Tizenkilencedik század vége, háromnegyed tizenkettő, Róma. Meleg.
Bár a Trasteverén, szemben a Santa Mariával. Késő februári vasárnap, délelőtt háromnegyed tíz. A bárban csak egy római család van kicsi gyerekekkel, reggelizni jöttek le. Narancslé, kávéillat. A bejárati falon két kép, nem túl figyelemfelkeltő.
| Marco, te recordamos. Eras el viejo amigo, la plaza, los rumores de la fuente, el pacífico sonido de las horas, el lento, el pensativo Marco de mirar triste, tierno y casi perdido, gruñidor y orgulloso, a veces, pero digno. Las noches de verano eran bellas contigo. Escuchabas la música o dormías tranquilo. Marco, estás con nosotros, sigues aquí, estas vivo. Con las campanas de Santa María, los que no te olvidamos y quisimos te llamaremos y veremos siempre en el aire y la luz trasteverinos. | Marco, nem felejtünk. Öreg barátunk voltál, a tér maga, a szökőkút csobogása, az órák nyugodt kondulása, a lassú, tűnődő, a gyengéd, szomorú, szinte elveszett tekintetű Marco, a morgós, a gőgös olykor, de mindig méltóságteljes. Szépek voltak a nyári esték veled. Hallgattad a zenét vagy aludtál nyugodtan. Marco, velünk vagy itt vagy, itt élsz velünk. A Santa Maria harangszavára mi, akik szeretünk és nem felejtünk hívni fogunk és mindig látni fogunk a trasteverei párában és fényben. |
Az a római reggel, és a vers Marcóról, amelyet Alberti a Roma, peligro para caminantes (1968) kötetbe is felvett, Ahmatovát olvasva jutott ma eszembe, akit éppen Alberti és María Teresa León fordítottak gyönyörűen spanyolra. Én persze inkább csak játékból fordítom magyarra.
| Но я предупреждаю вас, Что живу в последний раз. Ни ласточкой, ни кленом, Ни тростником и ни звездой, Ни родниковою водой, Ни колокольным звоном - Не стану я людей смущать И сны чужие навещать Неутоленным стоном. | Már most figyelmeztetnélek hogy ezúttal utoljára élek. Sem mint fecske, sem mint nyárfa, sem mint csillag, nád susogása, sem mint forrásvíz csobogása, sem mint a harang zúgása nem fog senkit megzavarni, idegenek álmát háborgatni valaha-voltam sóvárgása. |
És minden alkalommal, amikor kerek órakor felhangzik a környékbeli templomok harangja, arra gondolok, hogy a harangok is olyasvalami maradványai, ami éppen csak hogy létezik még, vagy inkább egy olyan Atlantisz visszhangjai, amely már rég megszűnt létezni. És az is eszembe jut, hogy azon a napon – és eljön az a nap –, amikor a harangok nem szólnak többé, már nekem sem lesz sok kedvem élni.
Add comment