Hormuz a hippik szigete. Itt, a Perzsa-öböl peremén, távol a hatalomtól már sok éve létezhetnek azok a fiatalok, akiknek nehezére esik konformnak lenni a rendszerrel, s a rendszer is eltűri őket és viszonylagos szabadságukat itt, inkább, mintha a városokban bomlasztanának.
Ez a lány a Sószentély nevű geológiai formációhoz vezető út mentén gitároz és énekel. Mi ebben a különös? Szinte minden. Nőnek Iránban nyilvánosan énekelni tilos. Nyilvánosan hidzsábot is kellene viselnie – jó, nem a teljes fejet homloktól nyakig eltakaró nikabot, de azért a cowboykalap nem pont az, amire a törvényalkotó gondolt. És másfelől amit énekel, az nem modern popzene, hanem egy Hafez-vers: „man az ân ruz ke dar band-e to am âzâdam” – „attól a naptól vagyok szabad, hogy megkötöztél”.
A turisták – a mi kivételünkkel mind perzsák – leülnek mellé fotózkodni, aztán mennek tovább. Meglepve nézi, hogy mi odaülünk elé és hosszan hallgatjuk.
Hafeznek ez a verse a nagy blues-énekes Mohsen Namjoo feldolgozásában vált ismertté Irán-szerte, a 2007-es Toranj (Narancs) albumról.
|
zolf bar bâd made tâ nadahi bar bâdam |
زلف بر باد مده تا ندهي بر بادم |
ne add hajadat a szélnek, hogy engem is a szélnek ne adj
ne a kacérságra építs, hogy épületem romba ne döntsd
ne igyál mindenkivel, hogy májam vérét ne igyam
emeld fel fejem, hogy fejem az égbe ne emelje kiáltásomat
ne légy a város celebje, hogy a hegyekben elbújnom ne kelljen
ne légy Shirin, hogy ne kelljen Farhaddá lennem
könyörülj rajtam, nyomorulton, hallgasd meg kiáltásomat
hogy a földre ne hulljon, mielőtt a Legbölcsebbhez eljutna.
Hafez arca nem fog elfordulni a te keménységed miatt
mert attól a naptól vagyok szabad, hogy megkötöztél.
Ne válj idegenné, hogy el ne vidd lényegem
a világ fájdalmát ne vedd magadra, hogy nekem fájdalmat ne okozz
ragyogtasd rám arcod, hogy ne törődjek rózsám szirmával
mutasd termeted, hogy ne törődjek a ciprus termetével
ne légy gyertya minden társaságban, hogy meg ne égess engem
ne emlékezz mindenkire, hogy el ne tűnjek emlékezetedből
ne add hajadat a szélnek, nehogy engem is a szélnek adj
ne a kacérságra építs, hogy épületem romba ne döntsd
„Bebújtattál engemet talpig nehéz hűségbe”, diagnosztizálja József Attila. Hafeznél ez alap, ami a gyűrűs szerkezetű versnek pontosan a felénél, a tételmondatában jelenik meg. De maga a vers arról szól, hogy ő már kedvesét is bebújtatná talpig nehéz hűségbe. Tipikus keleti hímsovinizmus, mondhatnánk, míg bele nem gondolunk, hogy Hafez versei szúfi versek: egyszerre szólnak egy földi kedvesről és Istenről. Könnyű ezt megérteni annak, aki igazán vallásos közegben felnőve valahogy így, a kettőt egyben tekintette mindaddig, míg az egyik pofán nem csapta. És innentől már nem pusztán hímsovinizmusról van szó, hanem arról az elképesztő hübriszről, amelyik az ember legtermészetesebb sajátja: hogy magát Istent akarná bebújtatni talpig nehéz hűségbe.







Add comment