A menet

A Vörös Hadsereg 1944. október 18-án lépte át a régi német határt. Október 21-én foglalták el Nemmersdorf kelet-porosz falut (ma Majakovszkoje, Kalinyingrádi terület). Amikor rövid időre vissza kellett vonulniuk, az odaérkező német katonák, orvosok és újságírók hetvenkét szörnyű módon lemészárolt német civil és ötven agyonlőtt francia és belga hadifogoly holttestére bukkantak: a nőket tömeges nemi erőszak után szuronnyal döfték át, élve ajtókra szögezték. A náci propaganda felerősítette hír gyorsan terjedt, s azonnal megindult a keleti német lakosság tömeges menekülése az ország belső területeire.

A vérengzés után állított síremlék Nemmersdorfban. Az újra bevonuló Vörös Hadsereg, mint minden más német és egyéb síremléket és katonasírt, ezt is megsemmisítette

A háború végéig kb. 7-8 millió német menekült el a Vörös Hadsereg elől a keleti területekről. Aki a szovjet előrenyomulásnál gyorsabb volt, az Németország középső, angolszászok által ellenőrzött területein talált menedékre, de sokan lassabbak voltak, s ezek többnyire a nemmersdorfiak sorsára jutottak. A háború után pedig a szovjet, lengyel, csehszlovák és magyar hatóságok nagyjából még egyszer ennyi németet telepítettek ki az új Németországba.

A menekültek beilleszkedéséről és további sorsáról éppúgy bőséges memoár- és szociológiai irodalom van, mint elhagyott területeikről. De magáról a menekülésről, érthető módon, kevés dokumentációval rendelkezünk. Ezért is nagyon fontos az a fotókiállítás, amelyet idén rendeztek a berlini Deutschlandhausban, a 2021-ben megnyitott Stiftung Flucht, Vertreibung und Versöhnung (Menekülés, elűzés és kiengesztelődés Alapítvány) dokumentációs központjában.

A kiállított képek egy olyan fotóstól, Hanns Tschirától származnak, aki berlini lakásuk lebombázása után menekült családjával és asszisztensével, Marta Maria Schmackeittel a háborútól védett Sziléziába, Lübchen an der Oder (ma Lubów) faluba, s itt éltek fél évig, amíg 1944. január 21-én ennek a falunak is menekülnie kellett. Tschira velük tartott öt héten át tartó odüsszeiájukon, s 140 körüli fotón dokumentálta azt.

A sorozatot Lucia Brauburger találta meg egy modern német történelemről szóló dokumentumfilmjéhez képeket keresve, s 2004-ben publikálta őket, kiegészítve Tschira asszisztensének feljegyzéseivel, Abschied von Lübchen: Bilder einer Flucht aus Schlesien c. könyvében. A mostani alkalommal mind a 140-et kiállították, kiegészítve néhány továbbival a menekültek és a falu későbbi sorsáról. Sajnos a képek megvilágítása nagyon előnytelen, hogy ne mondjam amatőr: sorra becsillognak, s ez az én róluk készült fotóimon is elkerülhetetlen. Érdemükre legyen mondva, hogy még így is nagyon szívszorítóak. Némelyik jelentéséhez még hozzá is ad a túlsó falról becsillogó képek végtelen sora.

A náci hatóságok, amelyek az utolsó pillanatig a németek győzelmét sulykolták, egyáltalán nem foglalkoztak a lakosság evakuálásával, amelyet az érintett falvaknak mindenütt maguknak kellett megszervezniük az utolsó pillanatban. Lübchenben a területi párttitkár telefonon rendelte el az evakuációt 1945. január 20-án este, amikor a Vörös Hadsereg már csak ötven kilométerre volt Alsó-Sziléziától. A 16 és 60 év közötti férfiaknak jelentkezniük kellett „népfelkelőnek” (Volkssturm), csak a nők, gyermekek és öregek mehettek el.

A faluban január 21-én kora reggel kezdődött a gyülekező. Tschira az első pillanattól kezdve fényképezte az eseményeket.

Az újonnan felállított Volkssturm-egységek sorakozója Guhrau körzetközpontban, majd megindulásuk keletre, hogy visszaverjék a Vörös Hadsereg előrenyomulását

Gyülekező Lübchenben. Utolsó fotók a családi házak előtt. Tschira itt saját családját és vendéglátóit fotózza. Ekkor még úgy volt, hogy csak a szomszédos Lüben (ma Lubin) körzetközpontba mennek át, s hamarosan visszatérnek. Senki nem gondolta még, hogy ezen a reggelen utoljára látják a falut. Az alábbi képen a kosárban 15 hónapos Gisela lánya, aki nem fogja túlélni az utat.

A gyülekező a falu központjában, Fritz Hanke szatócsboltja előtt (fent) és Bruno Peickert húsboltja előtt (lent) volt. 350 ember gyűlt össze Lübchenből és a szomszédos Korangelwitzből, köztük 120 gyerek. Csak a legszükségesebbeket hozhatták magukkal. Minthogy a falu az Odera mellett fekszik, és útjai alig voltak, főleg hajóval közlekedtek, úgyhogy mindössze 12 szekeret tudtak előállítani. A lovak egy része még soha nem húzott kocsit. Férfiak híján főleg a nőknek kell viselni a teher nagy részét. A hőmérséklet mínusz 15°C, és hamarosan hóviharok is lesznek. Csak Guhrau körzetből 60 ilyen menet indult ezekben a napokban, kb. 25 ezer emberrel.

A drámai felvételek többsége a hosszú menetelést örökíti meg, hidegben, hóban, esőben, olykor rövid időre, olykor – ahol befogadták őket – néhány napra megállva, majd újra elindulva. Pontosan egy hónapon és 350 kilométeren át – s akkor még szerencsések voltak a kelet-poroszországi menekültekhez képest.

A menet elhagyja a falut.

Szekér híján nagyon sokan – főleg a hajósok – biciklivel mennek, a kisgyermekes anyák pedig babakocsiban tolják gyermekeiket 350 kilométeren át.

A képek nagy része a szolidaritásról szól. A falubeliek és más menekülők összetartásáról, egymást-segítéséről. És arról, hogyan kapnak segítséget, ételt, szállást, betegápolást, egy-egy adag meleg levest, sőt mindannyian egy csésze kávét azokban a sziléziai falvakban, amelyeken átvonulnak, és amelyeket néhány nappal később szintén evakuálnak. A visszaemlékezésekből ítélhetően sokkal több támogatást kaptak, mint végállomásukon, Németország belső részein, ahol gyakran még évtizedekkel később is „lengyelnek” és „cigánynak” nevezték őket, s a helyiek megtiltották gyerekeiknek, hogy a gyöttmentek gyermekeivel játsszanak.

Lichtenwaldauban mindenki kap egy csésze kávét, ami pedig a háborúban ritka kincs. Két nap múlva ezt a falut is evakuálják

Nieder Bielauban, a Neiße partján a Wehrmacht utolsó gulyáságyúja főz a menekülteknek, mielőtt mindannyian tovább indulnának.

Ugyanakkor hiányoznak azok a képek, amelyekről a visszaemlékezések pedig beszámolnak: a pusztulás, az út szélén heverő lótetemek és halott emberek, a gyereksírok, amelyekből rengeteg volt, a Wehrmacht kaotikus visszavonulása, az összecsukló öregek, a beteg gyerekek és az anyák kétségbeesése.

Tschira profi fotós volt, nem pusztán dokumentált, hanem minden bizonnyal már a fényképek felhasználhatóságán is gondolkodott, s leendő közönsége szemével és ízlésével válogatott a látottak között. A háború után néhány képe meg is jelent több helyen, noha nem a konkrét lübcheni menet, hanem általában a keleti menekülés illusztrációjaként.

A lübcheni túlélők február 20-án érték el Bautzent, ahol ismét működő struktúrákra találtak. Innen már teherautóval vitték őket tovább: egy részüket az Erzgebirgébe, másik részüket a későbbi Nyugat-Németországba. Többségük sosem látta viszont Lübchen falut, amelyből olyan gyorsan, búcsú nélkül kellett elindulniuk 1944. január 21-én.

Lübchenből Lubów lett a lengyeleknek Kelet-Lengyelországért kárpótlásul odaadott Sziléziában. Ide is menekültek érkeztek, részben lengyelek a szovjetek által megszállt Kelet-Lengyelországból, részben lengyelországi ukránok, akiket a lengyel kormány telepített át az 1948-as Visztula-hadművelet keretében a kommunizmus ellen harcoló ukrán partizánok támogatása miatt. Mindkettőből akadtak, akik megértették a menekültek fájdalmát. Így történhetett, hogy a háború utáni évtizedekben egyes visszajáró német családok barátságot kötöttek a házaikban élő lengyel és ukrán családokkal, amely nemzedékeken át mindmáig fennmaradt.

Lengyel iskola Lubówban, a Visztulától áttelepített ukrán tanítónővel

Adam Strombek (1935-2013) családját ukrán nácik ölték meg Nowa Brykulában (ma Нова Брикуля Ukrajna tarnopoli járásában). Lubówban kapták meg a Beschorner pék házát, s itt lett gátőr az Oderán.

A Strombek és Beschorner család tagjai Lubówban, utóbbiak 1975-tel kezdődő látogatásai alkalmával.

Hanns Tschira fényképezőgépe és két korabeli gyerekjáték a kiállításon: valószínűleg az a két kutya, amelyet gyermekei kezében látunk a magyar folyóirat címlapján