Ezeket a fotókat egy azóta megszűnt perzsa blogon találtam. A pompás liliom a Fritillaria imperialis, európai nyelveken császárkorona, perzsául لاله واژگون lâle-ye vazhgun, azaz „fordított liliom/tulipán”, mert a perzsa lâle mindkettőt jelenti. Vadon nő a nyugat-iráni Zagrosz hegységben.
Csodálatos látvány, amikor áprilisban a méteres szár tetején ülő lángvörös harangok szőnyege néhány nap alatt beborítja a kopár hegyoldalakat, egészen új dimenziót adva a bibliai mondásnak: „Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek… még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül.” Ami egyúttal váratlan módon a virág európai nevét is igazolja.
A virág, nevéhez méltó módon, két császárnak és a reneszánsz botanika két koronázatlan királyának közvetítésével jutott el az európai díszkertekbe. Az egyik császár az 1566-ban Szigetvár ostrománál elhunyt Nagy Szulejmán volt, il Magnifico, ahogy az itáliai, al-Qanuni, a Törvényhozó, ahogy a török és perzsa történetírók nevezték. Ő teljesítette ki és szilárdította meg apja és nagyapja hódításait, s az ő hosszú uralkodása volt az oszmán kultúra aranykora. Nagy szerepet játszott ebben a birodalmat meghódító perzsa irodalom és művészet is, beleértve a kertművészetet. A kenyér táplálja a testet, de a virág táplálja a lelket, tartja a Mohamednek tulajdonított mondás, s ennek szellemében hozta létre Szulejmán az isztambuli Virágpiacot, amely máig eredeti helyén működik a Fűszerbazár közelében, az Eminönü negyedben, nem messze azoktól a csodálatos halsütödéktől. Ezen a piacon első ízben árulták a birodalom valamennyi virágát a koszovói Rigómezőtől az örmény hegyekig és a pontuszi partoktól a szíriai pusztákig. Egy ilyen piac minden botanikus álma.
Szulejmán szultán a mohácsi csata után (Isztambul, Topkapı Sarayı)
És az álomhoz hamarosan megkerült a botanikus is. A flamand Ogier Ghiselin de Busbecq 1554-ben és 1556-ban I. Ferdinánd követeként tárgyalt Isztambulban az erdélyi határkérdésről. A kényes tárgyalások hosszan elhúzódtak, és Busbecqnek az isztambuli életet elsőként leíró Török levelek mellett arra is maradt ideje, hogy Európában ismeretlen növényeket gyűjtsön a virágpiacon. Ő küldött haza először számos olyan növényt, amelyekről ma már azt gondolnánk, mindig is nőttek nálunk, sőt hogy egyik-másik ősi magyar virág: tulipánt, vadgesztenyét, orgonát, jezsáment, hibiszkuszt, jácintot, és persze a császárkoronát, megnyitva ezzel az európai díszkertek 1620-as évekig tartó „orientális korszakát”.
Az isztambuli nagymecset, 1570
Busbecq küldeményeinek címzettje egy másik flamand botanikus volt, a kor legnagyobbika, Carolus Clusius, akit éppen Busbecq javaslatára hívott meg 1573-ban Bécsbe a másik császár, II. Miksa. Ő hozta létre Európa első egzotikus kertjét a császári udvarban, amelyről a császárkorona is kapta a nevét. Clusius maga is nagy növénygyűjtő volt, aki elsőként írta le Ausztria és Nyugat-Magyarország hegyvidéki flóráját. Barátja volt Batthyány Boldizsárnak, a magyar reneszánsz e titokzatos alakjának, aki magasrangú török foglyai révén ugyancsak hozatott egzotikus virágokat, például „harminchat szirmú dupla nárciszt” Konstantinápolyból, s akinek németújvári díszkertjét maga Clusius tervezte, többször hivatkozik is rá írásaiban. Clusius az ő birtokán végzett megfigyeléseiből állította össze Pannónia gombáinak első nagy enciklopédiáját gyönyörű rajzokkal, amely sok évszázad után csak néhány éve jelent meg először nyomtatásban.
Pieter van Kouwernhoorn: Császárkorona, florilegium részlete, 1620 k.
De Clusius specialitása mégis az Isztambulból érkezett egzotikus flóra volt, elsősorban a tulipán, amelyet ő honosított Európában. Leidenbe hazatérve megalapította a Hortus Academicust, Európa első dísznövénykertészetét, ahol horribilis áron árulta gyűjteményének tulipánhagymáit. A helyi kertészek végül kétségbeesésükben összefogtak és betörtek a kertbe, szakértő módon mintavételezve minden egyes fajtát. Ezzel vette kezdetét a németalföldi tulipánok divatja, amelyből a következő generáció hírhedt tulipánőrülete és híres tulipános csendéletei fakadtak. Ezeken a csendéleteken gyakran szerepel – valóban a kompozíció koronájaként – a császárkorona is, amely impozáns méretei miatt a nagy barokk termek kedvelt vágóvirága volt. Barokkos megjelenése miatt később a szecesszió is szívesen alkalmazta.
Id. Jan Brueghel: Nagy csokor, 1603
Van Gogh: Császárkoronák réz vázában, 1886
A virágot perzsául لاله اشک lâle-ye ashk-nak, könnyező liliomnak is nevezik. A hagyomány szerint azért, mert tanúja volt az iszlám előtti iráni hérosz, Siavush meggyilkolásának, s a többi liliommal ellentétben azóta is lehajtott fejjel siratja őt. De a legenda elterjedtebb változata szerint a virág éppen Siavush véréből sarjadt, amelyet a zsarnok parancsára terméketlen sziklákra öntöttek ki. Így mondja el Firdauszí is A királyok könyvében.
Siavush, az ártatlanul meggyilkolt hős – akinek alakja a megölt Tammúz vonásait őrzi és a legfőbb síita mártír, a Kerbalánál lemészárolt Huszein kultuszát készíti elő – az eltiport, de a mártírok véréből újjászülető szabadság egyik legfontosabb jelképe az irániak számára. Az ő véréről énekeltek a sah ellen lázadó mudzsahedek, s az ő nevét viseli a modern Irán egyik kulcsregénye, Simin Daneshvar Savushunja, amelynek cselekménye ugyan az 1941-es angol megszállás idején játszódik, de változatlan aktualitással olvasták később is. A regény főhősét, a fiatal Yusofot, tekintélyes sirázi földbirtokos család fejét az angolok öletik meg, mert a város passzív ellenállásának szervezőjeként megakadályozza az angol hadsereg élelmiszer-felvásárlását, amely éhínséget okozna a parasztok között. A regény utolsó mondata az az üzenet, amelyet az angol hadseregben tolmácsként szolgáló ír költő, Yusof barátja küld Zarinak, Yusof özvegyének:
Ne sírj, nővérem. Otthonodban egy fa nő majd, és más fák is városodban, és még sokkal több az egész országban. És a szél üzeneteket hordoz majd fáról fára, és a fák megkérdezik a szelet: „Találkoztál a hajnallal utadon?”
És erről a liliomról, a mártírok véréből sarjadó szabadság jelképéről szól az egyik legnagyobb iráni énekes, Shahram Nazeri Lâle-ye bahâr, Tavaszi liliom című lemeze is, amely csak néhány hónapja jelent meg Iránban.
Shahram Nazeri: Lâle-ye bahâr (Tavaszi liliom), a Lâle-ye bahâr (2009) lemezről. A verset Malek o-Sho‘arâ Bahâr írta, ugyanaz, aki Shajarian Hajnali madarának szövegét. Zenéjét szerezte és játssza a legnagyobb szantur-játékos, Parviz Meshkatian, aki egy hónapja, szeptember 21-én hunyt el Teheránban.
|
lâle khunin kafan az khâk sar âvarde borun
âtashin âh-e foru morde-ye madfun shode ast
yâ be taghlid-e shahidân-e rah-e âzâdi |
لاله خونین کفن از خاک سر آورده برون
آتشین آه فرو مرده مدفون شده است
یا به تقلید شهیدان ره آزادی |
a liliom a föld mélyéből vérszínű leplet hoz elő
a föld az emberiség rejtett lelkét előtárja
a fájdalmas anyai szív siratja a halott
fiút, akinek égő szíve a földből kisarjad
tűzzé vált az eltemetett halott, szívének
vérétől a föld vörös lángba borult:
mintha ezer nyelvvel hirdetné a haza
hogy a sors zsarnokságának vége szakad
mintha a szabadság mártírjaként
zöld köntösén vörös tollat viselne
mintha az égő tavasz a haza sírkövére
a gyötrött szív vérének selymét terítené
Add comment