A Türkiye Today – amely az egyik legjobb hírlevél a nagyon izgalmas anatóliai régészeti feltárások friss eredményeiről – és az Arkeolojik Haber török régészeti portál december 10-én számolt be arról, hogy a Nicea melletti Hisardere falu ókori nekropoliszának egy sírjában egy gyönyörűen fennmaradt Jó Pásztor-freskót találtak. De a freskó egy kerámia másolatát már két héttel korábban átadta Erdoğan elnök a Törökországba látogató pápának.
A hisarderei nekropoliszba főként gazdag niceai családok temetkeztek a Kr.u. 2-5. század között. Ilyen családé lehetett ez a hypogeum, földalatti boltozott sírkamra is, amelynek a bejárattal szemközti, keleti hátsó falán, a megemelt kliné – a halott szimbolikus vagy valódi fekvőhelye – fölé festették a „római stílusú”, tunikát viselő pásztort, aki zöldellő és virágos mező közepén, kosok között állva egy kost tart a vállán. A hisarderei sírok stíluskronológiája alapján ez a freskó a 3. századból, azaz még a kereszténység 312-es legalizálása előttről származik.
A kliné előlapját bogyókat csipegető madarak – szokásos lélek-szimbólumok – díszítik, a sírkamra északi falát pedig egy lakomaasztalnál ülő pár ábrázolása, akik vagy – az etruszk eredetű képi hagyományba illeszkedve – saját halotti toruk rituális résztvevői, vagy már a túlvilág minden keserűségtől mentes italát ízlelik.
A Jó Pásztor-freskónak különösen nagy jelentőséget kölcsönöz, hogy ez a keresztény motívum egyetlen ismert ábrázolása nemcsak Anatóliában, de egész Itálián kívül.
Itáliában, különösen Rómában viszont ez volt a legnépszerűbb keresztény motívum. Csak a római katakombákból 114 ábrázolása ismert, ami duplája a második leggyakoribb motívum, a feltámadást jelképező Jónás próféta előfordulásainak. Ezen kívül gyakran szerepelt szarkofágokon és a sírkamrákban felállított önálló szobrok formájában is.
Priscilla-katakomba, 3. sz.
A Három Pásztor szarkofág a Praetextatus-katakombából, 370-400 k., ma a Vatikáni Múzeumban
3. sz. végi vagy 4. sz. eleji márvány szobor a Callixtus-katakombából, ma a Vatikáni Múzeumban
Mit jelenthetett a Jó Pásztor motívuma a korabeli keresztények számára, ha ilyen gyakran választották egyetlen vagy legalábbis hangsúlyos ábrázolásként végső nyughelyük fölé?
A Jó Pásztor figurája – mint a nagy közel-keleti antropológus és Biblia-kutató Kenneth E. Bailey (1930-2016) megfogalmazza The Good Shepherd. A Thousand-Year Journey From Psalm 23 to the New Testament (2014) című alapvető munkájában – csak az utolsó, 9. epizódja egy egész évadnak, amely ezer évet fog át a 23. zsoltártól János evangéliumáig. Sőt még egy előzmény-évadot is lehetne forgatni eléje, amely az ókori keleti birodalmak pásztor-figuráját mutatná be.
Névtelen sumér „pásztor-király” szobra az Iraki Nemzeti Múzeumból
Az ókori keleti uralkodók reprezentációjának egyik fontos metaforája volt, hogy ők az istenek által a nép vezetésére és jólétének biztosítására kijelölt pásztorok. Mint Gudea sumér uralkodó (Kr.e. 2140-2120), aki Ningirsu templomának alapító szövegében sipa zid-nek, „az igazi pásztornak” nevezi magát:
„Az uralkodó úgy adott parancsot városának, mintha egyetlen emberhez szólna. Lagas földje egyként állt mellette, akár egy anya gyermekei. Megnyitotta a bilincseket, eltávolította a láncokat; helyreállította … , elutasította a vádakat, és bezárta (?) a halálbüntetést érdemlő bűnösöket [kivégzés helyett].
Eltörölte a korbács és az ostor nyelvét, helyébe báránnyal viselős juhok gyapját tette. Egyetlen anya sem kiáltott gyermekére. Egyetlen gyermek sem szólt vissza anyjának. Egyetlen rabszolga sem kapott ütést fejére urától, egyetlen rosszul viselkedő rabszolgalányt sem csapott arcul úrnője. … Az uralkodó megtisztította a várost, tisztító tüzet engedett rá. Kitaszította a rituálisan tisztátalanokat … a városból.”
Névtelen sumér „pásztor-király” szobra a bostoni Szépművészeti Múzeumból
A Biblia ezt a képet radikálisan személyessé teszi azáltal, hogy a 23. zsoltárban, elutasítva, hogy az ember jóléte és szabadsága egy – bármilyen jóságos – politikai pásztortól függjön, közvetlenül Istent nevezi igazi pásztorának: „Az Úr az én pásztorom, szükséget nem kell látnom…”
Bailey a zsoltár részletes elemzésében közel-keleti antropológiai tapasztalataira is támaszkodva kimutatja, hogy ez a szöveg nem egy romantikus idill, hanem egy veszélyekkel teli utazás leírása. A „zöld legelők” és „csendes vizek” nem bőséget, hanem túlélést jelentenek a Közel-Kelet száraz világában. A „halál árnyékának völgye” valós, fizikai veszélyek képe. A pásztor nem romantikus figura, hanem aktív védelmező. A zárókép (vendéglátás, asztal, olaj, ház) a szövetségi hűség és a végső befogadás képe. A zsoltár szerkezete chiasztikus (gyűrűs): a középpontban az áll: „Te velem vagy.”
Ez a kép, a személyes Isten mint jó pásztor képe fokozatosan bomlik ki és gazdagodik a következő epizódokban. Jeremiás 23, Ezékiel 34 és Zakariás 10 Isten kemény vádbeszéde a korrupt politikai pásztorok ellen, akik „a nyáj helyett magukat legeltetik”, és ígéret egy igazi jó pásztor eljöveteléről, aki közben Ő maga lesz.
Isten mint a jó pásztor képére épít Jézus is az evangéliumokban. A Lukács 15-ben két egymást követő és szorosan összetartozó példabeszédben a pásztorról, aki utánamegy az elveszett báránynak, és az asszonyról, aki az egész házat átkutatja az elveszett drachma után azt mutatja be, hogy Isten – aki egyszerre férfi és nő, apa és anya – aktívan keresi a bajba jutott embert, s amikor megtalálja, nem megszégyeníti, hanem ünnepet rendez számára. Márk 6-ban „megesett a tömegen a szíve: olyanok voltak, mint a juhok pásztor nélkül”, s melléjük áll és tanítja őket. Máté 18-ban az elveszett juh példázatát folytatva kifejti, hogy pásztornak lenni alázatot és szolgálatot jelent. Végül János 10-ben egyértelműen kijelenti, hogy ő a jó pásztor, akit Isten az Ószövetségben megígért, és akivel Ő azonosítja magát, s hogy jó pásztorként életét adja juhaiért.
A Jó Pásztor motívuma a római kereszténység által használt legelső vizuális motívumok közé tartozott. Nagyban elősegítette ezt, hogy volt már olyan korábbi nem-keresztény képtípus, amelyet át lehetett értelmezni jó pásztorrá. Ez a Hermes Kriophoros, a Kosvivő Hermész volt, amelynek háttér-mítosza szerint Hermész egy áldozati kost vitt Tanagra városának a fenyegető pestis elhárítására. Ahogy sok más esetben is, a korai kereszténység egy már közismert vizuális motívumot értelmezett át, részben a feltűnés elkerülésére, részben meg mert a képfaragó mestereknek – szarkofágkészítőknek, festőknek, szobrászoknak – már a kezükben volt a figura. De a jelentésben óriási volt a különbség. Az áldozatra szánt bárányt egy olyan metafora váltotta fel, amellyel a keresztények azonosulhattak, s amelyről tudták, hogy a jó pásztor maga ment utána, hogy megtalálja – ahogy őértük, többnyire első-második generációs megtértekért is a pogányságba –, s hogy az életét is odaadta érte. Nem is lehettek nagyobb biztonságban, mint egy ilyen figura alatt várva a feltámadást, amikor majd szemtől szembe találkoznak vele.
„Mi volt az első keresztények vallása? Egy szóval kifejezve: a Jó Pásztor vallása. A Jó Pásztor jósága, bátorsága, kegyelme, szeretete és szépsége volt számukra – hogy úgy mondjuk – az imakönyv, a hitvallás és az egyházi törvények, mind egyben. Ránéztek erre a figurára, és mindent megtaláltak benne, amire szükségük volt.”
A. P. Stanley, Lectures on the History of the Eastern Church, 1859
A Jó Pásztor egyik legkésőbbi képe áll a monumentális keresztény művészet kezdetein is, Galla Placidia császárné 5. század eleji ravennai sírkamrájának lunettájában. Figyeljük meg a pásztor gyöngéd kézmozdulatát és a bárány bizalomteli arcát
312-ben Nagy Konstantin nemcsak engedélyezte a keresztény vallást, hanem eldöntötte, hogy ezt állítja az erejét vesztett római pogány vallás helyébe trónjának és legitimitásának támaszaként. Minthogy azonban csak azt a vallást ismerte, hát a kereszténység mint államvallás szerkezetét is annak képére alakította. A bázisközösségek laza együtteséből a római papi testülethez hasonló hierarchikus egyházat formált, s az újonnan megalkotott templomtípus is felváltotta a közösen körbeült vacsoraasztalt a bazilikával, amelynek szerkezetébe az uralkodó előtti hódolatra való felvonulás volt beleírva. Azzal a különbséggel, hogy az uralkodó személyét vagy képmását a világon uralkodó Pantokrátor Krisztus váltotta fel az apszis boltozatán. A 4. századtól kezdve ez lesz a meghatározó Krisztus-kép, s a Jó Pásztor képe a keresztény művészetben és teológiában is háttérbe szorul. Csak a niceaihoz, a ravennaihoz és a rómaiakhoz hasonló rejtett, szerény ábrázolások tanúsítják, hogy mégis volt, s hogy mennyire fontos volt a kereszténység kezdetei számára.
Add comment