Istenfaragók

A litván Keresztek hegyének imént látott kereszt- és korpusz-erdeje gazdag népi fafaragó hagyományból táplálkozik, amelynek ősi előzményei vannak.

Litvánia az európai országok közül utolsóként vette fel a keresztény hitet. Ugyan Mindaugas fejedelem már 1251-ben megpróbálkozott ezzel, de halála után az ország visszatért a pogány valláshoz. Csak 1387-ben vette fel a vallást Jogaila (Jagelló) nagyfejedelem, cserébe a lengyel királyi címért és Hedvig királynő kezéért – az európai elfogadottságért és védelemért. Az ország népének megtérítése pedig az 1400-as évek közepéig tartott. De a pogány hagyományok ezután sem haltak ki gyökeresen, hanem keresztény néven, keresztény szokásokkal ötvöződve szinte máig túléltek.

Különösen igaz ez a népi fafaragásra. A litván fafaragókat a pogány idők örökségeként máig dievdirbiai-nak, „istenfaragók”-nak nevezik. Repertoárjuk a pogány időkben szent oszlopokat jelentett a házak előtt és szent ligetekben, amelyek tetejére az istenség arcát vagy szobrocskáját faragták. Ezeket stogastulpis-nak, „tetős oszlop”-nak nevezik, mert a tetején kis házikóban ült a szobor. A szobrot vagy az egész oszlopot pasiuntinys-nek, „hírvivőnek” vagy tarpininkas-nak, „közvetítőnek” hívják, mert ezek kötötték össze a családot vagy a törzset az éggel. Az oszlop tetején gyakran kovácsoltvas napkorong (saulutės, napocska) volt, amelynek sugarain keresztül pedig az égiek áraszthatták áldásukat az emberekre.

A kereszténységgel való ötvöződés eredményeként a tetős oszlopok máig országszerte legnépszerűbb alakja az a Krisztus-figura, amelyet a nyugati ikonográfia Christus im Elend-nek, Pensive Christ-nak vagy Búsuló Krisztusnak nevez: a szinte meztelenül, fején töviskoronával ülő Krisztus, aki fejét egyik tenyerére hajtja. Ez a típus a 14. század végétől alakult ki német területen, mint az inkább a festészetben gyakori Fájdalmak emberének szobrászati párdarabja. A kép jellegzetes Andachtsbild, amelyről írtam már, hogy nem egy bibliai történet illusztrációja, hanem annak – főleg a Passió eseményeinek – rendkívül koncentrált, emblematikus összefoglalója.

A litván folklórban a Rūpintojėlis-nek, „kis gondoskodó”-nak nevezett Búsuló Krisztus-figura jelentése némileg eltér nyugati párjaitól. Nem a – Rodin Gondolkodójának előképeként – a világ bűnein töprengő gyötrött Istenember, hanem az egykori ősökhöz hasonlóan, akiknek a helyén ül az oszlop tetején, aktív gondoskodó: velünk érez, aggódik értünk, s átgondolja az emberek kéréseit, mielőtt Istenhez terjesztené azokat.

A szovjet megszállás és a deportálások idején a Rūpintojėlis a litván nép elfojtott fájdalmának szimbólumává vált. Minthogy ezt a hatóságok is tudták és üldözték, a szobor miniatűr formában a kertekbe és házakba költözött be, úgyhogy ma szinte minden lakásban ott van. 1990 óta ismét elterjedt a köztereken, mint a nemzeti identitás és szabadság szimbóluma. A Keresztek hegyén is bőven láttuk példáit.

A Búsuló Krisztus megváltozott jelentését és melankolikus hangulatát tükrözik a szelíden, megadóan függő, inkább a nézőért mint magukért aggódó korpuszok, amelyek máig őrzik gótikus mintáik vonásait.

Ezt a hangulatot árasztják a Mária-szobrok is, amelyek egykor a keresztek tövében álltak, vagy Pietà formájában halott fiukat tartják ölükben.

A tetős oszlopokat – és gyakran a kereszteket is – koronázó kovácsoltvas „napkeresztek” pedig még ma is a kereszténység előtti kozmológiát tükrözik. A kereszt két szára a világ három részét összekötő életfa örököse, körötte a Nap (Saulė), az élet forrása, amely a litván mitográfiában nő, és minden nap végén megfürdik a tengerben. A korong alatt a Hold (Mėnuo), az „apa”, aki éjjel vigyáz a világra. Kettejük körül szétszórva pedig a csillagok (žvaigždės), amelyek a sorsot jelképezik.

Saulałė raudona, pasauliai geltoni (Vörös a nap, arany az ég körötte), litván népdal, énekli Elzė Griškevičiūtė (2025)

Kereszténység előtti kötődése van a legnépszerűbb szent, Szent György (Jurginės) szobrának is: ő a tavaszhozó Joris vagy Jarilo istenség jogutódja. Ezért sok földműves vonást is hordoz (érdekes, hogy eredeti görög neve, Γεώργιος pontosan ezt jelenti). Ő nyitja meg lándzsájával a földet; az ő napján, április 23-án hajtják ki először az állatokat a legelőre, és hozzá imádkoznak, hogy védje meg őket a farkastól; és lova iránti tiszteletből ezen a napon nem dolgoztatják a lovakat, hanem ünnepélyesen megfürdetik őket. Inkább a litván mitológiában ismert kígyót mint sárkányt ölő szobra rendszerint „tetős oszlopon” áll a falvak határában. És Litvánia védőszentje is; az ábrázolásokon gyakran összemosódik a litván címerben fehér lovon vágtató Vytis, a Lovag figurájával.

A következő leggyakrabban ábrázolt szentnek, Nepomuki Szent Jánosnak Jonelisnek (Jánoskának) nincs pogány előképe, de a hidakon, vizek mellett álló figurája jól illeszkedik a litván mitológiába, ahol a vizeknek és folyóknak saját szellemei voltak: Jánoska ezeket vigyázza, s az áradástól és vízbefúlástól véd. Ráadásul mint a gyónási titok vértanúja közel áll a népi burtininkas-okhoz, a „tudókhoz”, a varázslókhoz, akik hallgatásukkal titkokat őriztek. Faragott alakja a Krisztus-korpuszokra emlékeztet.

Még egy gyakori szent van, Szent Rókus (Rokas), akinek neve keresztnévként is sokkal elterjedtebb, mint nálunk. Ahogy más katolikus vidéken, Litvániában is a járványok ellen véd; szobrát ezek elleni sorompóként állították fel a falvak határában. Rókusnak sincs pogány előképe, de párhuzamai igen. Zarándokként a litván folklór „vándorló istenére” emlékeztet, aki koldusnak öltözve teszi próbára az emberek vendégszeretetét. Többnyire kutya kíséri, amely a mitológiában védelmező szerepet játszik: ezért gyakran aránytalanul nagy.

A gyűjteményekben természetes módon látunk még olyan szobrokat, amelyeknek a liturgiában volt szerepük: a keresztről leemelt és a feltámadt Krisztus, a betlehemi Háromkirályok és pásztorok, vagy a halottkísérő Szent Mihály szobrainak.

„Tucatnyi, sok száz, sok ezer kérdő, átható, meglepett fa szempár bámul a látogatóra a múzeumi raktárak polcaikról. Ezek a fa szentek csoportokban állnak, származási helyük és mestereik neve szerint rendezve. Mintha egy egész nép gyűlt volna össze próféták, szentek és mártírok ruhájába öltözve, és csak egy jelre várnának, hogy megszólaljanak és megmozduljanak. Fa alakjaikban jelentések rejlenek megmerevedve – emberi életek, gondolatok, szenvedések.” (Marcelijus Martinaitis, 1936–2013)