A Vezér legelszántabb – vagy legelveszettebb – grúziai hívei a Győzelem Napján, mint láttuk, még előbújnak a fényre. De vannak helyek a Kaukázusban, ahol nemhogy a hívek, de maga Sztálin is inkább elbújik a fürkész tekintetek elől.
Ahol az út az abház határ közelében elkezd felfelé kanyarogni az Inguri folyó mentén Szvanetibe, hamarosan egy három-négy házból álló kis falu, Barjashi útszéli fogadója mellett állunk meg. Ez a grúz húsos lepényről elnevezett Kubdari Ház. Mialatt a lepények és az osztri elkészülésére várunk, hátraszivárgunk a fogadó kertjébe. A fogadó itt hatalmas privát vízeséssel és pisztrángfarmmal, s ami még több, saját történelmi szoborral büszkélkedik.
Hruscsovnak az 1956-os XX. pártkongresszuson elmondott titkos beszéde után, amelyben elítélte a sztálinizmus bűneit, Sztálin szobrait szerte a Szovjetunióban ledöntötték, szétzúzták vagy beolvasztották. Grúziában azonban – amely pedig kiemelten sokat szenvedett Sztálin alatt – nemzeti sértésnek érezték a nagy grúz elítélését, s több szobrot elrejtettek pincékben vagy eldugott hegyi falvak magánkertjeiben. Végül ez a nemzeti felháborodás vezetett a gori Sztálin-múzeum megalapításához is.
A visszaemlékezések szerint ez a szobor is a közeli Zugdidi vagy Mestia egyik közhivatalának vagy kolhozának aulájában állt, s onnan mentette ki 1956-ban egy barjashi lakos. Még tíz éve is a fogadó istállójának sarkában állt. Ahogy azonban a hátsó kert fokozatosan kiépült a helyi vízesés által frissített nyári kertvendéglőnek, patakkal, pisztrángos tóval, szaletlikkel, úgy a szobor is megtalálta benne a helyét, kis talapzatra ültetve, nem messze egy hasonló kis talapzatra ültetett grúz kereszttől.
A 2003-as „rózsás forradalommal” hatalomra került Mikheil Szaakasvili elrendelte a sztálinizmus minden megmaradt emlékének eltávolítását. A 2012-ben hatalomra került, nyíltan Putyin-barát Grúz Álom párt azonban hallgatólagosan eltűrte a néhány elrejtett Sztálin-szobor újrafelállítását, ha ez magánterületen történt. Így állíthatott fel 2013-ban egy egész alakos Sztálin-szobrot Grigol Oniani, a grúz kommunista párt egyik öreg vezetője és a „Nemzetközi Sztálin Társaság” alapítója saját családi háza udvarán, az alsó-szvaneti Sasashi faluban, a főútról is jól láthatóan.
Mint ezek a példák is mutatják, a Sztálin-szobrokat Grúziában részben nemzeti büszkeségből, részben a letűnt rendszer iránti őszinte nosztalgiából őrzik meg. Örményországra inkább az utóbbi érvényes – nem is ismerek ott többet egyetlenegynél.
A vanadzori Kara Kilisa, azaz Fekete Templom bazalt köveiről kapta nevét. A kurd-grúz Zakarida fejedelmek alatt, a 13. században épült középkori templom az 1826-os földrengésben összeomlott, s 1828-30-ban már oroszosabb stílusban, nagyobbra, és sárga gyumri tufakövek felhasználásával építették újjá – innen ered sajátos sárga-fekete sávos mintázata.
Az udvaron ünneplőbe öltözött gyereksereg viháncol. „Milyen ünnep van ma?” kérdezem a tanárnőt, aki megérti ugyan, de már nem tud oroszul válaszolni. Egy pöttöm kislány válaszol helyette szabatos oroszsággal: „Azt ünnepeljük, hogy ma van az utolsó napunk az iskolában.” „Fotósuk van?” térek gyakorlati tárgyra. „Nincs.” „Akkor álljanak be csoportképhez, este elküldöm e-mailben.”
A templom kertjében van a temető, sok szép középkori hacskarral – örmény „élő keresztes” kővel – és későbbi sírkövekkel. Közöttük mint nyuszi ül a fűben egy kettős mellszobor, akiket könnyű felismerni: a férfit tányérsapkájáról, jellegzetes bajuszáról és az előtte álló üllő-kalapácsról, amely Acélemberként és az új ember kovácsaként fémjelzi őt, a nőt pedig arról, hogy ilyennek látjuk Sztálin anyját közös fotóikon.
„Hogy kerül ide Sztálin és anyja szobra?” kérdezem a szomszéd sírt gondozó férfit. „Ez nem Sztálin”, néz rám hamiskás mosollyal. „Ez egy helyi kovácsmester, aki önmagát és feleségét faragta meg itt.” Rákeresve tényleg azt találom, hogy a szobrot a helyi Varpet (=kőfaragó) Mehrab, azaz Mehrab Mirzahayan (1894-?) készítette. Ő Bakuban tanulta ki a kőfaragást, s a 30-as években Jereván újjáépítésén is dolgozott. Nyugdíjba vonulása után visszatért szülővárosába, amelyet akkor Kirov leningrádi párttitkárról Kirovakannak hívtak, s itt több mint 40 gazdagon faragott ivókutat állított fel a környező hegyekben és falvakban.
Ma már nem tisztázható, hogy vajon Sztálint faragta-e meg itt, és saját nevét adta neki, hogy a szobor fennmaradhasson, vagy saját önarcképét akarta megnemesíteni Sztálin vonásaival. De hogy a szobor Sztáliné (is), az biztos. Nemcsak a két figura arcának azonossága és attribútumai miatt. Nemcsak mert Sztálin olyan rá jellemző grúz csokhát visel, amit egy örmény soha. Hanem azért is, mert saját portréját nemigen állíthatta volna fel emlékműként – hiszen sír nem tartozik hozzá – egy ilyen szent közterületen.
Ez a rejtőzködő Sztálinoknak az a példája, ahol a Vezér, mint a szökött keresztapák, a túlélés érdekében még idegen identitást is felvett.
És végül még egy emlék, amely ugyan nem Sztálint ábrázolja, de elég sok köze van hozzá, és itt áll a vanadzori temetőben, a kettős portré szomszédságában.
A síremlék felirata:
|
ՍԱՀԱԿ ՀՈՎՀԱՆՆԵՍԻ |
Sahak Hovhannesyan |
Az oszlop lábazatán sírvers:
|
Մարտիրից փչող զեփյուռն ամեն օր, |
A márciusi szellő minden áldott nap, |
Sahak Zakaryan valóban élete tavaszán halt meg, huszonegy éves korában, a szovjet fiatalok sorkatonaságának idején, 1956-ban. Felmerül a kérdés: csak nem Magyarországon?
A Forgószél hadműveletben, azaz az 1956-os magyarországi forradalom leverésében elesett kiskatonák hazaszállítását és temetését a legnagyobb titokban végezték. A családoknak megtiltották, hogy beszéljenek a halál körülményeiről, vagy utalást tegyenek rá a sírfeliratban. De az évszám, életkor, egyenruha és a váratlan halál, valamint az, hogy a Kárpátmelléki katonai körzet Magyarországra vezényelt csapataiban jelentős számú kaukázusi kiskatona szolgált, elég valószínűvé teszi a halál helyét. A hivatalos jelentések szerint a szovjet hadsereg 720 katonát veszített, s a történészek által feldolgozott névsorokban számos kaukázusi szerepel.
A szovjet katonai vezetés mindent megtett azért, hogy eltitkolja a hazai lakosság elől a magyarországi beavatkozás emberi árát:
• Az elesett katonákat többnyire éjszaka, cinkkoporsóban, „különleges rakomány” (Gruz 2000) megjelöléssel szállították vissza szülőföldjükre, a családdal teljes titoktartást aláíratva.
• A KGB és a katonai vezetés szigorúan cenzúrázta, mi kerülhet a sírkövekre, és jelen voltak a kötelezően szűk családi körben, éjszaka vagy kora reggel tartott gyászszertartáson is, hogy ellenőrizzék az elhangzottakat.
• A Forgószél hadművelet dokumentumai és a veszteségek aktái a második világháborús névsorokkal ellentétben máig titkosak.
Konstantin Bagration-Muhrani herceg mellett Sahak Zakaryan közkatona a másik példája a sok ezer közül azoknak a kaukázusi katonáknak, akik orosz – ezúttal sztálinista – érdekek szolgálatában a magyarok ellen harcolva estek el.
