Osztapenko kapitány szobra

„De hol van Osztyapenkó?”

A múzeum hazai látogatóinak nagy része már találkozásunk első néhány percében szeretne biztosat tudni az egykor Budapest délnyugati határán álló szoborról. Osztapenko, kérem szépen, a múzeumban Steinmetz kapitánnyal együtt utolsóként int búcsút a látogatóknak.

Ahogy egykor a város határában egy utolsó pillantást vetett rá az utazó, és a fővárosba való megérkezést szintén a zászlós figura jelezte, úgy vált lassan-lassan egyre ismertebbé Osztapenko neve, és mosódott össze a szobor közvetlen környezetével, ami így már magát a helyet jelölte, a városkép meghatározó részévé vált, a köznyelvbe is beépült, például balatoni stoppolás kiindulópontjaként: „Találkozzunk az Osztyapenkónál!” Egy irreális elképzelés hallatán például gyakori válasz volt: „Majd ha Osztyapenkó lépést vált!”


Így a szobor eredeti politikai jelentéstartalma az évek során meggyengült. Nem meglepő tehát, hogy a rendszerváltás után, mikor 1992-ben a politikai tartalmú köztéri szobrok eltávolítása megkezdődött, a két parlamenter emlékművével kapcsolatban alakultak ki a leghevesebb viták. Végül az a szemlélet érvényesült, hogy mivel ezek a szobrok sokak számára az elnyomás kezdeteire utalnak, azokat is el kell távolítani eredeti helyükről.


Az Osztapenko-szobor eltávolítása után a Budaörsi és Balatoni út találkozásánál a térrendezés lehetséges megoldásaként először az autósok védőszentjét, Szent Kristófot ábrázoló szobrot képzeltek az üresen maradt talapzatra, amelynek terveit Varga Imre szobrászművész készítette el, de a kivitelezésre végül nem került sor.

Nem ez volt az egyetlen elképzelés. A közelben lévő benzinkút üzemeltetői az Osztapenko-szobor felfújható mását álmodták a töltőállomás területén lévő épület tetejére. A bizarr ötlet végül ebben az esetben sem öltött fizikai formát.


Ki volt Osztapenko?

1944 december 29. A Wehrmacht és a Vörös Hadsereg csapatai éppen két hónapja harcolnak fővárosunkért.

1944 december 29. 10 óra. Ilja Afanaszjevics Osztapenko százados Budaörs és Steinmetz Miklós százados Vecsés felől elindulnak a német generálisoknak szánt ultimátummal. Itt választjuk szét a két történetet. Steinmetz kapitány küldetéséről egy későbbi bejegyzésben írunk majd.


A budai oldalról indult szovjet parlamenter-csoport tagjai Osztapenko, Georgij Csebotarjov alezredes, Orlov főhadnagy és Gorbatyuk törzsőrmester voltak. Autón érkeztek, amelyet a szovjet vonalaknál hátrahagytak. Csebotarjov és kísérői a saját partvonalukról követték távcsővel Osztapenko és a tisztek útját immár a senki földjén.

Ettől a ponttól fogva különböző elbeszélésekre hagyatkozhatunk, de ma már legalább megvan ez a lehetőségünk. A rendszerváltásig ugyanis a szovjet oldal hangja bizonyult erősebbnek, sőt kizárólagosnak: eszerint Osztapenko és Steinmetz parlamentereket a német fasiszták tervszerűen meggyilkolták. Még fényképek is feltűntek a korabeli beszámolókban és történelemkönyvekben, amelyek állítólag a szerencsétlenül járt tiszteket ábrázolták, s amelyeket a kommunista propaganda még az ostrom alatt gyártott.


Manapság is akadnak olyanok, akik csupán ezt a változatot ismerik. Idegenvezetés során előfordult, hogy egy magyar származású, ám még jóval a rendszerváltás előtt külföldre szakadt látogatónak ugyanúgy kikerekedtek a szemei, mikor „lelepleztem” a fotó titkát, mint a külföldi turistáknak, akik épp most lettek beavatva a történetbe.



A német oldal másként adja elő a történetet. Itt Gosztonyi Péter történész interjúira hagyatkozunk. Joseph Bader egykori tiszt elbeszélése alapján parancsnoka őt jelölte ki kísérőnek a visszautasított hadikövetek mellé. Gyalogosan közelítettek a németek első vonalaihoz, egyre hevesebbé váló szovjet aknatűz mellett. Bader ekkor azt ajánlotta Osztapenko századosnak, hogy húzódjanak fedezékbe, míg az aknatűz alábbhagy, aki ezt visszautasította azzal a kijelentéssel, hogy a lehető legrövidebb idő alatt kell  visszatérnie az övéihez. A német tiszt ekkor úgy döntött, útjára engedi az oroszokat:

„…a csoportnak álljt parancsoltam, levettem az oroszok szeméről a kötést, és közöltem velük: én nem vagyok öngyilkos jelölt! Én nem megyek tovább, ha ők tovább akarnak menni, ám tegyék. Sok szerencsét kívántam nekik, s hagytam, had menjenek tovább az övéikhez a senki földjén. Ki kell emelnem, hogy a mi részünkről tűzszünet volt. Csak az ellenfél gránátjainak becsapódásai hallatszottak.”

Ez után Bader még figyelemmel kísérte a menetet. Mintegy 50 méter után újabb aknabecsapódás hallatszott, s ezután már csak a zászlóvivő altisztet és a tisztet látta tovább haladni, a harmadik személy a földön feküdt mozdulatlanul. Kis idő elmúltával ahogy elcsendesedett a környék, a németek elkezdték felkutatni a sebesültjeiket, Bader a kíváncsiságtól hajtva a földön fekvő szovjet tiszthez sietett, mikor közelebb ért csak akkor fedezte fel, hogy a százados az, aki a földön fekszik, homlokán találta a gránátszilánk, ami azonnal a halálát okozhatta.

Az utóbbi verzió hitelessége mellett szól, hogy noha a szovjetek Osztapenko haláláért Erich Klein századost, a Budapestet védő páncélgránátos hadosztály parancsnokát tették felelőssé, akit, bár fizikai kényszer ellenére is tagadta a vádat, 1949-ben 25 év börtönbüntetésre ítéltek, négy év múlva, Sztálin halála után váratlanul kiengedték a börtönből, és az orosz katonai ügyészség 1993-ban rehabilitálta őt.


Noha a mai orosz történetírás, ha egyáltalán említi az esetet, az egykori szovjet változatot eleveníti fel, változásra utal, hogy Andrej Vaszilcsenko Budapest ostromáról írott könyve (2008) már a Gosztonyi-féle történetet idézi teljes részletességgel.

Meg kell említsük, hogy ez az ellentörténet mint urban legend már jóval a rendszerváltás előtt is elterjedt volt. Eszerint a szovjetek szándékosan lőtték le saját parlamentereiket, hogy ennek alapján hivatkozhassanak a németek barbarizmusára. Nehéz lenne kideríteni, vajon pusztán a „cui prodest” megfontolása és a szovjet propagandamódszerek ismerete szülte-e ezt a változatot, vagy valamilyen valós információfoszlány is szerepet játszott benne.

Nyolc évvel e poszt megírása után, 2020. február 13-án ismertette Ungváry Krisztián és Meruk József azokat az orosz katonai levéltárak által közzétett korabeli dokumentumokat, amelyek szerint Osztapenkót a szovjetek aknaszilánkja ölte meg, s erről az orosz hadvezetés az első perctől tudott. Ennek ellenére a szovjet propaganda már másnaptól azt hirdette, hogy a németek gyilkolták meg a parlamentert.


Osztapenko és Steinmetz elviekben előléptetést érdemelt volna haláluk után, azonban ez sem történt meg, s a „Szovjetunió hőse” cím helyett csak a Vörös Zászló érdemrendet kapták meg.


Szobor születik

A háború végével – sőt már annak utolsó napjaiban – megkezdődtek az előkészületek a harcokban elesett szovjet katonáknak emlékéket állító szobrok létrehozására.


A névtelen hősöknek állított emlékművek egész sorának átadása után a főváros 1948 szeptemberében pályázatot írt ki, ekkor még csak Steinmetz Miklós százados szobrának megformálására, amelyet a bírálóbizottság döntése alapján ugyan Kerényi Jenő nyert meg, ám helyette  végül mégis az orosz szakértők által támogatott Mikus Sándor – az egykori Felvonulási téren álló Sztálin-szobor alkotója – kapta a megbízást. A szobor avatására a parlamenterek halálának évfordulóján, 1948. december 29.-én került sor. Három évvel később azonban az utóbb oly sokat emlegetett Osztapenko szobor már Kerényi megformálásában került elhelyezésre a Balatoni és Budaörsi út torkolatánál.


A két alkotást óhatatlanul együtt emlegették, így azok összevetése is kézenfekvő volt. A rohamtempóban elkészült Steinmetz szobor után a Kerényi-mű nagy elismerést kapott szakmai körök és a hivatalos kritika részéről is.


És mit lát ma a látogató?

A két szobor előtt állva gyakran jegyzik meg a múzeum látogatói, hogy Osztapenko figurája természetesebbnek hat, mintha mozgásban lenne, erőt, dinamizmust sugároz. Érdekes módon volt, aki – még mielőtt elárultam volna Steinmetz magyar származását – a figurák arcvonásait szemügyre véve megállapította, hogy Osztapenko tipikusan szláv vonásokat mutat, míg Steinmetz inkább tűnik magyarnak. Hogy kinek melyik figura tetszik jobban, már ízlés dolga, ennek megfelelően meglehetősen különbözőek a vélemények.

61 éve, születésekor ez a szobor tisztán propagandisztikus célokat szolgált, egy volt a többi szovjet hősi emlékmű közül. Gyakran találkoztunk vele azonban, ha a Balaton felé vettük az irányt, vagy bécsi be/felvásárlókörútra indultunk a fővárosból. A sokszor látott figura egyre kevésbé tűnt idegennek és ismeretlennek. A Szoborparkba kerülve végül az emlékmű új értelmet nyert, s most már hazánk történetének egyik legjelentősebb fordulatát, a demokráciába való átmenetet és a békés rendszerváltás éveit idézi fel a többi 41 alkotással együtt.


• Van-e még valami – a fenti képen látható pöttöm pékségen kívül –, ami az eltávolított Osztapenko-szoborra utal egykori helyének közelében?
• Miért épp a három tematikus sétánypár mögött került elhelyezésre a szobor a múzeumban?
• Hogyan zajlott az óriási emlékművek áthelyezése a múzeumba?

Ezekre a kérdésekre is választ kaphat az olvasó, ha ellátogat a Memento Parkba.