Másik város

Budapestet járjuk Arazzal, én is az ő szemével fedezem fel a várost, hogy hány Mekka felé forduló török imafülke maradt fenn a középkori templomokban, vagy hogy Gül Baba türbéjét ma már nem elsősorban turisták, hanem hívő muszlimok látogatják az imaórák idején, úgyhogy el is törölték a belépőjegyet. Araz örömmel fedezi fel a két nagy azerbajdzsáni eposz, a Dede Gorgut és a Köroğlu magyar fordítását a Hagyományok Háza kiadásában. Figyelmesen olvassa a magyar nyelvű feliratokat, próbálja kihámozni a törökkel rokon szavakat és szerkezeteket, amelyekből van bőven, nyilvánvaló és rejtettebb egyaránt. Az utóbbiak sorában fedezzük fel nagy csodálkozással, hogy ahogy a magyar ʻféreg’ egyszerre jelent ʻkukacot’, illetve ʻfarkast’, úgy az ezzel etimológiailag nem rokon azerbajdzsáni gurt (török kurt) is mindkettőt egyaránt jelenti. Ráadásul ez utóbbi a girmek, ʻfér, férkőzikʻ szóból származik, s nem lenne nehéz ugyanezt feltételezni a ʻféreg’-ről is.

De az igazi találkozás a Nemzeti Múzeum pincéjében vár ránk. A ruhatár mellett két kő van a falra erősítve, két török kori építési felirat magyar várakból a 17. század derekáról. Feliratuk alig kivehető már (úgyhogy ne csak a fotót szidják), de amit sikerült elolvasni, az ott áll cédulájukon:



Az építtetők neve, mondja Araz, jellegzetesen a kizilbasoké, azoké a harcos síita török nomádoké, akiknek utódai ma Azerbajdzsánt lakják, s akik Irán első azerbajdzsáni dinasztiáját, a Szafavidokat a trónra segítették. A székesfehérvári pasa neve ugyanaz, mint azé az azeri Sahbaz bejé, aki Kégl Sándornak fogadott örök barátságot 1890-ben, a budaié pedig mint azé az iráni síita török eposzi hősé, akiről a napokban elhunyt Simin Daneshvar írta meg a 20. századi iráni történelem kulcsregényét.

A városban rejtőző sok ismeretlen város közül az egyik legelrejtettebb tárul fel az azerbajdzsáni utazó előtt.