A perzsa sivatag

Irán egy nagy tálhoz hasonlít. Pereme magas hegységek gyűrűje, ahol a tengerek felől érkező eső lehull, s a közepe egyetlen nagy sivatag, ahol olykor éveken át egyetlen csepp sem esik. A termékeny hegyvidékről lefutó folyók a sivatagba érve eltűnnek a homokban, vagy sós mocsarakká szétterülve párolognak el.

De az iráni sivatag nem halott. A sós homokon szárazságtűrő növények élnek, amelyek sokféle állatnak szolgálnak rejtekhelyül és táplálékul. És ahol a földalatti víztáblákhoz lefúrt kutak, vagy az ezekre épülő sok ezer éves földalatti csatornarendszer lehetővé teszi, falvak, városok, karavánszerájok nőnek ki a földből, öntözik a mezőket, rizst, sáfrányt, pisztáciát termelnek rajtuk.

Az európaiakkal szemben az irániak nem úgy tekintenek a sivatagra, mint pusztaságra. A ʻsivatag’ indoeurópai megfelelői, desert, Wüste, pusztyina a latin, germán, szláv „elhagyatott, üres” szavakból származnak, míg a perzsa کویر kavir eredete a latin capere-vel rokon ʻbefogad, körülvesz’ ige. Az iráni városlakók ugyanazzal az izgalommal és kíváncsisággal járnak kirándulni és piknikezni a sivatagba, mint mi a hegyekbe. S hogy az ott élő földművesek hogyan viszonyulnak a sivataghoz, arról Nasrollah Kasraian, a neves iráni fotográfus így ír nemrég megjelent کویرهای ایران Kavirhâ-ye Irân, „Irán sivatagai” c. albumának bevezetőjében:

„Agha Ali Abbas szentélyétől Maranjab felé útközben néhány afgán napszámos és egy barátságos középkorú iszfaháni földműves társaságában pihentem meg. Ez utóbbi dinnyét termesztett kicsi földjén, s meghívott magához egy teára. Elmondtam neki, hogy a sivatagot fényképezem. Ő azt mondta, nem tud írni és olvasni, de a sivatagot gyönyörűnek látja. Járt már a Kaspi-tengernél, ahol minden zöld, de azt monotonnak találta. Számára a sivatag minden részletének más-más árnyalata van. Annyi látnivaló van itt. Hirtelen feltűnik előtted egy sárga domb, s csak csodálkozol, ki hintett ilyen sok színt erre a hegyoldalra. Aztán egy kicsit továbbmész, és egy nagy ezüst sávot is felfedezel ugyanazon a dombon. Egyet kellett értsek vele. Én ugyan tudok írni és olvasni, de ez csak meghatározott célokra szolgál. Itt, mondtam, csak a szem számít, s a szemünkkel mindketten ugyanazt látjuk. Pontosan ezeket a látványokat keresem már harmincvalahány éve, mondtam, s ezeket szeretném megmutatni másoknak is.”


Kasraian, sokgenerációs iráni művész-család tagja, 1966 óta fényképezi Iránt. Húsz fotóalbuma jelent meg Irán történelmi városairól és az iráni nomádokról, a türkménektől a kurdokon át a baludzsikig. Az 1970-es évek vége óta járja a sivatagot, s új albumában közel negyven év munkájából tesz közzé százötven képet.




Kayhan Kalhor (kamanche): شب کویر (Shab-e kavir, Éjszaka a sivatagban, 6:15). A شب، سکوت و کویر (Shab, sokut ve kavir, Éjszaka, csönd, sivatag) című lemezről