Drohobycz és a világ

Dél elmúlt már, mire átlépjük az ukrán határt. Sietve Drohobycz felé vesszük utunkat, mert rövidülnek már a nappalok, és jó lenne még sötétedés előtt megérkezni Lwówba. Kelet-Galícia szelíden hullámzó, augusztus végén is zöld dombjait még puhábbá teszi a délutáni napfény. Ez a fény és ez a levegő a főszereplői Bruno Schulz első könyvének, a Fahajas boltok-nak (1933), amelyet ő maga egyfajta önéletrajzi regénynek tartott: „önéletírás ez”, mondja róla, „vagy még inkább spirituális genealógia, a κατ' ἐξοχήν genealógia, amely egészen odáig vezeti vissza a genealógiát, ahol már beletorkollik a mitológiába és elvész a mitológia delíriumában.” (Bruno Schulz: A könyvek könyve)

„Füvek, gyomok, gazok és tövisek kusza szövevénye lángol a délután tüzében. Légyrajok döngik tele a kert délutáni álmát. Az aranyló tarló rikoltozik a napsütésben, mint a vörös sáska; a bőséges tűzesőben ordítoznak a tücskök; a hüvelytermések halkan pattannak ki, mint a szöcskék. A fű subája púposan domborodva kúszik a kerítéspalánk felé, mintha a kert álmában a másik oldalára fordult volna, és erős parasztválla a föld csöndjét lélegezné be. E széles vállakon az augusztus egész hanyag, asszonyi bujasága óriás lapulevelek süket kráterévé hatalmasodott, bolyhos levéllebenyekben, a zöld húsos, burjánzó nyelveiben pöffeszkedve. A lapulevelek dülledt bábjai ott meredeztek, mint terebélyesen tanyázó asszonyságok, akiket félig felfalt saját tébolyult szoknyájuk. A kert ott árulta ingyen legolcsóbb bodzaszemeit, a bojtorján szappanszagú, durvaszemű daráját, vad mentapálinkát és mindenféle ócska augusztusi bóvlit.” (Fahajas boltok, „Augusztus”, Reiman Judit fordítása)

Schulz túlcsorduló verbalitása és plasztikus képzelőereje bőkezűen osztogatja a főneveket és jelzőket, érzékiséggel telíti a mondatokat, véget nem érő erőfeszítéssel igyekszik rekonstruálni a gyermekkort, az emlékezet tárgyait olyan szinesztéziákban olvasztva össze, amelyeknek hálójával az első, primitív percepciók mindörökre elveszett világát próbálja újra megragadni.


„Eltekintve néhány varsói, krakkói és bécsi úttól, és egy Párizsban töltött időszaktól (1938), Bruno Schulz egész életét Drohobyczban élte le. Ez a kisváros, jórészt a közelben feltárt olajlelőhelyeknek köszönhetően, a legkülönfélébb üzletek és emberek találkozóhelye volt, akiknek révén eleven szálak fűzték a modern világ központjaihoz, mindenekelőtt a fővároshoz, Bécshez. A Jagelló Ulászló királyról elnevezett állami gimnázium Bécsbe és Lembergbe küldte tovább tanulni legtehetségesebb diákjait, s itt nyílt meg Galícia egyik első mozgófényképszínháza, az Uránia, amelyet Bruno bátyja, a mérnök Izrael „Izidor” Schulz vezetett (1881-1935). A híres-neves Ulica Krokodyli, a Krokodilok Utcája, Schulz egyik legszarkasztikusabb elbeszélésének címadója, amely a valóságban az Ulica Stryjska lehetett” – a Stryj felől érkező, ma szinte járhatatlanul kátyús út, amelyen mi is elérjük a várost –, „a kisváros új arcának hű tükre volt, teli boltokkal, árukkal, élettel, olyannyira, hogy közönségesen csak „a galíciai Kaliforniaként” emlegették. És Schulz írásai, miközben egy, szinte az időn kívüli világot tárnak elénk – amely egyszersmind a gyermekkor mítosszá változott világa – ugyanakkor egy nagy ütemben átalakuló város és társadalom ábrázolásai is.” (Francesco M. Cataluccio, Madurar hacia la infancia. Introducción a Bruno Schulz, Madrid: Siruela, 2008)


„Schulz sosem tudott megszabadulni Drohobycztól, sem fizikailag elszakadni a várostól, amely az egyedüli biztonságos helyet és a mítoszok kifogyhatatlan forrását jelentette számára. A korabeli Drohobyczról ugyanakkor egy másik leírással is rendelkezünk Alfred Döblin (1878-1957), a Berlin Alexanderplatz (1929) szerzőjének tollából, aki 1924-ben készített riportsorozatot Lengyelországról. S ha Döblin Kelet-Galíciát mint a szegénység földjét írja le – ami egybevág az összes többi korabeli útibeszámolóval – úgy Drohobycz maga a megtestesült nyomorúság volt számára. […] 1910-ben Schulz Lembergbe ment építészetet tanulni, de rossz egészségi állapota, a szegénység és a nosztalgia három év múlva visszahozták szülővárosába.” (Cataluccio)

Döblin kevéssé hízelgő kelet-európai benyomásait erősíti meg számos innen származó, német nyelvű zsidó író is (C. Sonnino, Esilio, diaspora, terra promessa. Ebrei tedeschi verso Est, Milánó: Mondadori, 1998), például Joseph Roth, akinek leírásai szimbolikus súlyt adnak szülőföldje, Galícia csöndjének és Istentől való elhagyatottságának: ,,A barátságtalan mocsarak újra meg újra elborították a vidéket, elterítve varangyaikat, miazmáikat és gonosz füveiket az utak mindkét oldalán […] Sokan elmerültek bennük, de senki sem hallotta meg segélykiáltásaikat […] Tavasszal és nyáron a levegőt betöltötte a békák szüntelen és monoton brekegése, míg az ég a pacsirták éppilyen monoton trillázását visszhangozta” (Radetzkymarsch, idézi Claudio Magris, Lontano da dove. Joseph Roth e la tradizione ebraico-orientale, Torinó: Einaudi 1977).


„Drohobycz városát a németek foglalták el először 1939. szeptember 12-én, majd ugyanezen hó 24-én a Molotov-Ribbentrop-paktum értelmében át is adták a szovjeteknek. 1941-ben ismét német kézbe került, akik haladéktalanul hozzáfogtak a zsidók üldözéséhez és megsemmisítéséhez. Schulznak, aki addigra megélte a szovjet hatalom által bevezetett terrort, részt vett a Nyugat-Ukrajna szovjet csatlakozásáról rendezett kötelező szavazási színjátékban, belépett a szakszervezetbe, és Sztálin és Marx képe alatt tartotta rajzóráit, a zsidó negyedbe kellett költöznie. Rajz- és német nyelvtudásának köszönhetően egy német tiszt, a fanatikus osztrák ácsmester, Felix Landau „alkalmazásába” került. Barátai minden próbálkozása, hogy Varsóba menekítsék, hajótörést szenvedett azon, hogy képtelen volt elszánni magát Drohobycz elhagyására. Amikor végre eltökélte magát, és a lengyel ellenálláson keresztül hamis dokumentumokhoz és pénzhez is jutott, november 19-én a Gestapónak a gettóban rendezett váratlan razziája során egy Gestapo-tiszt, Karl Günther lőtte le a nyílt utcán, később azzal dicsekedve, hogy bosszút állt, amiért Schulz „pártfogója” korábban megölte „az ő zsidóját”, a helybéli fogorvost.” (Cataluccio)


Nem tudjuk pontosan, hol nyugszik Bruno Schulz. Barátja, Izydor Friedman temette el frissen nyitott tömegsírba a zsidó temetőben, amely fölé később a szovjet városi vezetés lakótelepet építtetett. A helynek, ahol lelőtték, egy szinte észrevehetetlen kis réztábla állít emléket a járdán. A város hérosza a tavaly áprilisban a parlament által Ukrajna Hősévé emelt Sztepan Bandera, akinek a németekkel szövetségben létrehozott ukrán hadserege sok százezer lengyelt és zsidót gyilkolt meg Nyugat-Ukrajnában: az ő képei díszítik az épületeket és az ő szobra áll az eldózerolt zsidó negyed helyén létesített park közepén.



Adam Zagajewski rövid esszében emlékezik meg Schulz és városa viszonyáról. E néhány oldal a vezetőnk, amint Schulz nyomait keressük Drohobycz főutcáján, ahonnét kihaltak a krokodilok, és a téren, ahonnét rég elszállt már a fahajas boltok illata.


,,Dilemmái és konfliktusai a periféria, a határvidék, a provincia emblémái voltak: Schulznak éppannyira szüksége volt a provincia közelségére, mint a levegőre […] Manapság Bruno Schulz sorsára abszurd halálának nézőpontjából tekintünk, amely a drohobyczi gettó sarkán érte őt: e halál árnyéka rávetül egész életére. De biográfiája bővelkedett a normális és hétköznapi elemekben. Életének leginkább rendkívüli mozzanata kétségtelenül tehetsége volt, az a csodálatos képessége, hogy varázslatossá változtassa a közhelyet. Épp ebből fakadt, mint sok más író esetében is, Schulz szorongása: hogy nem lesz elég ideje és ihlete, hogy a nap nap utáni tanítás erőfeszítése felfalja őt. […] Schulz prózájában a provinciális Drohobycz valamiféle keleti Bagdaddá, az Ezeregyéjszaka egzotikus városává alakul át. Élete, amelyet ugyanez a varázspálca érintett meg, kibújik minden osztályozás alól. Ha nem írt és rajzolt volna, csupán melankolikus, középosztálybeli zsidó gyakorlatitanár maradt volna, kereskedőcsalád szerencsétlen sarja, álmodozó, aki hosszú leveleket ír más álmodozóknak. […] Schulz esete azonban más. Az ő műveiben a metafizikus, imaginatív törekvés valódi ellensúlyra talál abban a specifikus földrajzi és családi valóságban, amelyből a Szanatórium a Homokórához szerzője bőségesen merít, mintha csak arra figyelmeztetne, hogy az irodalom testből és lélekből áll, s hogy a világ végső, abszolút elemei iránti újromantikus vágyódásnak a kemény, könyörtelen és provinciális valósággal kell párosulnia.”


,,Schulz miszticizmusának ez a kemény párja Drohobycz, ez a Lwów közelében fekvő kisváros, amelyet Schulz nem maga választott, ahogy az ember nem maga választja testét és génjeit sem. Schulz Drohobyczban született, amely éppolyan szerény volt városnak, mint ő embernek. Képzelete Drohobyczban élt, s a képzelet rendkívül ravasz. Képes kétértelmű módon dicsérni valódi, kézzel fogható tárgyakat, felmagasztalni, dicsőíteni, megszépíteni őket: de ugyanakkor a megszépítés és a dicséret a legszofisztikáltabb kibúvó, a legelegánsabb trükk a világon, amely megengedi, hogy kilépjünk imádott városunkból. Azáltal, hogy a szűkös és piszkos Drohobyczot, amelyben valószínűleg csak az elvadult kertek, a zöldségágyások, a cseresznyefák, napraforgók és korhadó kerítések voltak igazán szépek, csodálatos és isteni hellyé változtatta, Schulz képes volt búcsút mondani a városnak és kivonulni belőle.”


„Így szökhetett át a képzelet világába, anélkül, hogy meg kellett volna bántania a kisvárost, amelyet ilyenformán elképzelhetetlen magasságokba emelt. Manapság még New York is tud valamicskét Drohobyczról, Schulz Drohobyczáról, amely nem létezik többé, s mindez csupán egy jelentéktelen rajz- és gyakorlatitanár képzelete fékeveszett kiáradásának köszönhető. És csak a Schulz által teremtett Drohobycz maradt fenn: az egykori történelmi város a kicsi zsidó boltok sokaságával és a kanyargós sikátorokkal eltűnt a föld színéről. Ma csupán a szovjet Drohobycz létezik, amely minden valószínűség szerint a szocialista realizmus mesterműve.” (Adam Zagajewski, „Drohobycz és a világ”, in: Dwa miasta [Két város], Varsó 1991).


Mielőtt elindulnánk Drohobyczból, még felkeressük az elhagyatott és lassan pusztuló zsinagógát, amely a maga korában a legnagyobb volt Európában.

„Sok-sok nap szele fényesítette az öreg házakat, amelyeket most színnel vontak be a roppant atmoszféra reflexei, a tarka időjárás mélyén szétszórt visszhangok, színek emlékképei. Úgy látszott, hogy nyári napok egész generációja (akár a türelmes kőművesek, akik öreg homlokzatokat tisztítanak meg a vakolat penészétől) kopácsolt a csalóka borításon, hogy napról napra jobban előtűnjék a házak igazi arculata, a sors és az élet fiziognómiája, amely ezt az arcot belülről formálta.” (Fahajas boltok, „Augusztus”)