A kifejezést, „la città che muore”, Bonaventura Tecchi alkalmazta először szülővárosára, Civita di Bagnoregióra az 1940-es évek végén, s ez úgy megrögzült, hogy már 1950-ben ezzel a címmel forgattak dokumentumfilmet az erózió által alámosott városról.
De Észak-Lazio Tuscia régiójában több ilyen város is van. A vidék geológiája olyan, hogy agyagos tengeri üledékes rétegekre terültek rá vulkáni képződmények, főként tufás sziklák. Ezek rendkívül fogékonyak az erózióra. A víz beszivárog a tufa réseibe, s üregeket mos ki benne, amelyek egy idő után beszakadnak. Az ingatag altalaj miatt pedig repedések indulnak meg a szikla peremén, s az függőleges rétegekben hámlani kezd. Ami kezdetben jó ötletnek tűnt – egy-egy kitűnő védelmet kínáló tufaszikla tetejére települni – az egy idő után a város fokozatos lemorzsolódásához vezet.
Calanchi, eróziós völgyek Civita di Bagnoregio falairól nézve
Tuscia Vulcani della Sabinának nevezett vidékén három ilyen város is van: Civita di Bagnoregio, Calcata és Celleno. Mind a hármat ugyanaz a veszély fenyegeti. Az 1930-as években mind a hármat hivatalosan lakhatatlannak minősítették, s megkezdődött az elvándorlás. De ez után a helyiek – az önkormányzat és a lakosság – mindhárom helyen más-más stratégiát választottak, s ez három nagyon különböző sorsot eredményezett.
Civita di Bagnoregiót etruszkok alapították a Kr.e. 6. században; utánuk a város sakktábla-szerű utcahálózata és egy kis etruszk nekropolisz maradt. A város leghíresebb szülöttje, Bagnoregiói Szent Bonaventura ferences egyházdoktor (1217-1274) is, amíg itt élt, egy olyan „barlangba” vonult vissza imára, amely eredetileg etruszk sírkamra volt. Őket a régió etruszk központja, Velzna (a mai Orvieto) Kr.e. 264-es elfoglalása után a római hódítók követtek.
Már a rómaiak is felfigyeltek a problémára, és csatornázással igyekeztek elvezetni a csapadékvizet a várostól, megakadályozni, hogy alámossa a tufát. Ez kétségtelenül lassította a folyamatot, de nem állította meg teljesen. A középkori várost fal vette körül, öt kapuval, és ezekhez felvezető utakkal. Ma a szikla peremeróziója miatt a falnak csak maradványai állnak, az utakból egy sem maradt, és az öt kapuból is csak egy áll, a Porta di Santa Maria.
Szent Viktória vértanúnak, a város védőszentjének csempeképe a kapu melletti leomlott városfalba beillesztve. A szűz ereklyéjét a templomban őrizték, de onnan 1888-ban ellopták. Erre utal a kép felirata: „…ha eltűntél is, imádkozz értünk”
Az 1930-as években a Közmunkaügyi Minisztérium helyi szakvéleményei alapján a Belügyminisztérium életveszélyesnek nyilvánította a települést, s a megyei prefektus elrendelte kiürítését és majdani lebontását. Ma már legtöbbünk megdöbben a kétezerötszáz éves városok lebontásának ötletén, de ez akkor jól illeszkedett a fasiszta műemléki szemléletbe, amely a szegényes középkori emlékeket egyáltalán nem tartotta értékesnek, s Róma antik emlékeit is nagy erővel „tisztította meg” a kétezer év alatt rájuk épült középkori toldalékoktól, lakásoktól és boltoktól a köznyelv által csak „sventramento di Roma”-nak, Róma kibelezésének nevezett folyamat során, amelynek ma a római belváros nagy, steril, élettelen rommezőit köszönhetjük.
A lebontás a háború miatt késett, de a lakosság az ítélet tudatában igyekezett minél jobb lakóhelyeket találni a környező településeken. A háború után az elszegényedett Olaszország önkormányzatainak pedig kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint végrehajtani az előző rendszer bontási határozatait, és egyúttal új lakásokról gondoskodni a kilakoltatottak számára. Úgyhogy az 1960-as évekre még mindig maradt körülbelül 120 lakó a századfordulós 1200-ból a városban.
A város 1900 körül. Itt még működik a régi út.
És itt jött a nagy fordulat. A város – a kettős város, Civita és az új Bagnoregio – önkormányzata azt a kérdést tette fel: ha ez a 120 ember maradni akar, mire van a leginkább szüksége. A válasz az volt: útra az elpusztult utak helyett, hogy ki-be járhassanak a városba, és közlekedhessenek a régi és az új város között. S az önkormányzat megtette ezt az erőfeszítést: 1965-ben megépítette azt a vasbeton pilléreken álló hidat, amelyik ma is az egyetlen járható út a városba. Nem egy virágzó város, hanem mindössze 120 ember számára.
De ekkor az utat mások is elkezdték használni. Az akkor még alig néhány turistán kívül a filmesek, akik ennek segítségével felfedezték az égben lebegő történelmi kisvárost, és elkezdték díszletnek használni. I due colonnelli (Steno, 1962), Contestazione generale (Luigi Zampa, 1970), In the name of the father (Jim Sheridan, 1993), Terra nostra (brazil telenovela, 2002), Pinocchio (Roberto Benigni, 2009), Questione di karma (Edoardo Falcone, 2017), Puoi baciare lo sposo (Alessandro Genovesi, 2018), Lazzaro felice (Alice Rohrwacher, 2018) – csak a legnépszerűbb, ikonikus, díjnyertes filmek, amelyek nagyban megnövelték a városka ismertségét és az érdeklődést iránta. És akkor nem szóltunk a számos dokumentumfilmről, amelyek magát a várost mutatják be.
De a legnagyobb népszerűséget egy olyan film hozta el, amelynek rendezője sosem járt a városban. Hajao Mijazaki csak fényképen látta Civita di Bagnoregiót, de nyilatkozatai szerint ez inspirálta Laputa – Az égi palota (1986) című animációs filmjét. A film központjában egy, az égen lebegő város áll, amely csak körvonalaiban emlékeztet Civitára, de japán és kínai nézői elfogadták az azonosságot, s azóta évről évre egyre többen keresik fel a várost.
A film a 2010-es években robbant be Kínában, s a 天空之城 tiānkōng zhī chéng, „a Város az égben” azóta a kínai turisták egyik legfontosabb célpontja lett Olaszországban. Az 1990-es években – személyes tapasztalatom – a kínaiak még csak Velencét és „a tízezer isten templomát”, azaz a Pantheont ismerték az országból, de most már, hogy a kínai középosztály utazhat – a másfél milliárd ember 7%-ának van útlevele, ez több, mint a teljes olasz lakosság kétszerese – a kínai turistairodák egy 8-10 napos olaszországi útra Rómától Velencéig Firenze mellett Civita di Bagnoregiót és Orvietót is kínálják a programban. Az utóbbi időkben évi 850 ezer kínai turista látogatja meg a most már csak 10 bejelentett lakosú várost. Ennek persze nem mindenki örül, de tény, hogy ez tartja életben Civitát. És ennek köszönhető, hogy a város nemzetközi kutatások központjába került, és az overtourism ellensúlyozására olyan figyelmes építészetszociológiai kutatásokat is publikálnak róla, mint Giovanni Attili Civita (2021) című könyve.
Mi történt tehát? A helyiek, ha kis számban is, ott akartak maradni a városban, s az önkormányzat megteremtette ennek minimális feltételét, a hidat. A többit elvégezte az élet. Az erózió nem állt meg, de a város a veszélyt beemelte saját identitásába, márkát csinált belőle. Civita di Bagnoregno, a haldokló város, amely már közelebb van az éghez, mint a földhöz. S a márka tömegturisztikai branddé vált. A város felvirágzott. S ez a látványos virágzás a helyi és országos hatóságokat is arra késztette, hogy befektessenek a folyamatos kutatásba, miként lehetne megállítani vagy lelassítani az eróziót.
A kapu után a templomtérre érünk, amely körül a boltok és éttermek zöme van. De a város ezen kívül is tele van szépen megdolgozott kicsi terekkel, udvarokkal, zugokkal.
A San Donato templom tele van az intenzív népi vallásosságra utaló 15-18. századi kegytárgyakkal, freskókkal, képekkel
Civita di Bagnoregio jelképe a szamár (itt egy 1940-es képen), évszázadokon át a legfontosabb közlekedési és szállítóeszköz. A templom előtti téren évente szamár-paliót is tartottak.
* * *
Calcata szintén etruszk településként jött létre Velzna vonzáskörzetében, majd a római Etruria, s később a pápai állam részévé vált. Az erózió folytán a szikla pereméről lassan lemálló házak lakói már a 16. századtól a környékre települtek át, de a falu lakhatatlanságát itt is csak az 1930-as években mondták ki hivatalosan. A kiürítési és bontási határozat végrehajtását a háború itt is késleltette. Az 1960-as évekre azért a legtöbben a szomszéd falvakba költöztek át. A megmaradt legszélső házak szinte egyenesen folytatják a függőleges sziklafalat, ami távolról nézve egyfajta lebegő hatást kelt, s ebből fakad a hely „il castello nel cielo” elterjedt eposzi jelzője.
Ekkor azonban itt is váratlan fordulat történt. Az olasz hippi-mozgalom virágkorában a falut Rómából és máshonnan jött fiatal művészek kezdték belakni. Először illegálisan költöztek be, majd később olcsón meg is vették a házakat a régi lakóktól, és rendberakták őket. Virágzó művész-kommuna jött létre, amelynek néhány tagja máig nagy név Olaszországban és külföldön is, merthogy külföldiek is csatlakoztak, mint Marijcke van der Maden bábművész. Híres alkotócsoportok álltak össze, mint a Gruppo Libero vagy a Marco Rosselli alapította Piccolo Teatro di Calcata. És persze jöttek művész-teoretikusok is, mint Paolo Portoghesi vagy Simona Weller, akik a tágabb értelmiségi közegben rangot adtak a településnek. A New York Times 2007-ben úgy jellemezte a helyet, hogy „talán Olaszország legmenőbb faluja, ahol mintegy 100 művész, bohém, öregedő hippi és New Age szellemű ember él egy kissé bolond közösségben”. És megtörtént az elképzelhetetlen: a virágzás láttán a hatóságok visszavonták a kilakoltatási és bontási határozatot, s legalizálták a települést és új társadalmát, amely ma is boldogan él itt. Hétközben csak a maga életét, de hétvégén sok látogató jön a csak 40 kilométerre fekvő Rómából, s ilyenkor – mint most, szombaton is, amikor mi voltunk – minden kis étterem, bár és kézműves bolt igyekszik megteremteni a hétköznapi betevőre valót.
A falunak különös misztikus hangulatot ad, hogy 1527-től 1983-ig itt őriztek egy olyan ereklyét, amelyet a maga idejében az egyik legszentebbnek tartottak: a Santissimo Prepuziót, azaz Jézus előbőrét, amelyet zsidó szokás szerint a születése utáni nyolcadik napon, január 2-án vágtak le. A pikáns ereklye fontossága abból fakadt, hogy – ha az eltűnt Szent Grált Jézus vérével nem számítjuk – ez volt Krisztus emberi testének egyetlen olyan darabja, amely e világon maradt. Az ereklyét egy lutheránus német lándzsás zsákmányolta a Sancta Sanctorumból, a pápai ereklyegyűjteményből Róma 1527-es kifosztása során, de hazafelé tartva itt Calcatában elfogták, s a ládikát cellájában rejtette el. Csak 1557-ben fedezték fel ott, s attól fogva Calcata féltett kincse lett, amely a helyet „szent várossá” és zarándoklatok célpontjává tette. Kicsi templomát Jézus Szent Nevének szentelték, amelyet január 2-án, a körülmetélés napján ünnepelnek, s ezen a napon az ereklyét körmenetben hordozták a város körül. Az ereklye azonban a Vatikán számára egyre kínosabbá vált, míg végül 1900-ban excommunicatióval sújtottak bárkit, aki akár csak beszél róla. Calcata azonban ezzel nem törődve folytatta évszázados szertartását, míg csak 1983-ban a helyi plébános be nem jelentette, hogy a következő körmenet nem lesz megtartva, mert az ereklyét sajnos ellopták. Hogy ki, az nem derült ki, és rendőrségi feljelentés sem történt, ezért a falu úgy tartja, hogy maga a plébános rekkentette el azt felsőbb utasításra.
Calcata története tehát az, hogy a lakosság szinte teljesen elhagyta a sziklavárost, de egy másik népesség felfedezte és belakta azt. Nem a haldoklást tették márkává, hanem új, alulról jövő, életteli identitást adtak a városnak. Ez az identitás sikernek bizonyult, s a hatóságok végül áldásukat adták a túlélésre. Itt nem tudok az erózió megállítására tett kísérletről, de a peremházakat úgysem lakják, s míg az erózió a város belsejébe ér, még mindig történhet valami. Ha más nem, legalább néhány szépen eltelt évtized.
* * *
Cellenót még a másik két városkánál is régebben, a bronzkor óta lakták. Ugyanúgy megvolt az etruszk és római periódusa. A középkorban a környék központja volt, a viterbói érsekség és helyi arisztokrata családok kontrollálták. Főterén ma is áll az Orsiniek vára.
Ennek a városnak is megvan a maga jelmondata: „il borgo fantasma”, a szellemváros. Ahogy közeledünk feléje, az útjelző táblákon mindenütt ki van írva a neve alá. Egyelőre nem tudjuk, ez mit jelent.
A város előtt egy kilométerrel egy dombtetőn egykori ferences kolostor áll, romaneszk templom apszisa dudorodik ki belőle, bejárata előtt szép íves tornác. Megállunk előtte, innen jó rálátás nyílik Cellenóra, fotózunk. A kapun kiírás, hogy minden nap 10-től 12:30-ig be lehet menni megnézni a kerengőt. Becsöngetünk.
A kolostort 1610-ben alapították a 11. századi templom körül a környék pasztorálására. Rusztikus, vaskos kerengőjét az egyik szerzetes festette ki 1716-ban a ferences szentek arcképeivel és Szent Ferenc életének jeleneteivel. Az 1750-es években épült fel a kolostor kertfala a város felé vezető út mentén, rajta Krisztus keresztútjának állomásaival.
A kolostort az 1875-ös feloszlatási törvények súlyosan érintették. Ezek célja a pápai hatalom gyengítése, az egyház társadalmi befolyásának visszaszorítása és gazdasági erejének kisajátítása volt. Az okozott károk hatalmasak voltak. Könyvtárak, műkincsek, gyűjtemények, élő hagyományok semmisültek meg tömegesen. Ez történt a cellenói kolostorban is, amely a ferencesek kilakoltatása után magánkézbe került. Könyvtára és templomi berendezése eltűnt, két temploma ma üresen áll, nem látogatható. Az épületek egy része és a keresztút állomásainak kerámia domborművei is megsemmisültek.
Tovább haladunk, leparkolunk az óváros sziklájának lábánál. Innen csak gyalog lehet felsétálni. A kapun betekintve borostyánnal benőtt romokat pillantunk meg. A kapu mellett INFOPOINT kiírás. Benyitok, az asztalnál telefonáló férfi felpillant, jelzi, hogy azonnal kijön. Ő mondja el a történetet.
Cellenót ugyancsak kiürítésre és lebontásra ítélték az 1930-as években. A lakók a szikla lábához költöztek új házakba, de a régieket megtartották istállónak, feljártak ide. A vízelvezetéssel már senki nem törődött, az erózió felgyorsult. Az 1960-as években az önkormányzat úgy döntött, hogy a nagyobb veszély elkerülése érdekében végrehajtják a fasiszta bontási határozatot. A falu házait a főtér kivételével felrobbantották.
Ma a kapun belépve még látjuk az Orsini-palotát, a templomot, az egykori plébániát és a harangtornyot. De a térről tovább haladva csak romokat látunk mindenütt.
Ebben a városban tehát a sorsfordító 60-as években az történt, hogy a másik kettővel ellentétben nem adtak neki új identitást, nem nyitottak róla új narratívát, hanem a biztonság racionalitásának jegyében megszüntették.
Pedig az új narratívára meglett volna az igény. A falu lakói ma is nagy szeretettel ápolják azt a keveset, ami megmaradt belőle. Kulturális egyesületet alapítottak, ennek önkéntesei ülnek az infopointban és kalauzolják a látogatókat. A templomban múzeumot rendeztek be, amelynek közepén az egykori falu hatalmas makettje áll: hat évig dolgoztak rajta. A falon felnagyított régi fénykép, amelyen még népviseletbe öltözött asszonyok néznek végig a falun. Egy tárlóban kiállították a falu középkori szemetesgödrében talált cserépdarabokat, amelyeket a viterbói restaurátor-iskola hallgatói egészítettek ki ép tárgyakká. A romok között sétautat építettek ki, s a romokat sírnivaló naiv installációkkal, rozsdás biciklikkel, tejeskannákkal, régi szerszámokkal igyekeznek emberivé tenni. És a kulturális muníció is meglett volna az új identitáshoz, mert az itteni Orsini-palotába költözött a nemzetközi szinten is nagyra tartott Enrico Castellani festőművész, amire tábla emlékezik a falon.
Valószínűleg egykori szocialista/kommunista felirat az egykori kastély falán: „A kastély, amelyet először meg kell hódítanunk, aztán méltó módon belaknunk…” Nem sikerült.
Az új identitás megalkotása – eső után köpönyeg – annyiban merült ki, hogy a kulturális egyesület levédette a „borgo fantasma” kifejezést, amelyet így csak Celleno használhat. Bírósági papírjuk van róla, hogy ők azok, akik tudatosan elpusztították az örökségüket. És az új faluban már egy-két bolt fölött meg is jelent egy kis fantasma, fehér lepedőt viselő kis szellem-figura.
Ami még áll, ami rom, és aminek már hűlt helye sincs
* * *
Három domb, három sors.
Az egyik felvállalta, sőt márkájává tette a pusztulást, de közben megtette azt a keveset, amit megtehetett a túlélni akarók kedvéért. És ebből a kevésből parádés túlélés lett.
A másik elutasította a pusztulást, és új, életigenlő identitást adott a városnak. Az újraértelmezéssel a pusztulás tere kreatív és vonzó laboratóriummá vált.
A harmadik elfogadta a pusztulást. Nem adott új identitást a városnak, hanem végrehajtotta a racionális hatósági döntést. Utólag már bánják, és a pusztítás végrehajtásából igyekeznek új identitást adni a város maradékának. Az igyekezet tiszteletre és szánalomra méltó.
A városok nemcsak kövekből állnak, hanem narratívákból is. És a narratívák hatással vannak a városok sorsára.
Akinél halálos betegséget diagnosztizálnak, maga döntheti el, hogy megteszi-e azt a keveset, ami a méltó élethez addig is szükséges. Vagy hogy jó társaságban tölti el hátralévő napjait. Vagy hogy az elkerülhetetlennek elébe menve főbe lövi magát.
Mintha az Utas és holdvilág utolsó mondatának illusztrációját látnánk három különböző változatban: „Amíg az ember él, még mindig történhetik valami.”
