A mamoiadai karnevál

A népszokások olyanfajta normatív leírásai, amilyeneket a néprajzi lexikonokban, vagy a mamoiadai Maszkmúzeumnak a helyi farsangról szóló reprezentatív kiadványában olvasunk, az időtlenségbe emelik, az örök körforgás ritmusához igazítják a szokást. Ami tegnap volt, az lesz holnap is, s a mamoiadai mamuthones és issohadores felvonulása úgy lép elénk ötezer év homályából, ahogyan az elmúlt ötezer év bármelyik farsangján az idő folyamába lépve láttuk volna.

A normatív leírás azokat az évről évre ismétlődő cselekvéseket hangsúlyozza, amelyeket a szokás lényegi elemeinek, s a közösségi identitás hordozóinak tart. Emiatt azonban nem ad számot a szokás megvalósulásának olyan alkalmi és improvizatív cselekvéseiről, mint hogy

• a mamuthones és issohadores, miközben végigtáncolják a falut, betérnek minden útba eső bárba, ahol ugyancsak körbetáncolják a helyiséget, minek fejében ingyen italt kapnak;

• a falusiak a legkülönbözőbb farsangi kosztümökben vesznek részt a mulatságon, amelyek viselettörténeti és jelképi szempontból a legkevésbé sem összeegyeztethetőek a mamuthones ezredéves mamoiadai hagyományával, de ez a legkevésbé sem zavar senkit;

• a felvonulás résztvevői újra meg újra kilépnek rituális szerepükből, a rokonokkal és komákkal interakciózva erősítik meg a társadalmi kötelékeket, s éppúgy fotózzák mobiltelefonnal a falu mulattatására Szlovéniából meghívott másik ezredéves busó-csoportot, a kurenteket, mint azok őket, és az összes néző mindannyiukat;

• s hogy ez az órákon át sok helyszínen hullámzó, meg-megtorpanó, sokszálú, egyszeri és soha meg nem ismételhető, csak itt és személyesen átélhető eseménysor, ez maga a mamoiadai karnevál.

A milánói repülőn fiatal olasz pár nézi, ahogy rendezgetem a képeket. „Hol van ez?” kérdezik. „Mamoiadában, Szardínián.” „Jövőre mi is elmegyünk oda”, döntenek.



Maria Pittau: Su Beranu (A tavasz). A Raighinas (2004) albumról