma Kína-szerte ismert mondás: 一個愛錢、一個愛權、一個愛國, egyikük a pénzt szerette, a másik a hatalmat, a harmadik Kínát. A „hatalom” és „Kína” szembeállítása, ahol az utóbbit a köztársaságot alapító Szun Jat-Szen, az előbbit pedig a Tajvant „elszakító” Csang Kai-Sek képviseli, arra utal, hogy a mondás alighanem a maoista hatalomátvétel után keletkezett. És valóban: ez a mottója a kínai Soong nővérek (1997) filmnek, a legprimitívebb kommunista propagandafilmnek amelyet valaha is láttam, pedig az élet nem kevés tapasztalattal ajándékozott meg e műfajban.

No de hát mért követelnénk itt történeti hűséget, hiszen Brezsnyevről és a moszkvai főrabbiról sem firtattuk, valóban találkoztak-e. Nem ez a könyv lényege, hanem a fabulálás, az anekdoták sokasága, egykor volt világok hangulatának felidézése. Olvassák élvezettel, noha cum grano salis. És a Vidám jiddisről se feledkezzenek meg.