A török régészeti lapok rossz időzítéssel pont akkor írtak a niceai 3. századi Jó Pásztor-freskó felfedezéséről tavaly decemberben, amikor én már eljöttem a városból. Ezért úgy terveztem, most, hogy újra Niceában vagyok, elmegyek, és megnézem eredetiben is a hisarderei antik nekropoliszban.
Hisardere falucska a hegyek között fekszik, tíz kilométerre északkeletre Niceától. Neve törökül „Várvölgyet” jelent, noha vár maradványa nincs a környéken. Ami persze semmit sem jelent, hiszen a Nicea fölötti Samanlı-hegység a 16-17. századi oszmán adóösszeírások szerint még tele volt olyan kis településekkel, kolostorokkal, remetelakokkal, bizánci őrtornyok maradványaival, amelyek mára vagy teljesen eltűntek, vagy csak a szakértők ismerik fel nyomaikat és tudósítanak róluk török és görög természetjáró blogokon és Facebook-posztokban.
A falu egykori görög nevét nem találom. Pedig kellett legyen, mert ezek a falvak itt Nicea fölött nagyrészt görög nyelvűek voltak az 1920-as görög-török háborúig, vagy olykor egészen az 1923-as lakosságcseréig.
A falu bejáratánál temető áll. Nem ez lesz a nekropolisz, de megállok körülnézni, mert a temetők sajátos szépségük mellett mindig történelmi információval is szolgálnak a településről. A sírok nagy részét keleti szokás szerint csupán egyetlen felállított, olykor hegyesre faragott kő jelöli, minden felirat nélkül – hiszen amíg él a család, mindenki tudja, ki nyugszik ott, amikor pedig a család is kihalt, akkor meg már kit érdekelne?
Csak egyetlen hagyományosan megfaragott oszmán sírkövet találok, turbános fejjel, ami arra utal hogy katonatiszt nyugszik alatta. A katonáknak kell folyton a fejükön viselni azt a hat láb gyolcsot, amelybe majd eltemetik őket, hiszen sosem tudják, hol éri őket a váratlan halál. A tisztviselő-sírok fejfái fez formában végződnek, a női sírokon pedig rózsaindák kacskaringóznak, többnyire annyi rózsával, ahány gyermeke volt az elhunytnak.
A környék más egykor vegyes lakosságú falvaiban – látni fogunk még ilyet – sokkal több hagyományos faragott sírkő van. Ez a magányos sírkő talán a falu 1923 előtti csekély muszlim lakosságára utal. Mint ahogy az is, hogy a modern feliratos sírköveken a halálozási évszámok valamikor 1940 körültől kezdődnek – azaz amikor a Görögországból áttelepített generáció nyugovóra tért.
Bemegyek a faluba. Még hagyományos település, sok régi oszmán típusú favázas-vályogtéglás házzal. Az a fajta, amelyik megépítése idején gazdag volt, de aztán az idők változásával nem volt pénz a házak átépítésére, s úgy maradt. Ez is arra utalhat, hogy jómódú görög portákra költöztek be szegény thesszáliai menekültek. A régi házak egy része sajnos lakatlanul áll, hosszú távon pusztulásnak előirányozva. Még abban az utolsó pillanatban láthatom a falut, amelyik sok más helyen már jóval érkezésem előtt elmúlt.
Az egyik ház sarkán nagy ókori márvány oszlop áll a földbe félig beásva, valószínűleg hogy a mellékutcából kikanyarodó traktorok el ne vigyék a ház sarkát. Megdobban a szívem: ez onnan lesz, itt kell megkérdeznem.
„Merre van az antik nekropolisz?” A nekropol szót nem értik, „temető”-vel próbálkozom. Ekkor az imént látott temető felé integetnek. „Nem, nem az. Egy nagyon régi temető, föld alatti sírkamrákkal. Régészek dolgoznak benne.” A ház fiatal tulajdonosához utasítanak, aki traktorját szereli az istállóban. Meglepően jól tájékozott. „A nekropolisz nem itt van, hanem félúton Nicea és a falu között, az olajligetekben, a nagy barlanggal szemközt.” Google-térképen is megmutatja. „Vajon látogatható?” „Nem hiszem. Le van kerítve, és kamerákkal figyelik. De ami értékeset találtak benne, az az új múzeumban van kiállítva.”
Megszólal a müezzin. A szomszéd telken heverő kutya felemeli a fejét, és bánatos második szólamot vonyít hozzá. Törökországban többször tapasztaltam már, hogy a kutyák együtt sírnak a müezzinnel. Talán Allahhoz panaszkodnak, amiért tisztátalannak teremtette őket.
A mecset mellett elhaladva a templomszolga észreveszi gépemet, s megkér, hogy fotózzam le, először premier planban, aztán faluja panorámája előtt. Elkérem a címét, elküldöm majd neki a kinyomtatott képet.
Visszaindulok Nicea felé. A nagy barlang már messziről jelzi, hogy jó helyen járok. Az ásatás pont ott van, ahol a fiú jelölte a térképen. Nincs ott senki, de a kamerák figyelnek. Lefotózom a kerítésen át az első ásatási árkokat, amelyek hosszan vonulnak, mélyen a telek végébe.
Később a török sajtóban rákeresve tudom meg, hogy 2014-ben a rendőrség egy lopott autót keresve figyelt fel rá, hogy a telken illegális ásatások folynak. Értesítették a műemlékvédelmet, s ők bukkantak rá a nekropoliszra. Mindjárt az első leletek – három késő hellenisztikus szarkofág – olyan rendkívül értékesnek bizonyultak, hogy a város elhatározta: az addigi városi múzeum helyett, amelyet az 1398-ban épített Nilüfer zarándokházban és ingyenkonyhában rendeztek be, új, modern múzeumot építenek, kifejezetten ezeket a szarkofágokat állítva a középpontba.
A 2023-ban megnyílt múzeum tényleg hipermodern, illeszkedve a modern török múzeumok általános trendjébe. Nagyon gazdag antik és középkori anyaga van, amelyről majd még írok. Egyetlen nagy baja a tárgyak rossz megvilágítása. A vakító fényben szinte lehetetlen normálisan fotózni őket, mert egy részük beég, másik sötétben marad. Ami jó kép van róluk a neten, az még a régi múzeum udvarán, ideiglenes helyükön készült.
A múzeum labirintusának legbelsőbb terme a szarkofágoké, s ennek közepén áll a legszebb darab, az úgynevezett Akhilleusz-szarkofág. Nevét nem a feltételezetten benne nyugvóról kapta, mint Attila koporsója vagy az isztambuli régészeti múzeum ún. Nagy Sándor-szarkofágja, hanem a díszítéséről.
A szarkofág főoldala ugyanis Akhilleusz történetének azt a jelenetét ábrázolja, amelyikkel az egész Íliász kezdődik: amikor megsértődik – s ezért visszavonul a harcból –, amiért Agamemnón elveszi tőle gyönyörű rabnőjét, Briszéisz lürnesszoszi hercegnőt, akinek családját ő maga mészárolta le a Trója környéki város kifosztása során.
|
Μῆνιν ἄειδε, θεά, Πηληϊάδεω Ἀχιλῆος |
Haragot énekelj, istennő, Péléusz-fi Akhilleuszét / amely számtalan fájdalmat okozott az akhájoknak / sok vitéz lelket taszított Hádészba / őket magukat pedig kutyák zsákmányául adta. |
Íliász, 1,1-4
A főoldal közepén Briszéisz ül egy széken, jobbra Agamemnón követe érinti meg a vállát, hogy kövesse. Ne tévesszen meg, hogy ő ül középen, ez pusztán a narratíva követelménye: valójában az egész történetet – ahogy az Íliászban is – Akhilleusz szemszögéből látjuk. Briszéisz foglyul ejtésével tárggyá minősült, „beszélő szerszámmá”, szexrabszolgává, s a kor – az Íliász elbeszélője és a szarkofág mestere – ezt természetesnek tekintette. Briszéisz és a többi elrabolt trójai nő saját szempontjainak csak olyan modern írások adnak hangot majd, mint Pat Barker The silence of girls-e (2018), Natalie Haynes A thousand ships-e (2019), vagy Jean Giraudoux Les Troyennes-e (1935).
A szarkofág oldalait oszlopok tagolják, a hosszabb oldalakat öt, a keskenyebbeket három „ablakra” osztva, amelyek mindegyikét egy-egy figura tölti ki. Ez a szerkezet különösen kedvelt volt a 2-3. századi Kisázsiában. A szarkofágot a kor legkedveltebb kőtípusából, docimumi márványból faragták: ezt a mai Afyonkarahisar mellett, Szmirna és Ankara között félúton bányászták, s nagy mennyiségben exportálták Egyiptomba és Rómába is (a Pantheon fehér márvány berakásai is ebből készültek).
Akhilleusz figuráját más szarkofágokon is ábrázolják, de sokkal explicitebb módon a halálhoz kapcsolódva: Patrokloszt siratva, Hektórt megölve vagy maga is haldokolva, sok pátosszal és dinamikával. Ez az ábrázolás a birodalom nyugati, latin felében volt népszerű. A kisázsiai görögök a sztoikus, pszichológiai megközelítést kedvelték. Akhilleusz itt a bal szélen ül, kezében fegyverrel, de meztelenül, amint teljes önuralommal viseli az őt ért igazságtalanságot – ahogy a sors is igazságtalan volt a halottal és szeretteivel. Meztelensége a korabeli vizuális nyelven úgynevezett heroikus meztelenség, amely szerepei felől személyiségére, areté-jére, férfias erényére irányítja a figyelmet. Az ábrázolás az epikus figurát etikaivá alakítja, s a halottat és a túlélőket is hozzá hasonló hősként pozicionálja, akik nagy önuralommal viselik a veszteséget. Nem a halálról szól, hanem az elhunyt és családja erényeiről és méltóságáról. A római ábrázolások azt üzenik: „Így hal meg egy hős.” A kisázsiaiak azt: „Így él egy hős.”
Akhilleusz és Briszéisz között egy követet látunk, aki Akhilleusznak magyaráz: ez valószínűleg Odüsszeusz, őt küldte először Agamemnón a lányért. Briszéisztől jobbra a második követ, Aiasz érinti meg a lány vállát, követésére szólítva fel őt. A jobb szélen egy harmadik, idősebb követ áll, Phoinix, Akhilleusz egykori nevelője, akit Agamemnón kifejezetten a hős meggyőzésére küldött. Sokatmondó, hogy Phonix nem tesz semmit, nem érvel, csak áll, mint aki maga is tisztában van az igazságtalansággal – ő a néző szerepmodellje a képen.
Egyvalaki hiányzik a kompozícióból: Agamemnón, aki pedig más Briszéisz-jeleneteken parancsolóként jelenik meg. Hiánya itt az igazságtalanság személytelenségét és szükségszerűségét hangsúlyozza.
Briszéisz ugyan csak tárgyként jelenik meg itt, mellékszereplőként, de egy ponton mégis azonosulhat vele a néző. Ahogy Aiasz megérinti a vállát, visszautasíthatatlan követésére szólítva fel, az más szarkofágokon is a halálba szólítás tipikus gesztusa.
A szarkofág másik hosszabb oldalán öt fiatal meztelen férfi áll. Ezek a mürmidónok, Akhilleusz harcosai, akiket másutt mindig harcolni látunk. Itt azonban ugyanúgy a mozdulatlan, visszavont erőt képviselik, mint Akhilleusz a másik oldalon. S ahogy ott Agamemnón nem jelenik meg, úgy itt a vezér, Akhilleusz hiányzik, aki lendületbe hozná őket. A harcoló mürmidónok képéhez szokott korabeli nézőnek ez a mozdulatlanság sokatmondó, s a túloldal sztoikus tanítását erősíti.
A két rövidebbik oldalon három-három nőalakot látunk az oszlopok között, kezükben gyümölcsökkel vagy levágott állati lábakkal, egyszóval áldozati adományokkal. Ezek a Hórák, az idő és a kozmosz rendjének megszemélyesítői, akik azt sugallják, hogy a hős sorsa a világ rendjébe van ágyazva.
A szarkofág négy oldalon kibomló ciklusa ilyenformán olyan sztoikus etikai világmodellt alkot, amely nagyon ismerős és meggyőző volt a korabeli görög néző számára. A világ rendjével keretezte a halál igazságtalanságát, s megtanított annak elfogadására. Értékkülönbséget mutatott be az izgatottan érvelő küldött és a nyugodtan hallgató hős között. És – a korban szokatlan módon – még a Briszéisszel való azonosulásra is lehetőséget adott.
A Jó Pásztort ugyan nem láthattam, de azt megtudhattam, hogy amikor a niceai keresztények az ő védelme alá temetkeztek, hogyan viszonyult a halálhoz egy pogány polgártársuk ugyanabban a nekropoliszban.
Az Akhilleusz-szarkofág megtalálásakor a hisarderei nekropoliszban
Add comment