A Néprajzi Múzeumban új fotókiállítás nyílt a héten: A szépség rítusai. Tolldísz és testfestés Amazóniában. A kiállítás egy kis válogatás Gustaaf Verswijver flamand antropológusnak, a tervureni Közép-Afrikai Királyi Múzeum nyugdíjas kurátorának 47 ezer darabos fotóarchívumából, amelyet ötven éven át (1974-2019) gyarapított a brazíliai őserdőben élő mebengokre indiánok között, s amelyet négy éve helyezett letétbe a Magyar Néprajzi Múzeumban, azzal az indoklással, hogy ott valóban értékelni és megőrizni fogják az anyagot. Nagyon nagy elismerés ez a magyar muzeológia számára.
A kiállítás sajtótájékoztatója Gustaaf Verswijver és felesége, Martine de Roeck (ülnek) részvételével
Miről szól ez a kiállítás?
Először is egy népről az Amazontól délre fekvő őserdőben, a Xingu folyó és mellékfolyói mentén – a „mebengokre” név is azt jelenti: a vizek forrásánál élők. Egy olyan népről, amely a fehérekkel való első, 18. századi kontaktustól kezdve az 1950-es évekig folytonos harcban állt az erdeikbe betolakodó aranyásókkal, kalandorokkal és földrablókkal, míg végül a brazil kormány bizonyos ígéretekkel békét nem kötött velük. És azóta politikai úton harcolnak a brazil kormánnyal és az általa a földjükre beengedett újabb földrablókkal, aranybányákkal, ültetvényekkel, és legújabban a Xingu folyóra tervezett vízerőművekkel. Az utóbbiak ellen szervezett össz-indián tüntetésekkel – amelyeknek Sting állt be megafonjának – emelkedett fel a nép egy időre a nemzetközi nyilvánosság felszínére.
Másodszor arról, hogy a folytonos külső nyomás és az ellene folytatott küzdelem ellenére ez a nép még mindig éli a maga hagyományos életét, amely persze, mint minden hagyományos kultúra, folytonosan változik a külvilággal való kölcsönhatásban: a fiatalok már el-elmennek városba, s az egyik utolsó képen már ők maguk videózzák mobiltelefonnal saját hagyományos szertartásukat.
Harmadszor ezekről a szertartásokról. Közel ötven év és közel ötvenezer fotó nyilván sokkal több mindent magában foglal, de Gustaaf Verswijver és magyar kurátorai egy különleges és látványos szeletét állították ki, amely gyönyörűen reprezentálja a mebengokrék sajátos szépség-fogalmát.
A mebengokrék számára – mint Terence Turner amerikai antropológus munkáiból tudjuk, aki 1962-től 2015-ben bekövetkezett haláláig kutatott közöttük, tanította őket saját kultúrájuk dokumentálására, és állt a földjükért folytatott harcaik élére – a szépség, mereremex a közösség részvételével létrehozott kulturális megformáltság. Az ember „nem készen születik”: az emberi testet kulturálisan kell megalkotni. Az ember nem pusztán saját tulajdonságai miatt szép, mint a nyugati kultúrákban, hanem azért, mert gyermekkorától kezdve betagolódik a közösségi rendbe, egyre inkább azonosul azzal, s a rítusokban való részvételével és az ehhez készített testfestéssel és tolldísszel kifejezi a kozmikus rendhez való illeszkedését és abban elfoglalt saját egyéni helyét. Ez a szépség nem is az egyéni testen jelenik meg a legerősebben, hanem a szinkronizált testek összességében, a ritmusban mozgó, hasonló, de mégis egyéni mintákkal festett, tollakkal ragyogó emberek közösségi látványában és érzésében.
A mebengokre gyermekeknek születésük után néhány nappal adnak neveket a sámánok, akiknek ezeket az erdő, a vad állatok és a szellemek sugallják. A nevek között vannak hétköznapi és úgynevezett „szép” vagy „nagy” nevek. Ez utóbbiakat fokozatosan kell aktiválni közösségi ünnepségek révén, a gyermek 2 és 8 éves kora között. Ezeket hívják „a szépséget kiterjesztő” rítusoknak, amelyek során a gyermeket testfestés, tolldísz, énekek, táncok és ceremoniális szerepek révén „széppé teszik”, társadalmilag teljes emberré formálják. Vanessa Lea, e szertartások egyik legalaposabb kutatója ezeket „fabrication of beautiful people”-nek nevezi. Az olykor hónapokon át tartó rítusokon az egész közösség részt vesz, úgyhogy szinte permanensen áthatják a mindennapi életet.
Negyedszer pedig szól ez a kiállítás arról az emberről is, aki ötven éven át kutatta ezt a népet. Ötven éven át visszajárni ugyanoda, ott összesen 40-50 hónapot eltölteni, mély személyes kapcsolatokat kialakítani, rituálisan befogadást nyerni egy falufőnök családjába – mindez megváltoztatja a kutatót és azt is, ahogy ezt a népet dokumentálja.
A kiállított képek ezért nem pusztán egy egzotikus nép egzotikus szertartásait rögzítik, hanem személyeket. Nemcsak a portrék – már eleve szokatlan, hogy egy antropológiai dokumentációban ennyi a portré – hanem a közösségi szertartások képein is mindenkinek saját arca, saját egyénisége van. Gustaaf Verswijver, Robert Capa mondását parafrazeálva, elég közel volt ahhoz, hogy képei elég jók legyenek, s a szertartásokon, tolldíszen, testfestésen, idegen arctípusokon és környezeten túl meglássa és megmutassa az embert, a személyt. Vagy pontosabban kifejezve, úgy meglássa és megmutassa, hogy ő is és mi is, az ő nyugati kultúrájának részesei, személyként, közülünk valóként lássuk őket. És túl minden másság felmutatásán és megértésén, talán ez az antropológia végső és legszebb feladata.
Add comment