5.
És Dzsamszap visszatért a földre.
A varázslat véget ért, a mese, amelyet hallgatott, lezárult. Sahmeran és országa már távoli emléknek tűntek. De Dzsamszap ráébredt, hogy nem boldog. A hazatérés anyjához, az emberek közé nem hozta meg azt a boldogságot, amit várt. Tudta azonban, hogy ha Sahmeran földjén maradt volna, ugyanígy érezne. Boldogtalan száműzött lett, aki sem a föld alatt, sem a földön nem talált helyet magának, minden életből kitaszíttatott. Hiányzott neki Sahmeran, finom, szép arca, varázslatos tekintete, kedves beszélgetései. De mély belső megnyugvást érzett attól, hogy biztos volt benne: hű marad esküjéhez. Senkinek sem mondott semmit, és hosszú évekig nem is fog.
Amikor átlépte otthona küszöbét, anyja nagyon meglepődött, és szinte zavarba jött. Időbe telt, míg meglepetése örömre váltott. A fia, akit már halottnak hitt, most elevenen állt előtte, és ragyogó szemmel mosolygott. Aztán átölelték egymást, sírtak, és megosztották egymással bánataikat. Anyja látta, hogy a fia felnőtt, és érezte, hogy nem csupán az eltelt idő tette őt felnőtté.
Azok a barátok, akik Dzsamszapot a kútba dobták és sorsára hagyták, mind nagy kereskedők lettek, és jól ment az üzletük. Időnként, talán bűntudatból, néhány fillérrel segítették Dzsamszap anyját, élelmet és tüzelőt küldtek neki.
Dzsamszap senkit sem akart látni. Úgy érezte, nincs ereje megbocsátani. Egyébként annak sem volt jelentősége, hogy megbocsát-e nekik vagy sem. Árulásuk fejében bármennyi vagyont adhattak volna neki, de mit változtatott volna ez bármin? Mostanra mind felnőttek. A felelőtlen, a világról mit sem tudó kamasz banda már feloszlott.
Mély sértettségben és magányban élt. Apjára, Danyalra és Belkıyára gondolt, és megértette, milyen egyedül haltak meg. A tudás átkát hordozta; a magányosak közé tartozott.
Hogy hol volt ennyi éven át, és kikkel élt, arról senki sem tudott. Nem tépték szét a vadak, ahogy a barátai anyjának és másoknak mesélték – de akkor hol volt ennyi éven át? Kik között volt? Ezt senki nem tudta meg. Hallgatásba zárkózva élt. Végezte napi teendőit, dolgozott, pihent, olvasott; közben pedig vágyakozva idézte fel azt az ezeregy mesés éjszakát, amit Sahmeran palotájában töltött. Olyat élt meg, ami csak egyszer adatik meg egy embernek, és amit soha többé nem lehet elfelejteni.
Miután visszatért a földre, élete színtelenné és fakóvá vált. Eltűnt életéből a szenvedély, a lelkesedés és intenzitás. Egy nap keserűen belátta, hogy már csak az életét tölti, és miután egyszer látta Sahmerant, soha többé nem lehet ugyanaz a Dzsamszap. Legbelül, nagyon mélyen valamit teljesen elveszített.
A titok, amit rejtegetett, elválasztotta az emberektől. Bezárkózott otthonába, és önmagába.
Napok, hetek, hónapok és évek teltek el ugyanabban az egyforma rendben. Egy napon azonban az ország királya, Keyhüsrev, súlyos és reménytelen betegségbe esett. Orvosok, tudósok, varázslók nem tudták meggyógyítani. Napról napra rosszabbul lett, testén gyógyíthatatlan sebek nyíltak, elviselhetetlen fájdalmak gyötörték. Névtelen, soha nem látott betegség volt ez.
A vezír, Sehmur a jóslás és mágia tudósa, a király talpnyalója és a nép által gyűlölt könyörtelen, ármánykodó, zsarnoki ember volt. Jóslatai mindig mások romlását célozták; esze folyton ravaszságon, csaláson és viszály szításán járt. Rájött, hogy ennek a betegségnek az egyetlen ellenszere Sahmeran húsa. Ha elfogják Sahmerant, feldarabolják, és a húsát megetetik a királlyal, az meggyógyul, és az egész ország békére lel. Az ország minden gondja, baja, nyomorúsága egy csapásra a király betegségével azonosult. Gyógyulásához, sőt életben maradásához a Sahmeran húsára volt szükség.
Hatalmas Sahmeran-vadászat indult az egész országban. Valamiért mindenki annak a Sahmerannak az ellenségévé vált, akit sosem látott, sosem ismert. Senki sem tudta, hol van, de mindenki úgy tekintett a másikra gyanakodva, mintha az látta volna őt és ismerné a rejtekhelyét. Senki nem bízott senkiben, mindenki nyugtalan, feszült és bűntudatos volt. Mindenki azt hitte, hogy mások azt feltételezik róla: látta a Sahmerant, és ismeri annak rejtekhelyét, ezért egész viselkedésével az ellenkezőjét próbálta bizonyítani. Mindenki a másik besúgója, gyilkosa, hóhéra lett. Boldogtalan, sötét napok kezdődtek. Apa a fiának, mester az inasának, szomszéd a szomszédnak lett ellensége.
A hatalomra szomjazó kisemberek számára felvirradt a nap. Ezek az emberek, akik nem tudtak a jóért és szépért élni, mások félelmeiből táplálkozva és megszerzett kisebb-nagyobb pozícióikat élvezve érezték csak úgy, hogy léteznek. Az elnyomás erősödött, gyakran törtek rá házakra. Az embereket összegyűjtötték, csoportosan a fürdőkbe vitték, ellenőrizték, hogy deréktól lefelé pikkelyesek-e, majd szabadon engedték. Az emberi méltóságot és tiszteletet lábbal tiporták; az elnyomás, kegyetlenség, a fenyegetés teljes erővel uralta az életet.
Dzsamszap a városon kívüli kis kunyhójában, mindentől távol, színtelen, tompa életet élt. Ám a terjedő hatalom őt sem hagyta békén. A király őrei végül Dzsamszap küszöbéhez is eljutottak.
Először a közeli, majd a távoli falvakba menekült, de ahogy a király állapota súlyosbodott és a nyomás nőtt, a búvóhelyek egyre fogytak, és a táguló kör mindenkit magába vont.
Végül Dzsamszapot is elfogták, és a fürdőbe vitték. Addig soha nem ment fürdőbe, hogy hű maradjon Sahmeranhoz, ezért teste deréktól lefelé rejtve maradt. Ám az első merőkanál víztől látta, hogy testének alsó fele pikkelyesedik, és ezüstösen csillog. Ők is látták ezt. (Korábban álmában többször látta már, hogy alsó teste pikkelyesedik, fénylik, és egyre inkább Sahmeranra hasonlít; saját álmai Sahmeranjává, vagyis saját maga gyilkosává vált.)
Megragadták Dzsamszapot és a vezír elé vitték. A fiú elmondta, hogy soha nem látta Sahmerant, nem ismeri őt, nem tudja, hol van. Erősködtek, ő ellenállt, de senkit nem tudott meggyőzni; minden tagadása hiábavaló volt, mert pikkelyes teste mindent elárult. Teste ellenségévé vált, gyors pusztulást hozva rá. Mivel minden kérdésre hallgatott, minden nyomásnak ellenállt, így végül kínzásnak vetették alá. Pikkelyes teste a legsúlyosabb megszégyenítések, a legnagyobb megaláztatások és elviselhetetlen kínzások céltáblájává vált. Végül Dzsamszap ereje elfogyott, lassan feladta a harcot, és elkezdett szétesni.
Hogy elviselhesse önmagát, és saját szemében igazolhassa magát, olyan indokokat kezdett keresni, amelyekkel önmaga előtt védekezhetett.
„Csak a barlang szájáig vezetem,” mondta.
„A barlang szájáig vinni nem jelenti, hogy elárulom,” mondta.
„Ha én nem mondom meg, úgyis megmondja más,” mondta.
„Talán történik valami csoda, és Sahmeran megmenekül,” mondta.
És hasonló gondolatok kavarogtak benne. Ugyanakkor tudta, hogy mindez csak kifogás…
Végül a vezír, Sehmur és a hozzá hű emberek a barlang szájához értek. Dzsamszap egy pillanatra megtorpant. Eljött a szégyen pillanata. Reszkető ujjával mutatta: „Itt van!” – mondta. Azt kívánta, hogy rengjen meg a föld, dörögjön az ég, jöjjön el a világvége.
A varázsló Sehmur füstölőt gyújtott, varázslatot végzett, és a barlang szájához varázsvizet öntött. Amikor a márvány fedőt felemelték, sűrű füst gomolygott elő, és egy ifrit jelent meg, arcát koromfekete fátyol fedte. Fején ezüst tálcán ott feküdt Sahmeran csalódott és haragos tekintettel. Sehmur izgatott, reszkető kezekkel nyúlt feléje; Sahmeran azonban mintha újra Ukapot látta volna. Ugyanazok a kidülledt szemek, reszkető szakáll, vékony ajkú, habzó száj, a mohóságtól megfeszült, rángatózó arc…
„Ne érj hozzám!” – kiáltotta Sahmeran. „Ne nyúlj hozzám! Vagy megmarlak és megmérgezlek! Hadd vigyen Dzsamszap, az ő karjában megyek el innen!”
Ezután Dzsamszap felé fordult:
„Megmondtam neked, Dzsamszap,” – mondta – „az ember áruló. Az ember gyenge, állhatatlan, ingatag.”
Dzsamszap lehajtotta fejét.
„Akárcsak Belkıya,” mondta Sahmeran. „Igen, igen… mennyire hasonlítasz rá. Korábban nem is vettem észre.”
Dzsamszap nem bírta tovább; térdre rogyott és sírni kezdett.
„Bocsáss meg, Sahmeranom, bocsáss meg!” – mondta. – „Éveken át őriztem a titkodat, ajkaim évekig zárva voltak. Hosszú ideig menekültem és bujkáltam, de végül elkaptak, napokig kínoztak, és én megtörtem… Elárultam a szívemet, amely a titkoddal volt tele…”
„A sírás illik hozzád, Dzsamszap,” mondta Sahmeran. „A férfiak szebbek lennének, ha képesek lennének sírni. Mindegy, ne bánkódj többé. Ki tudja, talán én magam készítettem elő a halálomat. Egészen az elejétől fogva magam készítettem. Talán egész életemet azzal töltöttem, hogy a gyilkosomat vártam, s ezt rejtőzködésnek hittem. Már az elejétől fogva mások kezébe adtam a sorsomat; menekültem, rejtőzködtem, s ezt védelemnek hittem; emberként éreztem, kígyóként éltem; érzelmekkel küzdöttem; a rejtekben vártam, ami vár rám – így készítettem elő a halálomat. Talán egész életem titkos és kifinomult öngyilkosság volt. Mindegy. Már nincs jelentősége erről beszélni. Csupán számodra van egy utolsó tanácsom, Dzsamszap. Tudod, hogy Belkıyának is volt. Halálom után temessenek egy nagy cserépedénybe, és a fürdővízből, amelyben megfürödtél, öntsenek rám. Az első vizet ne idd meg, hagyd, hogy a vezír igya; a második vizet idd meg te; az első vízbe a mérgemet teszem, a másodikba a lényegemet. A király pedig a húsomtól gyógyulni fog majd, de nem fog soká élni. Mit gondolsz, egy zsarnokságon alapuló birodalom meddig áll? Előbb-utóbb összeomlik. Ami most gyógyító húsom, az egy napon méreggé válik; s ekkor újabb gyógyíthatatlan betegségek törnek ki abban a testben, amelyet az elnyomottak vére táplál. Akkor senki sem mentheti meg.”
Elindultak a palota felé.
Amikor megérkeztek, a hatalmas kapuk kitárultak. Az udvaron nagy tűzhelyet állítottak fel, és a lángok az áldozati húst várták. Az udvart körülvevő faasztalok tele voltak étellel, az aranypoharak megtöltve itallal; nagy ünnepség előkészületei folytak. Lámpások, zászlók lógtak, a színészek, táncosok, mutatványosok, zenészek és varázslók mind a nagy előadásra készültek.
Sahmeran testét egy széles, mély cserépedénybe fektették.
Már halott volt.
Százak nézték végig a meggyilkolását.
Ahogy a forró víz habzott, Sahmeran negyven darabra vágott teste a vízben ide-oda kavargott, és minden darab, amikor bugyborékolva feljött a víz színére, megszólalt, és elmondta saját gyógyító erejét. Eközben Dzsamszap megkapta a hírt, Sehmur vezír, aki az első vizet megitta, meghalt. Vergődve, a legnagyobb fájdalmak között vonaglott, úgy adta ki lelkét Sehmur. Ki tudja, aki a királynál is királyhűbb, annak talán az a sorsa, hogy a királynál előbb haljon meg.
A második viszont, amit ő maga ivott meg, belső megnyugvást hozott számára; úgy tűnt, megkönnyíti, hogy elviselje az eljövendő napokat.
Egy idő múlva a tűz kialudt, a kemence elcsendesedett.
Dzsamszap negyven nap alatt etette meg a királlyal Sahmeran negyven darabját.
A sebek napról napra egyre jobban gyógyultak, a varak lehullottak, a kínok csökkentek, a gyulladások enyhültek. A negyvenedik nap végére teljesen felgyógyult és felállt. Megfürdött, felöltözött, felékesítette magát, illatszereket kent magára, ékszereket öltött, és kilépett a dívánba.
Ám amikor azt mondta: „Járuljon elénk Danyal fia, Dzsamszap!” – Dzsamszap már elhagyta a várost, és távoli hegyi ösvényekre, sivatagokba, a vándor remeték kalandos életére rendeltetett.
Ezután senki sem látta többé Dzsamszapot.
Bár neve örökre fennmaradt, a végéről különféle történetek keringenek. Egyesek azt mesélik, hogy egy fürdőbe fulladt; mások szerint épp abba a fürdőbe, ahol először megmosdott.
Amikor mesterem Sahmeran történetének végére ért, én már a nagyvárosba készülődtem. Az elnyert tandíjmentes bentlakásos ösztöndíjam elszakított tőle és a sahmeranfestő műhelytől. Mindkettőnkre szomorúság nehezedett, kerültük egymás tekintetét. Fájdalmas hangon mesélte Sahmeran végét. Nyilvánvaló volt, hogy nem fogom követni a nyomát; el fogok menni.
Pedig a mesterségemben már messzire jutottam. Kezem gyors volt, ügyes a finom munkában. Talán ifjú vakmerőségemből fakadóan, merész színekkel kísérleteztem. Mesterem, aki a munkában általában szabad kezet adott, néha közbelépett, ha a bátorságom már vakmerőségbe csapott át, és vigyázott a kifejezésmódomra. Azt mondta:
„Amit te hozzáadsz a Sahmeranhoz, az az arca. A te Sahmeranjaid nem üres tekintetűek, mindegyik arcának mély jelentése, büszke fájdalma van; vagyis a legnehezebbet sikerül megvalósítanod. Jó úton haladsz; a te rajzaidon Sahmeran nem csupán egy kép, hanem élő, szenvedő, felelősséget érző, érzelmeit eláruló lény lesz. Ez valami új a mesterségünkben. A te Sahmeranod megmutatja a belsőt, – mert benned megvan az emberek belső világa látásának képessége, fiam!”
Hogy ezek a szavak, ez a dicséret mennyire volt igaz, és mennyire volt csupán bátorítás, nem tudom. De az biztos, hogy jelentős fejlődést mutattam. Gyorsan és gondosan rajzoltam. Minden Sahmeran-táblám nagyon tetszett, gyorsan elkeltek. Rövid idő alatt olyasvalaki lettem, akire mindenki figyelt, akinek jövőjére kíváncsi voltak.
Mesterem büszke volt rám. Egy időben még azt is gondoltam, talán irigyel, vagy legalábbis ezt hitette el velem. Soha nem tudtam meg, és már nem is fogom, hogy ezek az érzések hozzá tartoztak-e vagy hozzám. De mesterem mondott valamit, ami kissé igazol engem:
„A művészet versengés,” mondta. „De a versengés nem feledtetheti el az emberrel a nemességét.”
Ha a mesterség annyit is jelent, hogy az ember a vetélytársát neveli fel, akkor egyúttal a saját végzetét is készíti elő. Bárhogy nevezzük is, a közöttünk feszülő izgalom mindkettőnket alkotóvá tett.
Ő biztosan azt akarta, hogy régi műhelyének tüze tovább égjen, hogy mestersége az én kezeimben folytatódjék; másfelől azonban tudta, hogy el fogok menni. Erről sosem beszélt velem, semmit sem mondott. Tudta, hogy elhagyom. Megöltem a jövőjét.
Minden belső konfliktusom elcsendesedett. Minden ellentmondásos érzés, amit iránta tápláltam, eltűnt, és egy fájdalommal keveredő, intenzív szeretet töltötte be szívemet.
Elhagytam őt.
Abban a korban voltam, amikor az ember azt hiszi, hogy a távozás egyenlő a győzelemmel.
Pedig amikor búcsúzáskor odamentem, hogy megcsókoljam a kezét, azt mondta:
„Sahmeran lábai a világ minden útját járják.”
Évek teltek el; tehetséges, fiatal íróként ismertek már. Amikor az első könyvem megjelent, újra el akartam menni abba a kis vidéki városba, ahol születtem és felnőttem, hogy az első könyvemet neki ajánlhassam. Ez egy késedelmes szívbeli tartozás volt.
Csakhogy a mesterem meghalt; elkéstem.
Már régóta tervezgettem, mit mondanék neki. Bocsánatot akartam kérni tőle; inas nélkül, fiú nélkül hagytam magára.
„Nem árultalak el, mesterem,” ezt akartam mondani. „Hidd el, amit most csinálok, egyfajta sahmeran-tudás. Hiszen te mondtad nekem: ‘Megvan benned az emberek belsejébe látás ereje’…”
De nem mondhattam el, semmit sem mondhattam.
Utánam egyetlen tanítványa sem ígért jövőt. A műhely tüze vele együtt aludt ki.
Ahogyan az első Sahmerant ábrázoló táblámmal álltam a nagyanyám kapuja előtt, úgy álltam most is ott tanácstalanul. Nemcsak ő, de még a műhelye sem állt a helyén; rég lebontották, más épületet emeltek a helyére. Miért hisszük azt, hogy bárhová visszatérhetünk, ugyanott fogjuk találni, amit hagytunk? Miért?
A mesterem műhelye helyén épült csúnya, idegen épület előtt hirtelen megértettem Belkıya és Dzsamszap visszatérésének szomorúságát. Akaratlanul is lehunytam a szemem. Egyetlen szemhunyással akartam a világ minden pontján lenni. Eszembe jutottak mesterem szavai, és abban a pillanatban elhatároztam, hogy megírom Sahmeran lábait, amelyek a világ minden útját járják.
Más dolgom nem maradt. Írni fogok. Megállás nélkül írni fogok. Apám, aki azért adott a Sahmeran-mester mellé inasnak, hogy ne legyek céltalanul csavargó gyerek, honnan tudhatta volna, hogy éppen ezzel az inassággal válok majd ennyire céltudatos, mégis csavargó gyerekké…
Még azon a napon elhagytam a várost, és amint hazaértem, megírtam ezt a történetet.
Mesterem! Bocsáss meg nekem. Úgy látszik, arra vártam, hogy meghalj, csak azért, hogy igazán szerethesselek.
1983 július, augusztus, szeptember, október
Ankara
Add comment