Az Anatolian Archaeology a napokban tudósított egy Eskiyaparban nemrég előkerült különös hettita tárgyról. A tárgy egy egyfülű agyag csésze a Kr.e. 17-16. századból, tehát a hettita birodalom legkorábbi korszakából. Különlegessége, hogy a csészében ül valaki: egy meztelen nőalak hatalmas szemekkel, és napkoronghoz hasonló hajkoronával, amelyet nyolc korong szegélyez. Két kezét két mellére szorítja, mintha tejet akarna kipréselni belőlük: ez a bőséget és termékenységet jelképező gesztus gyakori a hettita és a korábbi anatóliai ikonográfiában. Előtte a csésze alján egy kicsi kerek asztal áll, rajta lapos kenyérrel, mellette egy állatfejű korsó.
Az eskiyapari csésze. Saját felvételem az ankarai Anatóliai Civilizációk Múzeumából
Ha kortárs kerámia volna, azt mondanánk, cuki geg. De a hettitákat nem a geg jellemezte.
Noha a hettita kultúrát alig egy évszázada azonosították, s írását alig ötven éve fejtették meg teljesen, már idáig is olyan mennyiségű szöveg és régészeti párhuzam gyűlt fel, hogy ezek alapján érdekes módon lehet rekonstruálni a tárgy funkcióját és jelentéseit.
A csészében ülő nőalak párhuzamait olyan kicsi nőszobrok jelentik, amelyeknek hatalmas hajkoronája, de olykor az egész szobor is színaranyból van. Ez Arinnitti, azaz „Arinnu Napistennője”, ahogy a hettita források említik.
Arinnitti arany szobra a MET Museum of Artból. Több hasonló szobrocskát őriznek törökországi múzeumokban is
Arinnu templomvárosa a hettita főváros, Hattuša közelében feküdt. Itt volt a Napistennő szentélye, mert a hettiták az életadó Napot női formában tisztelték. Az ő férje volt Tarhunna, a vihar istene, s ők ketten voltak a hettita pantheon főistenei, akiknek a hettita uralkodó és felesége rendszeresen áldozatot mutattak be.
A Kappadókiában, Kayseritől 50 km-re délre látható fıraktıni szikladomborművön III. Hattusili király (Kr.e. 1275-1245) Tarhunnának, felesége, Puduhepa pedig Arinnitinek mutatnak be áldozatot. Mindkettő előtt egy-egy olyan kör alakú asztalka áll, mint a csészében ülő istennő előtt, Hattusilién kenyérrel, Puduhepáén madárfejű edénnyel. És mindkettő egy-egy olyan csőrös edényből önt folyadékot egy földön vagy az asztalon álló tálba, mint amilyen a csészében ülő istennő előtt áll.
Ian Rutherford írja kitűnő Hittite texts and Greek religion (2020) c. könyvében, amelyben a görög vallás anatóliai eredetű elemeit vizsgálja:
Ha egy Kr. e. 1. évezredi görög végignézett volna egy hettita áldozati szertartást, egy dolog biztosan azonnal feltűnt volna neki: hogy mennyire központi szerepet kap a kenyér. A hettita Anatólia bizonyos értelemben igazi „kenyérkultúra” volt. Láttuk, hogy a helyi szent naptárak gyakran a ḫarsi-gabona köré szerveződtek: ezt télen tárolták, majd tavasszal kenyérré sütötték. A görög áldozati rítusoknál általában nem volt ennyire fontos a kenyér, bár a görög szent törvényekben néha felbukkan az artos, a pelanos és a pemmata. Persze akadnak pontos párhuzamok is: például mindkét kultúrában készítettek marha alakú kenyereket.
A libációk – vagyis az italáldozatok – szimbolikus jelentősége jól látszik a fıraktıni domborművön, ahol III. Hattusili és Puduhepa éppen Tessubnak és Hepatnak [a két isten hatti nevei] öntenek áldozatot. Közvetett bizonyítékot szolgáltatnak az úgynevezett „csészenyomok” is: ezek sziklába vájt mélyedések, amelyek több Kr. e. 2. évezredi lelőhelyen előkerültek, például Nyugat-Anatóliában, Kaymakçıban. Az italáldozatok általában borból vagy sörből – vagy mindkettőből –, édes tejből, olajból és mézből álltak; gyakran emlegetik a pontosan nem azonosított tawal és walḫi folyadékokat is; néha vér vagy zsír is szerepelt, viszont vízzel ritkán áldoztak.
A libáció rendszerint egy hosszabb rituális program része volt. Néha a szertartást végző személy beszélt is közben vagy utána – például a Hakmisban tartott „Eső Viharistenének” tavaszi ünnepén, ahol a résztvevők egy tál sört öntöttek a földre, és rövid esőimát mondtak: „Ó Viharisten, uram, tedd bőségessé az esőt! Lakjon jól a sötét föld! És ó Viharisten, legyen bőséges a kenyér!” Ez szépen párhuzamba állítható a görög rítusokkal, ahol az italáldozat gyakran imával vagy fohásszal jár együtt. Libáció történhetett útkereszteződésnél – akárcsak Görögországban – vagy az oltár előtt. A királyi temetési szertartás harmadik napján például a máglya parazsát tíz edény sörrel, tíz edény borral és tíz edény walḫi-val oltották el – ez minden bizonnyal szintén egyfajta italáldozat. Eszünkbe juthat róla az Íliász jelenete, ahol a mürmidónok borral oltják el Patroklosz temetési máglyájának parazsát.
Az italáldozat központi szerepét azok a szövegek is hangsúlyozzák, amelyeket Volkert Haas elemez Geschichte der hethitischen Religion (1994) c. gyűjteményében. Ezekben azonban az is visszatérő elem, hogy uralkodó nemcsak az istennek mutat be italáldozatot, hanem utána ő maga is „issza az istent”:
„Ezután a király állva issza Arinna Napistennőjét és Arinna minden anyaistennőjét; játszik a nagy lírán és megtöri a kenyeret.”
A kutatás hosszan értetlenül állt az „isteneket inni” formula előtt. A most talált csésze az első elemzések szerint talán erre szolgál magyarázattal. Miután a király inni adott az istennőnek, megtölti a csészét szent itallal, és ő maga is iszik belőle, mintha a mindeneket tápláló Napistennő kebléből fakadó italt inná, ezáltal jelképezve a folyadékon keresztül megvalósuló kapcsolatfelvétel kölcsönösségét. A folyadék mozgása performatív esemény: voltaképpen nem „az istent isszák”, hanem a vele való kapcsolatot dramatizálják a folyadékon keresztül.
Haas Arinna kultuszvárosát éppen Eskiyaparral azonosítja, ahol a csészét megtalálták. És az „anyaistennők” számát – ezek talán a dinasztia női ősei, ezért is lehet fontos, hogy többnyire a királynő áldoz nekik – nyolcban határozza meg, ahány korongot látunk a csészében ülő istennő haján.
A csészében különösen érdekes nemcsak az, hogy ott ül benne az ital jelképes forrása, a Napistennő, hanem hogy az egész csésze egy komplett szentélynek van berendezve, a Napistennő kultuszszobra mellett a fıraktıni domborműéhez hasonló kis köroltárral, rajta a megtört lapos kenyérrel, és egy madárfejű kancsóval, amilyenből az áldozati italt öntik.
A csésze ilyenformán mikro-szentély: olyan hordozható tárgy, amely
• isteni jelenlétet – epifániát – jelenít meg
• rituális cselekményt strukturál
• szakrális teret modellez
• koreografált nézőpontot hoz létre (a csésze fülét jobb kézzel fogva ivás közben épp szembenézünk az istennővel)
• és a rituális használat során átmeneti szent térré válik.
A hettita vallás decentralizált volt, sok lokális kultusszal. Talán ezért volt több olyan kultikus tárgyuk is, amelyek valamiképpen „mozgó szentélyként” működtek, hogy a nagy szentélyeken kívül – otthon, útközben – is végre lehessen hajtani a rituális cselekményt.
Bizonyos értelemben ilyenek voltak maguk a libációs edények, a rhytonok is. Ezek mindig állatfejűek, mintha egy állat formájában jelképezett istenségből származna maga a szent folyadék, azaz az áldozatot bemutató ember ezen az istenségen keresztül kommunikálna az áldozat címzettjével.
Az „ikerökör-rhyton” a sivasi régészeti múzeumban Tarhunna isten két ökrét, Sherrit és Khurrit ábrázolja
Állat formájú libációs edények az Anatóliai Civilizációk Múzeumából
De egyes hettita libációs edények nemcsak egy állatfejű istent, hanem egy egész szentélyt jelenítenek meg, s ezt hozzák működésbe a folyadék kiöntése révén. Ilyen a Kr.e. 1600 körüli inandıki váza, amely egy egész áldozati szertartást ábrázol, felvonulással, zenészekkel, a szentély terével és az áldozati oltárral, mintegy a szertartás forgatókönyveként. A váza szájánál pedig négy bikafejű kiöntő van, s a folyadékot úgy lehet betölteni a váza kettős testébe, hogy az a bikák fejein át, mintegy négy rhytonból egyszerre ömöljön ki. Ilyenformán a libáció rítusának elvégzésekor mintha egy egész szentély lépne működésbe. Az İnandık-típusú kultikus vázák nem pusztán rituális jelenetek hordozói, hanem hordozható, performatív rituális terek, amelyekben a templomi esemény ikonográfiai és funkcionális értelemben egyaránt miniatürizálódik.
Az inandıki „A” váza az ankarai Anatóliai Civilizációk Múzeumában, saját felvételeim
Ehhez hasonló egy másik rituális edény Çorumból, ugyancsak az Anatóliai Civilizációk Múzeumában.
Szentély formájú libációs edény az Anatóliai Civilizációk Múzeumában
És maradtak fenn kis szentélymodellek is, amelyekről nem tudjuk, hogyan használták, de valószínűleg ezek is valódi szentélyeket helyettesítettek rituális cselekmények során.
Szentélymodell istennővel Eskiyaparból, az Anatóliai Civilizációk Múzeumában
A mikro-szentélyek lényege, hogy az edény valamiképpen – jelképes helyszínként, forgatókönyvként – már eleve tartalmazta a rituális cselekményt, amely ilyenformán „önmagán belül” történt.
Nem tudjuk, kik és hogyan használták ezeket a mikro-szentélyeket, vajon a valódi szentélyekben-e, vagy azokat helyettesítették magánházaknál. De mindenképpen fontos rituális kellékei voltak a hettita vallásnak, amelynek – fennmaradt vallási szövegei sokaságából ítélhetően – ezek a szertartások voltak a leglényegesebb elemei.
Çağatay Akyol: Hettita szvit. „A király … játszik a nagy lírán…”
Add comment