Ha az utazó Örményországból Karabahba vagy Iránba tart, Syunik tartományhoz érkezve, amely hosszú folyosóként nyúlik le a perzsa határig, falként magasodik fel előtte a Zangezur-hegység háromezer méteres hegylánca. Itt, a 2347 méter magas Vorotan-hágón állították meg Andranik és Nzhdeh tábornok csapatai a bolsevikokat 1920 novemberében, itt védték nyolc hónapon át az örmény függetlenség utolsó bástyája, az Örmény Hegyi Köztársaság határát. Itt húzódott előtte fél évszázadon át a zangezuri ujezd határa, amelyet Sztálin osztott kétfelé Örményország és Azerbajdzsán között, miután nyugati felét ugyancsak Andranik csapatai tisztították meg százezres muszlim lakosságától. A karabahi háború óta keleti fele is örmény ellenőrzés alatt áll, s az 1919-ben oda menekült zangezuri muszlimok ma a Baku környéki menekült-lakótelepeken élnek.
A Vorotan-hágón túl ered az a folyó, amelyet Zangezur egykori lakói, ki-ki a maga nyelvén, Vorotannak, Bazarçaynak vagy Bargushadnak – perzsául „széles föld” – neveztek. A folyón, amely Syunikon és Karabahon végighaladva ömlik az Araxesbe, az iráni határfolyóba, 1954-től kezdték el kiépíteni a vorotani vízlépcsőt. A vízlépcső, amely 1989-es elkészülte óta felére csökkentette Örményország olajimport-szükségletét, három vízierőműből és öt víztározóból áll. A legelső, mindjárt a Vorotan-hágó után, a Spandaryan-víztározó, amely ugyan csak hét kilométer hosszú és három kilométer széles, de mélysége hetvenhárom méter. A Vorotan folyó, idefenn még csak vékony patak, itt valamikor szédítően mély völgy alján haladt.
A völgynek ma csupán a legmagasabb pontja áll ki a tóból. Egy domb, amelynek tetejétől egészen le a tó partjáig, mint ottfelejtett öreg katonák, régi sírkövek sorakoznak. Mindegyik a tó felé tekint, mintha onnan várnák a parancsot, amely már soha többé nem hangzik fel. A sírokon, mintha a vadvirágos mező nőtte volna be őket, változatos kővirágok, életfák, terméshez hasonló csillagok indáznak. Csupán egyetlen motívum nincs rajtuk: kereszt. Pedig akik állíttatták őket, nagyon is vallásos emberek kellett legyenek. Szinte minden síron ugyanaz a formula vezeti be az elhunyt nevét, az 1840-es évektől ószláv nyelven, aztán az 1920-as évektől kezdve egyre inkább oroszul: Здѣсь пакоитсѧ тела раба Божіѧ…, „Itt nyugszik a teste Isten rabjának…”
Mi lehetett ez az ószláv nyelvű falu itt a távoli örmény-tatár vidéken? Spandaryan, amelyről a víztározót elnevezték, tizenöt kilométerre fekszik, ott csupán a gát van. A másik három közeli falu, Sarnakunk, Tsghuk és Gorayk egyaránt a völgy peremén kívül esnek, azoknak nem lehetett itt a temetőjük. Az 1947-es kiadású, szigorúan titkos Атлас офицера-hoz, a lembergi ócskapiacon vásárolt szovjet katonai atlaszhoz fordulok segítségért. Ez ugyan csak kis léptékű térképet tartalmaz a Kaukázusról, amelyet a hidegháború kezdetén nem tekintettek elsődleges hadműveleti területnek, de még ez is feltüntet itt egy ma már nem létező települést: Базарчай.
És a tó partján, a domb legtetején álló obeliszk, hátulján a ԿԱՌՈՒՑՎԵԼԷ 1968, karrutsvele 1968, „emelték 1968-ban” dátummal is azt hirdeti a tó felé tekintő feliratában:
ՀԱՎԵՐԺ ՓԱՌՔ
ՀԱՅՐԵՆԱԿԱՆ ՊԱՏԵՐԱԶՄՈՒՄ ԶՈՀՎԱԾ
ԲԱԶԱՐՉԱՅ ԳՅՈՒՂԻ ՌԱԶՄԻԿՆԵՐԻՆ
Haverzh p’arrk’
Hayrenakan Paterazmum zohvats
Bazarch’ay gyughi rrazmiknerin
„Örök dicsőség
a Nagy Honvédő Háborúban elesett
bazarchay-falui katonáknak.”
Bazarchay falu neve megegyezik a Vorotan folyó azeri-török nevével, amelyet első olvasásra „vásáros-folyónak” fordíthatnánk. A chay utótag azonban ebben az esetben nem „folyót” jelent, mint más török földrajzi nevekben, hanem teát. A falu ugyanis a dél-kaukázusi teakereskedelem központja volt, ezért nevezték „Teavásárnak”. A teát Grúziából hozták ide, s itt adták tovább a muszlim lakosságnak, amely erős főzetben fájdalomcsillapítóként, sőt kábítószerként használta azt. A kereskedelmet pedig az az etnikum szervezte meg, amelynek Grúziától az örmény vidéken át Karabahig mindenütt éltek kis csoportjai: az orosz nyelvű molokánok.
Az orosz források a 15. századtól kezdve említik a molokánokat, akik „szellemi keresztényeknek” nevezik magukat, az ősegyház tanításához való visszatérést és az Istennel való személyes kapcsolatot hirdetik. Egy olyan társadalomban, ahol az uralkodótól lefelé mindenki szolga, úgy törekszenek a szabadságra, hogy e hierarchián kívül helyezik, s közvetlenül „Isten rabjainak” tekintik magukat. Elutasítják az orthodox egyház számos előírását, a papság közvetítő szerepét, az ikonokat és a kereszt ábrázolását is. Nevük az orosz молоко, „tej” szóból ered, „tejivót” jelent, minthogy böjt idején, amikor az orthodox egyház a tejtermékek fogyasztását is tiltja, ők csupán a hústól tartózkodtak. Fegyelmezett közösségi életmódjuk és munkamoráljuk miatt „a Kelet protestánsainak” is nevezik őket. Az orosz államegyház üldözése elől a birodalom peremvidékeire húzódtak, amit az állam is támogatott, mert így nagy szerepet játszottak a szűzföldek feltörésében. 1825-től kezdve több mint százezren vándoroltak közülük a Kaukázusba. Történetüket N. B. Breyfolge írta meg részletesen Heretics and Colonizers: Forging Russia’s Empire in the South Caucasus (2005) című könyvében.
Molokán telepesek a kaukázusi Mugan-sztyeppén. Szergej Prokugyin-Gorszkij fotója, 1905-1915 között
Zangezurban – Bazarchayban és a szomszédos Borisovka (ma Tsghuk) faluban –, Karabahban, és az 1917-ig Oroszországhoz tartozó Karsban a molokánok „ugráló” (прыгуны) karizmatikus irányzata telepedett le, akik összejöveteleiken önfeledten, énekkel és tánccal dicsőítették a Szentlelket. Egy Karsból 1902-ben Amerikába kivándorolt ötszáz fős csoportjuk népesítette be San Franciscóban az „Orosz-dombot”, ahol még Ilf és Petrov is találkozott velük 1937-ben, mint azt amerikai útikönyvükben leírják. A Kars-környéki molokánokról Murat Saraçoğlu készített 2009-ben nagy sikerű játékfilmet, egy évvel korábban pedig Yalçın Yelence egy szép dokumentumfilmet, amely segít elképzelni, milyen élet folyt valamikor a bazarchayi völgyben.
A bazarchayi molokánok történetét Hamlet Mirzoyan foglalta össze a Ноев Ковчег (Noé bárkája) 2012/8 számában. Legfontosabb forrása a helybéli V. N. Telegin által 1910 körül kézzel írt История наших предков (Őseink története) című füzet volt, amelyet a molokans.ru szájt átírásban közölt. Eszerint az első molokán telepes, Gurej Petrovics Petrov 1831-ben érkezett ide feleségével Tambovból, a molokánok hagyományos központjából. 1836-ban újabb családok jöttek a karabahi Dudakcsi és Aladin falvakból, majd 1877-ben ötven család a karabahi Bolludzsából.
Ghevont Alishan (1820-1901) velencei mekhitarista szerzetes és etnográfus szerint, aki 1893-ban adta ki részletes leírását „Sziszakanról”, a mai Syunik tartományról, az itteni molokánok szorgalmasak és jómódúak voltak. Minden ház kőből épült, minden családnak legalább ötven tehene, négy-öt öszvére és száz juha volt, s amellett a folyó menti víztározókban pisztrángot tenyésztettek. Ökreik jól tápláltak, szekereik hatalmasak voltak. Az 1886-os összeírás szerint 78 jól megépített házban 469 lakos, 241 férfi és 228 nő élt itt, a tíz éven aluli gyermekeket nem számítva. Kenyerüket a környező falvaktól eltérően nem kaukázusi tonirban, hanem orosz kemencében sütik. A hágó felől fújó erős hegyvidéki szelek miatt házaik ablakai kicsik, s mind keletre néznek.
George Kennan amerikai utazó az 1870-es években járta be a Kaukázust. Ekkor állította össze (nem saját, hanem helyben vásárolt fotókból, többek között Dmitrij Jermakov felvételeiből) a New York Public Libraryben őrzött Caucasus: An album of photographs gyűjteményt, amelyben három képet találunk a kaukázusi molokánokról. Az első talán, a második és a harmadik biztosan Jermakov felvétele
Az előtérben jobbra lévő sír felirata: „1878 г. 12 апреля. Здесь покоится тело страдальца Давыда Евсеевича. Страдал за Дух Святой 50 лет. Помер волею Божиею. Жил 70 лет” („1878. április 12. Itt nyugszik a szenvedő David Jevszejevics teste. Ötven évet szenvedett a Szentlélekért. Meghalt Isten akaratából. Élt 70 évet”). Telegin azt írja róla kéziratos füzetében: „David Jevszejevics, a mi nagyhírű lelki uralkodónk… az átlagosnál magasabb, férfias termetű volt. Szürke körszakállt viselt, hasonlatosat Dávid király szakállához, ahogyan a zsoltároskönyvekben ábrázolják. Hangját sosem emelte fel, nem tűnt ki szószaporítással. Egyszerű kék zubbonyt viselt, egyszerű kalapot hordott. … Az összejöveteleken csak a Bibliát és a zsoltárokat olvasta, és imádkozott, de sosem „ugrált” és prófétált. … Tisztelték és szerették őt, mindenekelőtt jóságáért.”
1921 júliusában, amikor a bolsevikok áttörtek a Vorotan-hágón, a bazarchayi molokánok kenyérrel és sóval fogadták őket, és számos fiatal csatlakozott hozzájuk, hogy együtt harcoljanak Nzhdeh tábornok Perzsia felé visszavonuló örmény csapatai ellen. A következő években aztán a molokánok azt kapták jutalmul, amit az örmények büntetésből. Vezetőiket letartóztatták, imaházaikat lebontották, köveiket széthordták. A sztálini terror éveiben a közösség egy részét Szibériába deportálták, sokan megtagadták hitüket, vagy Oroszországba menekültek. Helyükbe mások jöttek: a temető sírkövei az 1960-as évektől fokozatosan örmény nyelvűvé válnak. Az utolsó molokán asszony 1978-ban, két évvel a falu elárasztása előtt hunyt el Bazarchayban. Temetésén az ukrajnai Vinnyicában élő unokaöccse, Mihail Szerafimovics Begasz alezredes tartott búcsúbeszédet nemcsak fölötte, hanem az egész molokan közösség fölött: „Ímé, napok jőnek, mondja az Úr, és éhséget bocsátok e földre; éhséget nem a kenyér után, szomjúságot nem a víz után, hanem az Úr beszédének hallgatása után.” (Ám 8:11)
Pirosmani: Éneklő molokánok, Tiflisz, 1910 k.
George Gurdjieff (1866-1949), örmény-görög-orosz népzenegyűjtő, zeneszerző és filozófus: Molokán dalok. Előadja zongorán Thomas de Hartmann
* * *
„Háborús történet volt. Három napon keresztül ostromoltak egy erdőt valahol Oroszországban, még halottjaik is voltak. Az igazi célt azonban az erdő mögötti kis falu jelentette, az országút miatt, amely épp a falu mellett haladt. Nagy ellenállásra számítottak, úgyhogy miután megszerezték az erdőt, három épségben maradt lövegükkel egész éjszaka bombázták a dombot, amelyre a falu épült. Aztán hajnalban megindultak. Nagyapám egészen biztos volt benne, hogy nem éli túl azt a napot. Szinte kibírhatatlan volt a csend, meg hogy nem történik semmi, csak mentek előre és féltek, pedig végül egyetlen puskalövés nélkül foglaltak el mindent. Ott álltak a kihalt utcákon, immár a győzelem biztos tudatában, tulajdonképpen örülhettek volna, de mégis volt valami gyanús ebben az egészben. Hosszú percekig nem jöttek rá, hogy mi. Később meg nem akartak hinni a szemüknek. Mert az éjszakai bombázásnak nem látszott semmi nyoma, nem sérült meg egyetlen ház, egyetlen ablak sem tört ki, pedig a sötétben mindannyian látták a fellobbanó lángokat. Csakhogy a falu sértetlen volt. Ráadásul egészen másképp nézett ki, mint általában az orosz falvak, és a katonák végigkutatták az egészen másfajta utcákra nyíló egészen másfajta házakat, de még egy kóbor kutyára, egy ottfelejtett macskára sem bukkantak sehol. Aztán nagyapám bejárta a közeli kis temetőt. Különös, furcsa alakú sírköveket talált ott, már-már olvashatatlan feliratokkal. Igen, kopt nyelvű feliratokkal, és ez tényleg elképesztő volt.”
Latzkovits Miklós, „Hogyan tanultam meg koptul?” Pompeji 2 (1991) 3, 54.
Add comment