Magyar katonák Dániában

1945 februárja. Magyarország keleti fele már a szovjeteké, Budapest több hónapos ostroma a vége felé tart, de Hitler még álmodik. Álma, hogy négy teljesen új magyar hadosztály felállításával visszaszorítsa a szovjeteket Magyarországról. A front előrenyomulása miatt az új egységek magyarországi kiképzése elképzelhetetlen volt, ezért a sebtében felállított kiképző ezredeket Németországba vezényelték kiképzésre. A sors úgy akarta, hogy ezeknek az egységeknek egy része, amely 1945 februárjában nyugat felé elhagyta az országot, se Németországba, se kiképzés alá ne kerüljön: becslések szerint mintegy 12.000 magyar katona meg sem állt Dániáig, ahol átvették az innen az orosz és a nyugati frontra átirányított német katonák helyét, és gyakorlatilag őrző feladatokat folytattak a német megszállók parancsnoksága alatt.




A megbízhatatlan szövetségesnek tartott magyaroknak a németek nem mertek fontos katonai feladatokat adni: vasutakat és hidakat őriztek, néha pedig egyszerű munkaszolgálatos feladatokra küldték őket. Katonai kiképzésüket maguk a német kiképzőtisztek is húzták-halasztották, nagy valószínűséggel nemcsak azért, mert a magyarokat harci helyzetben megbízhatatlannak tartották, hanem azért is, mert ilyen módon maguk a német kiképző tisztek is igyekeztek elkerülni a frontra küldést. A megbízhatatlanságban volt is valami: a magyaroknak elegük volt a háborúból, inkább a dán lakossággal, mi több, a dán ellenállással igyekezték ápolni a jó kapcsolatot. Egy esetben, amikor egy Koppenhágában állomásozó magyar egység frontparancsot kapott, fegyveresen fellázadtak a német parancsnokok ellen, kitörtek a kaszárnyából, és Koppenhága utcái és házai közt órákon át ropogtak a fegyverek a menekülő magyarok és az őket vadászó németek között.



Ezekről az otthoni történetírásban szinte teljesen ismeretlen eseményekről ír részletesen Søren Peder Sørensen dán újságíró 2005-ben megjelent De ungarske soldater – „A magyar katonák” – című könyvében. A könyv több szempontból is felbecsülhetetlen értékű, hiánypótló kiadvány. Hadtörténeti forrásértéke megkérdőjelezhetetlen: a szerző példátlan alapossággal járt utána a dán és magyar archívumokban a Dániába került hadosztályok történetének, a legapróbb részletekig dokumentálva írja le a hadegységek sorsát Magyarországról való indulásuktól kezdve dániai tevékenységükön át egészen addig, amíg a német kapitulációt követően az angolokkal való megegyezés értelmében a magyar csapatoknak májusban a dán-német határt átlépve ismét el kellett hagyniuk Dániát.




A történet azonban még itt sem fejeződik be: megtudjuk azt is, hogyan jutottak haza honfitársaink Magyarországra több német fogolytáboron keresztül, és hogy milyen szerencsétlen sorsuk lett azoknak a magyar egységeknek, akiket Bornholm szigetén a szovjetek „szabadítottak fel”. Közülük csak kevesen tértek vissza Magyarországra a szovjet hadifogságból. A könyv hadtörténeti értékét a függelék teszi teljessé, amely felsorolja az összes ismert Dániában szolgáló magyar hadegységet, közölve magyarországi szolgálati állomásukat, a tisztikar névsorát, dániai állomáshelyeiket pontos dátumokkal, valamint azoknak a német egységeknek a nevét, amelyek parancsnoksága alá tartoztak. A függelék második része dániai körzetek szerint veszi sorra az azokban tartózkodó, gyakran egymást váltó magyar egységeket név és tevékenység szerint.




A könyv azonban nem egyszerűen hadtörténet, ahogy igazából Søren Peder Sørensen sem elsősorban hadtörténész, hanem újságíró. A könyv felbecsülhetetlen értékű részét teszik ki azok a sorstörténetek, amelyeket a szerző nem kis munkával egészen a mai napig göngyölít fel, személyesen keresve fel a Dániában szolgált magyar katonákat és hozzátartozóikat Magyarországon. Ezek egyike Pohly János tábori lelkész, aki Dániában írt tábori naplóját és gazdag fényképgyűjteményét is megosztotta a szerzővel. A magyar katonák általában igyekeztek jó kapcsolatot fenntartani a dán lakossággal, s ez a kapcsolat néhány esetben a háború után is hosszú évekig tartott levelezések és alkalmi látogatások formájában. Søren Peder Sørensen több ilyen kapcsolat szomorú krónikáját is megírja, beszámolva a levelezések alapján a Magyarországra visszatért, „nyugatosnak” tartott katonák és családtagjaik kilátástalan helyzetéről és mindennapi küzdelmeiről.


A könyvet a Dániában elhunyt magyar katonák és sírjaiknak ismertetése teszi teljessé. A második világháborús magyar múltnak a sírok mellett egészen különleges emlékei is láthatóak Dániában: ilyen a két „magyar fa” a sjællandi Holte, illetve a jütlandi Vejle melletti erdőkben, amelyekre járőröző magyar katonák faragták nevüket, illetve a magyar címert és a trianoni hitvallást. A sjællandi Holbæk mellett lévő Nyvang múzeum pedig egy olyan, Szentesen készült szekeret őriz, amelyen a magyar katonák egy csoportja érkezett Dániába.


Søren Peder Sørensen saját, kétnyelvű – dán és magyar – honlapot is tart fenn a dániai magyar katonák történetéről, amelyet folyamatosan frissít, leginkább a magyar katonák leszármazottjainak személyes történeteivel. Itt olvashatunk többek között annak az örökbefogadott dán nőnek a megrázó történetéről, aki kitartó kutatással hatvan év után talált rá Miskolcon biológiai apjára, aki 1945-ben fiatal katonaként pár hónapig romantikus viszonyt folytatott egy 17 éves dán lánnyal, míg a Bornholmot megszálló és az ottani magyar katonákat deportáló szovjet katonák örökre el nem szakították a szerelmeseket egymástól.


„Sajnálattal említem meg, hogy a könyvem továbbra is csak dán, illetve német nyelven hozzáférhető. A magyar kiadásra – gazdasági és egyéb okok miatt – előreláthatólag kevés esély mutatkozik” – olvasható már évek óta Søren Peder Sørensen honlapján. Miért? Tényleg senkit nem érdekel ma Magyarországon a magyar történelemnek ez a sok ezer katona és sok száz civil sorsát mélyen érintő, de kellőképpen soha fel nem dolgozott epizódja? Ha az eddigiek alapján bármely könyvkiadónak kedve támad a magyarországi publikálásra, a fenti szájton vagy akár a Wang folyó verseinek közvetítésével is kapcsolatba léphet a szerzővel.