Temető Üszküdárban


Ne menjenek délben temetőbe. Az átmenet nélküli éles fényben a sírkövek árnyékos fele megfeketedik, fényes fele olvashatatlanná fakul a képen, s a fák ágainak rájuk vetülő rajza egyetlen hullámzásban oldja fel kontúrjaikat. Amikor Nikolsburgban, Közép-Európa legnagyobb középkori zsidó temetőjében jártunk Wang Weijel, nagy erőfeszítésünkbe került használható fotókat csinálni. Szerencsére mire a temető végére értünk, már színes délutáni fény súrolta a köveket, úgyhogy visszafelé haladva könnyű volt jó felvételeket készíteni az addig kiszemeltekről.


Mégis délben értem Üszküdárba, a 16. századi Mihrimah-dzsámi mögötti régi temetőbe. Máshová igyekeztem, útközben tértem csak be ide, és nem is reméltem, hogy alkalmam lesz jó fotókat készíteni. De a török sírkövek mély véseteit és markáns formáit, mint az egyiptomi obeliszkek feliratait, éppen az erős napfény eleveníti meg igazán.


A 16-17. században kő síremléket állíttatni egy dzsámi kertjében éppolyan kiváltság volt, mint nálunk a templomban, oltár mellé temetkezni. A sírok felirataiból kirajzolódnak egy vidék vagy városnegyed előkelő családjai, akiknek neveit olykor ki is írják a látogatottabb dzsámik temetőjének bejáratánál. Az itt nyugvók egyike-másika földesúr, várkapitány vagy hivatalnok volt a magyar vilajetben is, amelynek természetes központja Sztambul volt Buda után. Így ezek a sírkövek nemcsak szépségükkel és antropomorf formáikkal fognak meg, hanem mert mintha valamiképpen azok helyett az epitáfiumok helyett is állnának, amelyek nem jöhettek létre a hódoltság templomaiban.

















Add comment