DZSIHANSAH
Belkıya egy hófehér márványépület előtt állt. Úgy emelkedett a puszta közepén, akár egy fehér varázslat, egy sivatagi álom, vakítóan ragyogott. Kapuja előtt egy fiatal, jóképű férfi állt, hófehér selyembe öltözve, hosszú évek óta nyíratlan hajjal és szakállal.
Mindentől távol, a halálhoz közel.
– Üdvözöllek ezen az éghajlaton, idegen – mondta. Belkıyának tetszett ez a köszöntés.
– Az ázsiai embert nem a hazája határozza meg, hanem az éghajlata – tette hozzá az mosolyogva. – A határok között lehet három-négy lépés, vagy akár semmi; egy árok vagy egy fal előtt is csak három-négy lépés van, de az éghajlatok között évszázadok és világok állnak. Például az, hogy én őrzöm ezt a kaput, vagy hogy te ezen az úton jársz, egy másik éghajlaton egyáltalán nem lenne értelmezhető. De mi felismerjük egymást a belső pusztánkból, a csendünkből, és a hosszú út éjszakáin elmesélt történeteinkből.
Szemük találkozott.
A két ember, aki már saját történetének hősévé tudott válni, összeérintette ujját.
Dzsihansah vendégül látta Belkıyát az otthonában. Ettek, ittak, beszélgettek. Először Belkıya mesélt. Dzsihansah hallgatott, egy szót sem szólt. A szemében villódzó fényből Belkıya érezte, hogy Dzsihansah mindent ért, amit mond. A saját életükből ismerték egymást.
Aztán Dzsihansah kezdett el mesélni. (A régi időkben az emberek így adták át egymásnak az életüket.)
Gülistan ura, Tahmur Sah egyetlen fia volt.
– Apámnak, Tahmur Sahnak sokáig nem lehetett gyermeke. Nagyon hiányzott neki, sokat szomorkodott. Vezíre, a jóslás tudományában jártas Haddzsacs egy napon így szólt hozzá: „Khoraszan királyának van egy lánya. Ő is egyetlen gyermek. Sok-sok év várakozás után, számtalan nehézség és varázslat árán jött a világra. Ha feleségül veszed, fiad születik…” Így születtem én, és Dzsihansahnak, azaz a világ uralkodójának neveztek. Az egész palota azon igyekezett, hogy minél jobb nevelést kapjak. Egy nap, mivel apám nagyon megöregedett, átadta nekem a trónját. Én pedig elértem arra a korra és bölcsességre, hogy átvehettem azt tőle.
De volt egy szenvedélyem, gyökeres, őrült szenvedély: a vadászat…
– Miért a vadászat? – kérdezhetnéd.
Mert mindent megkaptam, mindent, amire csak szükségem volt már a születésem pillanatától. Semmiben sem szenvedtem hiányt. Semmiféle erőfeszítést nem kellett tennem semmiért. A legkisebb vágyamat is azonnal kielégítették. Ezért a vadászat számomra mindennél fontosabbá vált. Azt mondhatom, ez lett az egyetlen kapcsolódási pontom az élethez. A vadászatban ismeretlen dolgok vártak rám, nem tudtam, mi fog előbukkanni, mivel fogok találkozni. Melyik fa mögül, melyik üregből bukkan elő az, amit üldözök. A vadászatban ott volt a nem-tudás varázsa volt. Szerettem órákig követni egy állatot, csapdákat állítani neki. A vadászatban volt valami, amit saját erőfeszítésemmel szereztem meg. Próbára tettem erőmet, szemtől szemben álltam vele. Egyfajta magányt ízleltem.
E véget nem érő vadásznapok egyikén egyszer egy szarvas bukkant fel az erdő eldugott szegletében. Olyan gyönyörű, fenséges, büszke állat volt, amilyet addig még sosem láttam. Mintha nem csupán egyetlen szarvas, hanem minden szarvasok jelképe lett volna. Álmodozó, keskeny szemében büszke és szerelmes értelmet láttam. Hosszú, elágazó agancsán mintha az egész világot hordozta volna. Meg kellett szereznem ezt a szarvast. Életemben semmit nem kívántam annyira, mint ezt.
A szarvas után indultunk. Órákig vágtattunk. Fölbukkant előttünk, majd ismét eltűnt. Utolérni lehetetlen volt, ez még inkább megszerettette velem. Katonáim többsége kifáradt. Nem volt meg bennük az a szenvedély, amit én éreztem. Mind csak a „vissza!” parancsomra várt. Amikor a vízpartra értünk, nehezen ismertem fel, hogy ez már tenger. Mást sem láttam, csak a szarvast. Az ide-oda ugrált a vízparton, majd nagy félelemmel a tengerbe vetette magát, és egy szigetre úszott. Ez volt a Szarvasok szigete, amelyre ember azóta sem lépett.
Honnan tudhattam volna? De ha tudtam volna, vajon megváltoztatta volna a döntésemet? Nem tudom… A szenvedélyben az ilyen dolgoknak nincs helye, jól tudod. A szenvedély egyedül van és meztelen. Önmagában és önmagáért létezik.
A lovak nagy része megsérült. Katonáim összeroppantak a fáradtságtól. De én rögtön egy csónakot készíttettem, és a még erejükön lévő embereimmel átkeltünk a szigetre.
Honnan is tudhattam volna a szarvas megölésének átkáról? A szarvas holttestével visszatérőben a szél hangja megváltozott. Ez már nem az a tenger volt, amelyet ismertünk. Hatalmas vihar tört ki. Napokon át hányódtunk a tenger közepén. A vihar olyan volt, mint az özönvíz. Nem süllyedtünk el, nem fulladtunk meg, de félelem és szenvedés közepette hánykolódtunk. Végül a vihar elült, és a szél egy másik partra vetett minket.
Megértettem, hogy ez egy másik éghajlat, hogy egy hosszú, átkozott kaland veszi kezdetét.
A parton maradtak hazatértek és elmondták apámnak, mi történt. Haddzsacs jóslást vetett, és azt mondta:
– Fiad életben van, de hazájába csak évekkel később, számtalan kalandon keresztül térhet vissza.
Ezek után apámnak nem maradt más hátra, mint türelmesen várni.
A MAJMOK KÖZÖTT
Napokon át haladtunk a parttól befelé, mígnem egy márványból épült, vas kapukkal nyíló várhoz értünk. A vár üresnek tűnt, azt hittük, elhagyott. Házakon, utcákon, udvarokon haladtunk át. Végül beléptünk a palotába, de az is üres volt. Ami feltűnt, az a teljesen márványból készült épületek és a mindenfelé csordogáló víz zaja volt. Kristálytiszta, ragyogó víz áramlott folyamatosan. Szűk csatornákon, vékony vájatokon át széles medencékbe ömlött, onnan pedig az egész városba szétterjedt.
Beléptünk a palota nagytermébe. Középen hatalmas, díszes trón állt, drágakövekkel ékesen. Embereim a trónra ültettek, és körbevettek, amikor hirtelen egy majomcsapat özönlött be, amelyről nem értettük, honnan jöttek. Megijedtünk, de nem volt rá okunk. A majmok lassan közeledtek, megcsókolták a köpenyem szélét, térdre ereszkedtek.
Mi keresnivalójuk volt ezeknek a majmoknak ezekben a rendezett épületekben, ebben a civilizált városban? Vajon ők teremtették ezt a civilizációt, vagy csak elfoglalták, kiirtva az eredeti lakókat? De nem tűntek harcias természetűnek. Hamarosan mindegyikük hét öszvérméretű, felszerszámozott kutyát hozott magával. A majmok, akiket később alattvalóimként ismertem meg, vad hangokat adtak ki, és kezükkel-lábukkal próbáltak valamit elmondani.
Végül felültek a kutyákra, és egy domb felé indultunk. A domb tetején egy márvány műemlék ragyogott a reggeli napfényben, vakítóan szikrázott, az ég felé nyúlt.
A rajta lévő felirat mindent megmagyarázott:
„Ó ember!
Hozzád hasonlóan én is sorsom útját követve jutottam ide. E majmok királya lettem. Az egész vidék hatalmam alá került. Hosszú évekbe telt, míg megfejtettem ennek a helynek titkát. Ezek a majmok valaha emberek voltak. Ők alapították ezt a várost, de napról napra romlottak, elvesztették értékeiket, elfelejtették az igazságot; a gonoszság, kegyetlenség, bizalmatlanság és rombolás uralkodott el rajtuk. Senki sem bízott senkiben, mindenki a másik vérén, munkáján élősködött. Ellenségeskedés, zsarnokság, kínzás, hazugság, csalás lett a mindennapi élet valósága. Azokat, akik újra utat akartak mutatni nekik, rendbehozni társadalmukat, megölték. Aztán Isten haragja lesújtott rájuk. Minthogy nem érdemelték meg az emberlétet, újra majommá váltak, és az egész evolúciót újból végig kellett élniük.
Uralkodni fölöttük egyszerre nehéz és könnyű. Kötődnek az emberhez, mert eszükbe jut múltjuk, és újra emberré akarnak válni. De mégsem szeretnek. Mert a csodálat nem szeretet. Szükségük van rá, hogy irányítsák őket. Nem tudják magukat vezetni, mindig valaki parancsának kell engedelmeskedniük. Amikor magukra maradnak, nem szabadulnak a zűrzavartól. Ha valaki fölöttük van, bármit mond vagy tesz, tapsolnak; majmok ők, nincs saját gondolatuk, érzésük, vágyuk, értékrendjük, igazságuk. Csak egymást utánozzák, egyáltalán nem szeretik, de mégis utánozzák egymást. Az egymáshoz való hasonlóságot, a teljes egyformaságot erénynek tartják. Ezért közülük senki nem lehet vezetőjük.
Ne is gondolj rá, hogy elmenekülsz innen, mert:
Délre, a gulyabani [ghul = démon, yabani = idegen, vad] szörnyek földjére jutsz. Ők olyan teremtmények, akik nem találták meg helyüket a világban. Végtelen gyűlöletet táplálnak az emberek iránt, de a majmokat még jobban gyűlölik. Mert bár megvolt rá a lehetőségük, hogy emberek legyenek, eljátszották ezt. Ezért gyakran indítanak támadást a majmok országa ellen.
Keletre, a tűz és láng haragjával találkozol, mert ez a vulkánok földje. Nincs emlékezete; mindent elpusztít, hogy létezzen. Ezért nincs múltja, és nincs jövője. Ha újra maga előtt látja azt, amit elpusztított, az teljesen feldühíti.
Észak felé a hangyák országába jutsz. Fejlett faj, kutya nagyságúak. Csak a munka révén tudnak létezni, önmagukat nem szeretik, csak munkájuk által. Apró, szűk világuk van. Nem szeretik, ha hozzájuk érnek. Bár csapatokban járnak-kelnek, a legtöbbjük még csak nem is ismeri egymást. Elnyomottak, boldogtalanok, komorak. Mély reménytelenséget és haragot hordoznak magukban. Az embereket egyáltalán nem szeretik. Ha északra mész, széttépnek, megesznek.
Nyugat felé a halál útja vár, a Hét tenger útja. Senki nem tért vissza innen.
A legjobb út számodra, ha itt maradsz.
Itt halj meg.”
Az írás vége alatt egy sír volt. Értettem: innen nincs menekülés. Nincs más reményem, mint hozzászokni ehhez az új élethez.
Bár király voltam a majmok között, nem voltam boldog. Napjaim a környezetem megismerésével és a menekülés módjainak keresésével teltek. Az alkalomra vártam. Közben több csatát vívtunk a gulyabanikkal; véresek voltak, de a jelenlétem elijesztette őket. A majmok elkezdtek bízni bennem. Olyan boldogok voltak, hogy engem is boldognak hittek.
Tavasszal határmenti ellenőrzés céljából embereimmel és néhány majommal északra indultunk. Sokat töprengve rajta, végül az északi menekülési utat választottam. Tudtam, hogy ez nagyon veszélyes vállalkozás.
A többi irány a biztos halálba vezet.
De az északi lehetőséget ad a küzdelemre, harcolhatsz vagy meghalhatsz. Emberibb lehetőség… halál és egy kis remény.
A határon bőséges borral ünnepeltünk. Célja az volt, hogy a majmokat lerészegítsük és ártalmatlanná tegyük. Nagy tüzet raktunk, köréje gyűltünk, ettünk-ittunk, majd a majmok elaludtak. Én és embereim vágtatva indultunk a hangyák földje felé. Az út napokig tartott. Minden üres volt és kietlen. Nem láttunk sem épületet, sem hangyát. Minden üres, elhagyatott és ijesztő volt. Kimerítő volt ez a feszültség. Már csak azt vártuk, hogy mielőbb megjelenjenek a hangyák, és elkezdődjék a harc. A harc bizonyossága jobb lett volna a puszta félelmetességénél.
Egy nagy köves síkságra jutottunk, amikor hirtelen kutyaméretű hangyák bukkantak fel előttünk. Nagy szájuk, erős ollóik és hegyes fogaik voltak. Néhány emberemet a szemem láttára széttépték és felfalták, de végül nagy nehezen visszavertük őket, és folytattuk utunkat.
Tudtuk már, hogy a nyomunkban vannak, és éberen vártunk.
Néhány nappal később újabb támadás ért minket.
Ezúttal többen voltak és vadabbak. Az, hogy korábban kicsúsztunk a karmaik közül, teljesen felbőszítette őket.
A megmaradt embereimet és lovainkat széttépték. Egyedül menekültem meg. Őrülten futni kezdtem, nem tudom meddig, míg egy folyóhoz nem értem.
A folyó túloldalán hívogató város állt, hófehér épületekkel. De a folyó elzárta az utamat, nem engedett át.
Félig hátrafelé figyelve kerestem valamilyen utat, hidat vagy átkelőt.
Ha a hangyák utolérnek, nem marad más, a folyóba vetem magam.
Hirtelen eszembe jutott az a szarvas. Ő is így rekedt meg a tenger partján, miközben mi üldöztük.
Akkor én voltam a vadász, most én lettem a zsákmány.
És amit akkor nem értettem meg, most megértettem.
Mindketten egy víz partján maradtunk tehetetlenül.
Abban a pillanatban úgy éreztem, egész kalandom csak azért történt, hogy ide, ehhez a vízhez vezessen, és szembesítsen a szarvassal.
Talán ez az, amit sorsnak neveznek.
Az emberi lét egész drámája abból fakad, hogy a saját történetünk nem metszi mások történetét.
Ezt először ott, a víz partján gondoltam végig.
Miközben ezen gondolkodtam, a folyó túlpartján megjelent egy öregember:
– Hiába próbálkozol, idegen – mondta. – Éjszaka megárad ez a folyó, ezért hívják éjszakai folyónak; nappal visszahúzódik a vize, medre kiszárad. Ha reggelig életben maradsz, átjuthatsz. Most közeledik az éjszaka, a folyó lüktetése egyre erősebb…
Úgy tűnt, nincs más reményem, mint megvárni a reggelt.
És valóban: reggelre visszahúzódott a víz, hangja elhalkult, elgyengült, medre kiszáradt. Átkeltem a túloldalra, és beléptem a városba.
Minden zárva volt. Mindenki bezárkózott otthonába. Senki nem beszélt senkivel.
Először azt hittem, ez egy elátkozott város. Aztán benyitottam egy résnyire nyitott ajtón. A házigazda, a felesége és a gyerekei az asztal körül ültek és ettek. Engem is meghívtak.
Kérdésemre azt felelték:
– Ennek a városnak a neve Nehrevan. Mi Mózes népéből valók vagyunk. Ma szombat van. Szent nap. Isten megtiltotta nekünk, hogy szombaton halásszunk. Úgyhogy korábban pénteken vetettük ki a hálóinkat, és vasárnap húztuk ki őket. Ez egy apró, emberi ravaszság volt; de Isten emiatt nagyon megharagudott ránk és megbüntetett minket. Elvette a vizünket, ezért szárad ki a folyó. Minden vizet az éjszakába száműzött.
Aznap éjjelre vendégül láttak.
Másnap a házigazdával a bazárt jártuk. A hazavezető utat kerestem, újra emberek között voltam. Szinte borzongtam az örömtől. Hiányzott a hazám, az embereim, a megszokott életem.
A bazárban mindenki körém gyűlt, és hallgatta, mi történt velem. Mindenkit lenyűgözött a történet, mesebeli hősként tekintettek rám.
Közben egy kikiáltó járta az utcákat, és azt kiáltozta:
– Aki ezer aranyat érő szép rabszolganőt akar nyerni, kövessen engem!
Ez a felhívás felkeltette az érdeklődésemet. A kikiáltó egy kereskedő házába vezetett el. Gazdagon megterített asztalhoz ültettek, tele finom ételekkel, édességekkel és válogatott italokkal. Aztán egy fiatal rabszolganőt küldtek hozzám. Régóta nem volt már mellettem nő. Boldog, szép és színes éjszakát töltöttünk együtt. De nyilvánvaló volt, hogy reggel meg kell fizetnem az árát.
Másnap reggel teveháton útrakeltünk, s egy magas hegy tövéhez jutottunk. A kereskedő ott helyben levágta a tevét, és kibelezte. Egy erszény aranyat adott a kezembe, és azt mondta:
– Most belebújsz a teve bőrébe, és ott vársz. Hamarosan sasok gyűlnek a tetemre, és felviszik a hegy tetejére. Amikor ott letesznek, kimászol a teve bőréből. Megijednek és szétrebbennek. Ott az óidők drágakövei és kincsei vannak. Összegyűjtöd őket egy zsákba, és ledobod nekem. Aztán lejössz onnan. Felmenni nehéz, de lejönni könnyű, mint minden hegyről.
Egy percig haboztam, de ha egyszer már útnak indultam, nem fordulhattam vissza. A mi világunkban minden útra csak egyszer indul el az ember, és ezek vissza nem térő utak: a halál vagy a sorsunk vár ránk.
A megírt utakat éljük végig…
Bebújtam a teve bőrébe, s nem sokkal később a sasok elragadták a tetemet.
A hegy csúcsára érve előbújtam, s a sasok ijedten rebbentek szét. Minden úgy történt, ahogy a kereskedő elmondta. Mindenfelé drágakövek és kincsek hevertek. Összegyűjtöttem belőlük egy zsákkal, s ledobtam.
Kisvártatva láttam, hogy a kereskedő felpattan a lovára, és elvágtat.
Megértettem: becsaptak.
Az ember nemcsak azt árulhatja el, akit a mélybe küld, hanem azt is, akit a csúcsra juttat.
Teljesen magamra maradtam a hegy tetején.
Azzal ellentétben, amit a kereskedő mondott, lejutni egyáltalán nem volt könnyű. Szinte lehetetlen volt. Mindenfelé mély szakadékok nyíltak és éles sziklák meredtek. Egy rossz lépés a halálba vezethetett. Nem volt sem kapaszkodó, sem lépőhely, sem lecsúszásra alkalmas felület, semmi kis bemélyedés vagy kiemelkedés, ami a legkisebb reményt nyújtotta volna a lejutáshoz.
Hidegvéremet megőrizve körülnéztem. Az egyik szakadék kevésbé volt meredek a többinél. Talán ott érdemes próbálkozni. Valahol úgyis el kell kezdeni ezen a kopár hegyvidéken, mert itt mozdulatlanul várakozni – mire is? – nem jelenthetett mást, csak a halált.
Már az első lépések után felszaggatták kezemet, térdeimet, a bőrömet a nap által felhevített éles sziklák. Ruhám cafatokban lógott, mindenem vérben úszott, de végül egy ismeretlen síkságon találtam magamat.
Sikerült.
A síkság homokszínű árnyalata, száraz levegője, sivatagi klímája egy új mese kezdetét jelezte.
Úgy éreztem, mintha egymásba kapcsolódó álmok végtelen füzérét élném végig.
Egy ideig a végtelen síkságon haladtam. Sok idő után egy hófehér márványpalota tűnt fel előttem. Udvarán egy fehér szakállú öreg bölcs állt. Mintha már ezer éve ott állt volna. Hófehér selyemköpenyét földig érő öv fogta össze. Kezét hasán összekulcsolta, és rám mosolygott. Odafutottam, megcsókoltam kezét és ruhája szélét. Ettől a fényarcú embertől akartam megtudni utamat és segítséget kérni.
Leültünk egy medence mellé. A kis szökőkút hangját hallgattuk az udvar csendjében. Elmeséltem, mi történt; figyelmesen hallgatott. Mutatóujjával simogatta szakállát, közben mosolygott. Minden mozdulatából bölcs nyugalom és érettség sugárzott.
Ez a hely a madarak derviskolostora volt.
Salamon próféta ajándékozta a madaraknak. A Dzsihansahot fogadó Sah Mürgh elmondta, hogy a világ minden tájáról érkező madarak itt gyűlnek össze hetente. A távoli országokról, különböző évszakokról, vándorlásaikról és önmagukról beszélgetnek a saját nyelvükön.
Sah Mürgh végigvezetett a palotán. El voltam bűvölve. Estefelé azt mondta:
– „A madarak gyűlésére megyek,” és magamra hagyott. Hogy ne unatkozzak, átadott egy kulcscsomót, a palota negyven szobájának kulcsait. – „Járd végig mindet, szórakozz, egyél-igyál. De a negyvenedik szobát, a vasajtósat soha ne nyisd ki! Ahhoz az egyhez ne nyúlj. Különben te fogsz a legjobban szenvedni”
Úgy tettem, ahogy mondta. Minden szobát végigjártam. Mindegyik egy-egy külön világ volt. Végtelen szépség, finomság és a részletek gazdagsága. Mégsem tudtam élvezni őket; az eszem folyton a negyvenedik szobán járt. Már attól pillanattól fogva, hogy a kulcscsomót a kezembe vettem, tudtam: a negyvenedik szobát ki kell nyitnom. Folyton azt képzeltem el magam előtt, azt éltem meg gondolatban. Ezért egyetlen másik szobának sem tudtam igazán örülni. A negyvenedik szoba titka mindent elfeledtetett velem, az ismeretlen varázsa elvakított, a többi szobát már meg sem láttam.
Elhatároztam: bármi történjék is, kinyitom a negyvenedik szobát.
Egyszer már eldöntöttem, hogy ezt a mesét a végéig élem.
És végül kinyitottam a vasajtót.
És feltárult a negyvenedik varázslat: egy kert, mint egy álom. Egy varázslatos márvány medence, amely túl szép volt ahhoz, hogy valóságos legyen. Mögötte a lemenő nap fényében vörösen ragyogott fel a márvány oszlopcsarnok. Madártoll puhaságú díványok, selyemkendők, az Ezeregyéjszakát idéző atlasz takarók hullámzottak az esti szélben.
Pár pillanattal később három fehér galamb jelent meg az égen. Szárnyuk összeért, majd egy karikát formálva leereszkedtek a kertbe, a medence partjára. Ott megrázták magukat, mintha inget dobtak volna le magukról – és három világszép lánnyá váltak. A legfiatalabba abban a percben beleszerettem. Levetkőztek, belemerültek a medencébe, megfürödtek, úsztak…
Ez a szépség elkápráztatta a szememet. Elájultam a rejtekhelyemen…
Amikor kinyitottam a szemem, Sah Mürgh állt az ágyam mellett. Mérges tekintettel nézett rám. A három galamb és a három lány már sehol nem volt.
Bocsánatot kértem Sah Mürghtől, és elmeséltem, mi történt. Arcán olyan kifejezés ült, mintha előre tudta volna, mi fog történni.
– „Megmondtam neked, ó Dzsihansah” – mondta.
– „Ha ez bűn volt, már megkezdtem a büntetésem” – feleltem könyörögve és reménykedve.
Sah Mürgh mesélni kezdett:
Ezek a tündérek királyának lányai voltak. A legkisebbet Gevherenginnek hívják. Országuk a Kaf-hegy mögött van. Évente egyszer jönnek, fürdenek a medencében, majd elmennek. Minden évben ugyanazon a napon… Évtizedek óta így van. Úgy tűnt, nincs más lehetőségem: egy teljes évet várnom kell.
Sah Mürgh azt mondta:
– „Amikor jövőre ugyanezen a napon megjönnek, várnod kell. Miután belépnek a medencébe, elrejted a szerelmed galambruháját. Ha kimegy, nem találja, nem tud galambként felszállni, és veled marad, a tiéd lesz.”
Eltelt egy teljes év. A napok nehezek, hosszúak, kegyetlenek voltak.
A márványpalota negyven szobája negyven sírként állt…
És eljött az a nap. Dzsihansah elrejtőzött. A galambok megjelentek az égen. Mintha az égbolt hullámzott volna. Ismét lassan, szelíden leereszkedtek, leszálltak a medence partjára, megrázták magukat, ingüket levetették, és ismét három gyönyörű lánnyá változtak. Levetkőztek, és a medencébe merültek…
Elrejtettem Gevherengin ingét. Hosszasan keresték, majd amikor nem találták, a nővérei felszálltak és elrepültek.
Gevherengin ott maradt.
Gevherengin az enyém lett.
Könyörgött, esedezett, de nem adtam vissza a szárnyait, a tollait, a galambruháját. Elbeszéltem neki szerelmemet, az elmúlt egy évemet, az egész életemet, hogy szeressen.
És belémszeretett.
Igazán belémszeretett.
Sah Mürgh összeadott bennünket a madarak kolostorában. Aztán együtt indultunk útnak… Gülisztán földjére, apámhoz, hazámba.
Amikor elbúcsúztunk, Sah Mürgh így szólt:
– „Semmiképp se add vissza a szárnyait, különben elrepül. Bármennyire szeret is, el fog menni. Néha az ember éppen azért megy el, mert szeret. Ha visszaadod a szárnyait, a szíve ketté fog szakadni. Kényszerítve érzi magát a választásra. És végül lehet, hogy a ruháját választja. Ne taszítsd ilyen dilemmába! Ez mindkettőtöket boldogtalanná tehet, hosszú és fájdalmas küzdelembe keverhet. Nem éri meg. Tényleg nem éri meg. Ne add vissza a szárnyait! Most pedig menjetek, utatok szerencsés legyen!”
Sah Mürgh egyik madarán ülve indultunk útnak. Hosszú, színes, lelkes utazás volt. Tele örömmel.
Végül megérkeztünk.
Tahmur Sah nagyon boldog volt, hogy ennyi év után újra láthatta Dzsihansahot. Nagy lakomát rendezett, pompás ünnepséggel koronázta meg örömét, fia megtalálása és boldogsága fölött. Gevherengin is boldognak tűnt.
Az egymásra torlódó intenzív boldogság teljesen elbódított, megrészegített. Első közös éjszakánk teljesen elkábított. Gevherengin galambruháját kint hagytam. Másnap reggel, ahogy megragadta a ruhát, galambbá vált, és a szemközti ház tetejére szállt. Amikor felébredtem, már nem volt mellettem. A háztetőn ülve megszólalt, és ezt mondta:
– „Ó, Dzsihansah! Ravaszsággal elszakítottál saját fajtámtól, hazámtól, nemzetségemtől! Igen, szerettél, jól tudom. Azt hitted, a szerelmed mindent megold. Hogy mindenre elég. Én is belédszerettem, nem tagadom. De amikor belédszerettem, feltételeink nem voltak egyenlőek. Nem adtál nekem más választást, mint hogy szeresselek. Nem én döntöttem a szerelemről. Most egyedül újra kell gondolnom, szeretlek-e, és más dolgokat is… Ha igazán szeretsz, utánam jössz. Ez a te országod, a saját néped között vagy, itt boldog lehetsz. De én mit tegyek? Erre sosem gondoltál. Szeretni nem könnyű, Dzsihansah. A szeretet munkát igényel. Most hazatérek, apámhoz. Hazám neve Kevherengin. Várni foglak.”
Majd elment. Néhányszor még körözött Dzsihansah ablaka előtt, elköszönt tőle, és eltűnt.
Az égbolt most teljesen üres volt.
És Dzsihansah ezután napokon át ezt az ürességet nézte.
Az egész palota egy csapásra megtudta az igazságot. Minden tudóst, utazót, kereskedőt, jóst, geomantát és dervist a palotába hívtak. Összegyűltek azok, akik sokat láttak és tudtak. Senki sem tudta, hol van Kevherengin földje, még a nevét sem hallották.
Dzsihansah reménytelenül állt. Napok, hetek, hónapok múltak el. Saját szerelmében emésztődött, a reménytelenség karjaiban vergődött. Ha tudta volna, hová kell mennie, egy pillanatra sem maradt volna a palotában, de egy hatalmas világ és négy égtáj állt előtte. A palota oroszlánketrecként zárta körül, gúzsba kötötte.
Egy napon eszébe jutott, hogy Nehrevanba menjen. De azt sem ismerte senki. Így hát elhatározta, hogy Bagdadba megy, abba a városba, ahol az Ezeregyéjszaka történetei élnek, és ott csak talál majd valakit, aki tudja. Nem volt más útja, más reménye. Újra végig fogja élni a sorsát, s ugyanarra a pontra érve másképp cselekszik, s így megváltoztatja azt.
És valóban, Bagdadban megtudtam Nehrevan irányát. Napokba és éjszakákba telt, de megtudtam. Minden fáradtságomat elfelejtve Nehreván felé indultam. Alighogy a bazárba értem, egy kikiáltó azt kiabálta:
– Aki ezer aranyat érő szép rabszolganőt akar nyerni, kövessen engem!
Utánamentem.
A sorsomat követtem.
Minden ugyanúgy történt, mint korábban. A kereskedő nem ismert fel, hiszen naponta fiatalemberek százával találkozott, akiket rászedve gyarapította vagyonát. Számára minden arc és minden ifjú egyforma volt.
Elértünk a hegy lábához, bebújtam a teve bőrébe, a sasok felkapták a tetemet, feljutottam a hegy tetejére, és ismét becsaptak. Ugyanott leereszkedtem, vissza a síkságra, megtaláltam a márványpalotát és Sah Mürghöt. Ő így szólt:
– „Fiam, nem mondtam-e, hogy ne add vissza a szárnyait? A ti szerelmetek még nem volt próbára téve. A meséd szerelme elvakított, tapasztalatlan voltál. Nem olyan könnyű mindent újrakezdeni, mint gondolod. Ráadásul azóta többet nem jöttek ide. Felborítottad a kolostor rendjét, és te magad is boldogtalan lettél. Érzelmeid túláradása még azt sem engedte meg, hogy igazán átéld őket. Errefelé senki sem tudja, hol vannak, hol a hazájuk. Várd meg a következő hónapokat, amikor eljön Zümrüd-ü Anka. Csak ő tudja, hol vannak. De hogy elvisz-e téged oda, vagy sem, az bizonytalan.”
Újra kezdődtek a várakozással teli napok.
Egyetlen reményem Zümrüd-ü Anka volt.
Ő volt minden mese minden hősének reménye.
Hónapok múltán megérkezett, és hosszasan könyörögtem neki. A szerelemhez és a szerelmeshez hozzá volt szokva, ismerte a szeretet értékét. Annyi mesét hallott azoktól, akiket a hátán vitt, annyi mesében öregedett meg. Engem is megértett, a hátára vett, de csak a Kaf-hegyig ígért elvinni. Tovább nem mert menni, félt a tündérektől. Nevetségesnek tűnt számomra, hogy még egy hatalmas Zümrüd-ü Anka is félhet.
Útközben barátságot kötöttünk. Átkeltünk a Kaf-hegyen, és beleegyezett, hogy még egy hegylánccal tovább vigyen. Zümrüd-ü Anka hátáról a világ egészen másként látszik. Számtalan hegyet, dombot, síkságot, országot átszeltünk.
Ahol leszálltunk, szemközt egy ragyogó, fehér palota állt. A szél által kifényesített fehérségben ragyogott. Mindent égi kékség borított. Amire Kevherengin országa fehér palotájának állandóan színt váltó kapujához értem, a tündérek megpillantottak, Zümrüd-ü Anka már rég eltűnt.
A tündérek fogságába estem, s elmondtam a történetemet. Gevherengin már hónapok óta várta érkezésemet.
Egyenesen a tündérek királyához vittek.
Ez egy próba volt, és én kiálltam a próbát: itt álltam Gevherengin kapujánál…
A Kaf-hegy mögött megtaláltam ez a hosszú tornyaival a rózsaszín felhőkig nyúló tündérpalotát, s eljutottam Gevherengin kapujáig. Megpróbáltam felidézni Gevherengin arcát, de szinte teljesen eltűnt a szemem elől. Valahányszor rá gondoltam, egy galamb felröppent, és magával vitte az arcát.
A tündérkirály elhitte, hogy szeretem a lányát. Hogyan hitte el, nem tudom, mert semmit sem tettem, hogy meggyőzzem. Talán épp ezért hitt nekem, az átélt vihar egyszerűségéből.
Ott még egyszer összeadtak bennünket, az ő szokásaik szerint. Azt hittem, boldog napok kezdődnek. Gevherengin mellettem volt, de én nem éreztem otthon magam. Idegen voltam. Minden új és ismeretlen volt, egyetlen emlék sem kötött ehhez az országhoz, semmi sem idézte fel a gyerekkoromat. Napról napra halványabb és boldogtalanabb lettem, tekintetem messze révedt, mosolyom értelmetlen volt.
Gevherengin megértett. Ismerte boldogtalanságom és nyugtalanságom okát. Próbált segíteni, de nem tehetett semmit. Mert ha önként is, de száműzött voltam, és egy száműzötthöz eljutni nem könnyű feladat.
Végül felajánlotta, hogy visszatér velem a hazámba. Tudtam, hogy ez áldozat. Viszonozni akarta az én áldozatomat. Pedig ugyanazokat a fájdalmakat kellene átélnie, mint nekem. Egy idő után ő is átélné ott, az én hazámban azt az idegenséget és magányt, amit én itt.
Amikor mindezt elmondtam neki, mosolygott:
– „Te férfi vagy – mondta –, nem tudsz inget váltani. Én nő vagyok; nekem nem gond felvenni a te színeidet. Amit neked férfiként nem tanítottak meg, azt nekem nőként megtanították. Ennyi az egész.”
Nem maradt más reményem, mint hinni és bízni benne. Tudtam, ez a férfiak, a szerelem önzése.
Egy idő után útnak indultunk. A tündérkirály egy csapat ifritet adott mellénk védelmezőként. Meg-megállva utaztunk, és próbáltuk élvezni az utat. Ezért utazásunk hosszúra nyúlt.
Egyik szálláshelyen az ifritek álmosan ültek, én a tűz mellett szítottam a lángot, hogy el ne aludjon. Gevherengin kicsit távolabb a sátrunkban pihent. Egyszerre csak a semmiből, egy párducfalka támadt ránk. Nem tudni, honnan jöttek, mit kerestek ezen a lakatlan pusztán. Egy szempillantás alatt elözönlöttek minket, s csak a szétszaggatott Gevherengin maradt utánuk. Az a vörös sátor hívta a halált. Nem találtam szavakat a fájdalmam kifejezésére. Mindig, minden támadásnál én maradtam életben, hogy egész életemben magammal hordozzam a széttépettek fájdalmát.
És most Gevherengin… éppen ifjúságunk, életünk legszebb és legboldogabb idején… Ettől kezdve nem láttak többé párducot ezen az éghajlaton…
Egy ifrit elment a tündérkirályhoz, elmondta a történteket. A király megjelent a lánya holtteste mellett. Azt kértem tőle:
– „Ó, tiszteletre méltó királyom! Engedd, hogy a feleségemet ott temessem el, ahol meghalt, és életem végéig őrizzem a sírját. Ez az utolsó és egyetlen kívánságom tőled” – mondtam.
A szerelmemben hívő király a fájdalmamnak is hitt.
– „Azt mondják, nagy szerelem nem létezhet nagy áldozat nélkül – mondta. – Nincs mit mondanom, ó Dzsihansah, nem az én dolgom szétválasztani titeket. Tégy, ahogy akarsz.”
Íme, ó Belkıya! Attól a naptól fogva itt őrzöm ezt a sírt. Saját halálomat őrzöm. Már csak az évszakok változását figyelem…
Amikor Dzsihansah története végére ért, Belkıya felállt:
– „Tudom, hogy nem akarsz visszatérni az emberek közé. Nem tehetek mást, mint hogy lelki békét kívánjak neked. Most már indulok.”
Dzsihansah elkísérte Belkıyát, ujjaik ismét összeértek. Meséik összekeveredtek.
Belkıyának ismét hosszú utat rendelt a sors. Végül egy nagy kerthez ért. Kert… újra kert! Az elveszett paradicsom érzése! Alighogy Belkıya belépett a kertbe, egy hatalmas legyező nyílt ki előtte, elfedve a kert látványát. Ez a legyező, ez a színes varázs, szebb volt, mint maga a kert, mert bár nem kert volt, de egy kertet idézett fel formáival és színeivel.
Aztán a legyező összecsukódott.
És Belkıya előtt ott állt teljes pompájában és szépségében Tavus-u Âzam, a Nagy Páva.
Belkıya megkérdezte:
– „Ó, szép madár! Ó, áldott madár! Hol vagyunk? Ki vagy te?”
– „Ez Hızır (Khidr) kertje. Itt lakom. Engem Tavus-u Âzamnak, a Nagy Pávának hívnak. Ádámmal együtt űzettem ki a paradicsomból.”
Tavus-u Âzam elmesélte Belkıyának, hogyan űzték ki őt a paradicsomból. Teljesen másként mesélte. Belkıya döbbenten hallgatta, mert mindent újra kellett gondolnia, amit tudott.
– „Mindegy – mondta Tavus-u Âzam. – Ez egy másik mese tárgya.”
Belkıya megkérdezte:
– „Ó, Tavus! Vissza tudsz-e küldeni engem az emberek közé, a hazámba?”
– „Ez nem az én dolgom – mondta. – Várj, Khidr hamarosan jön, neki elmondhatod a gondodat, talán visszaküld a hazádba.”
Khidr meghallgatta Belkıyát. Amikor az befejezte, így szólt:
– „Hunyd be a szemed” – és megfogta a kezét. Belkıya szorosan behunyta a szemét. Amikor kinyitotta, a palotája előtt állt.
Sahmeran itt elhallgatott.
Dzsamszap elképedve állt. Belkıya visszatérése egyszerre, váratlanul érte.
– „Az egész kaland egy szempillantás alatt végetért? – kérdezte Dzsamszap.
– „Ilyen az élet” – mondta Sahmeran. – „Az élet is egyetlen szempillantással ér véget, nem igaz?”
Szomorú volt. A mese végére ért. És tudta, hogy Dzsamszap el fog menni.
– „Ezt a történetet nem tudom tovább folytatni” – mondta Sahmeran. – „Amúgy is letelt már az ezeregy meseéjszaka.”
– „Akkor én is behunyjam a szemem, ó Sahmeran?” – kérdezte Dzsamszap.
Sahmeran így válaszolt:
– „Tudom, hogy elmész, nem tarthatlak itt tovább. Csak egy kérésem van hozzád: miután visszatérsz a hazádba, soha ne menj fürdőbe. Mert aki meglátja Sahmerant, és mégis fürdőbe megy, annak a dereka alatt pikkelyes lesz a bőre, és így felfedi titkát. Akkor tudni fogják, hogy engem látott, velem találkozott.”
Dzsamszap újra esküt tett. Hosszasan fogadkozott, hogy senkinek sem mondja el, és hogy soha nem megy fürdőbe.
Sahmeran szólította az egyik ifritjét, és megparancsolta neki, hogy kísérje Dzsamszapot a kijáratig.
– „Most menj” – mondta. – „Ne állj meg, menj azonnal.”
Ezután hosszasan sírt utána.
Add comment