Tbiliszi fürdőben született. Amikor Vakhtang Gorgasali király 458 körül itt, a Mtkvari/Kura partján vadászva egy fácánt látott felröppenni a túlparton, elengedte sólymát. A sólyom rácsapott a fácánra, s lezuhantak. A folyón átkelve a király azt látta, hogy mindkét madár egy forró vizű tavacskában úszik, immár megfőtt állapotban. A király ezt égi jelnek vette, s ide tette át székhelyét mchetai palotájából, amelyet meghagyott a grúz egyház központjának.
A történetre máig látványosan emlékeztet Vakhtang Gorgasali király lovasszobra a folyó bal partján, a Metekhi-templom dombján, amint épp elereszti sólymát, s a sólyom által halálában is szorongatott fácán szobrocskája a szemközti parton, egy kis medence szélén. És persze a madárszobor mögött magasodó nagy téglakupolás perzsa stílusú termálfürdők sokasága.
A történet persze egy hosszú folyamatot foglal össze szép kerek formában. Meleg vizű kénes fürdők már a Kr.e. I. században is voltak a mai város helyén. Utazók – Marco Polo és Ibn Hawqal – leírásai szerint a 13. században hatvanöt volt belőlük. A város ostromait – Tbiliszit ezerötszáz év alatt huszonhatszor pusztították el – a fürdők is megszenvedték, de ahogy a város, ők is minden alkalommal újjáépültek. Jelenleg egy tucat működik belőlük a vár alatt, az Abanotubaniban, a muszlim fürdőnegyedben, az egykori bazár szélén, amelyeket az 1795-ös perzsa invázió után az arisztokrata Orbelianiak építtettek újjá perzsa hammam-stílusban, négyzetes alaprajzon felülvilágítós téglakupolákkal, a földbe mélyesztve, hogy a földalatti kénes hőforrásokat ne kelljen a magasba pumpálni.
Szovjet kori mozaik az Abanotubani egyik perzsa fürdőjében
A fürdők elsősorban nem is a tisztálkodás, hanem a társadalmi élet célját szolgálták. A tbilisziek és a külföldi kereskedők itt jöttek össze családi és üzleti találkozókra és ünnepségekre. A leendő anyósok itt szemlélhették meg kendőzetlenül a menyasszonyjelölteket. Az idegenek az éjszakát is itt tölthették, mielőtt másnap tovább indultak volna.
Hogy a fürdők mennyire a mindennapi élet részei voltak, azt épp az bizonyítja, hogy grúz szerzőktől nemigen találunk leírást róluk. Az ilyesmire a külföldi csodálkozik rá. Mint Alexandre Dumas, aki 1858-ban járt orosz és grúz arisztokrata tisztelői meghívására Grúziában, amiről Le Caucase című vaskos útleírásában számol be. Ennek XLI. fejezetét szenteli a tbiliszi fürdőknek, amelyek nagyon lenyűgözték őt. Minthogy a könyvnek magyar fordítása nem jelent meg, alább saját fordításomban idézem.
És bár Dumas igazán képszerű leírást ad a fürdőkről, de nem sokkal későbbről valódi képeink is vannak róluk. Dmitrij Jermakov, a Kaukázus korai fotókrónikása ugyanis itt is fényképezett.
Jermakov több tízezres fotóhagyatékát a tbiliszi állami múzeum fukar kézzel szivárogtatja. Amikor tizenöt évvel ezelőtt először írtam róla, a posztba beillesztettem a grúz és orosz szájtokon akkor megtalálható teljes fotóanyagát. Azóta ez bővült. A tbiliszi fürdőkben szokásos masszázsról például korábban csak egy képet ismertünk. Orosz szájtok nemrég tették közzé azt a tizennyolc darabos sorozatot, amelynek az csupán egyik eleme volt. Ez a sorozat bizonyítja, hogy Jermakov nem pusztán az egzotikumot kereste – bár felvételeinek képeslapként való árusítása fontos bevételi forrása volt –, hanem antropológus szemmel hitelesen dokumentálni igyekezett azt a világot, amelynek közelgő elmúlását már ő is világosan látta.
Dumas is kellő alapozással indul neki beszámolójának, megemlítve, hogy Tbiliszi neve a grúz tbili, „meleg” szóból származik, s hogy teljes neve eredetileg Tbili Khalaki, azaz Melegváralja volt. S hogy milyen érdekes, hogy Csehországban is van Teplice nevű fürdőváros, amelynek neve bizonyára a latin tepidus, meleg szóból jön.
Dumas-nak még nem kellett tudnia az indoeurópai nyelvcsalád elméletéről, amely a Teplice, тёплый, tepidus és hasonló szavakat a proto-indoeurópai *teplos gyökből származtatja – és teljesen véletlen egybeesésnek tartja, hogy ez hasonlít a proto-kartveli *t’bil gyökre, amelyből a grúz tbili ered.
„A két fürdőszolga egyike lefektetett egy faágyra, gondosan egy benedvesített párnát helyezve a fejem alá; aztán kinyújtották a lábaimat, szorosan egymás mellé, a karjaimat pedig a törzsem mellé igazították. Ezután mindkettő megragadta az egyik karomat, és elkezdték ropogtatni az ízületeimet. A ropogás a vállamnál kezdődött, és az ujjaim utolsó perceinél végződött. A karok után a lábak következtek. Amikor a lábaim is ropogtak egyet, sorra került a tarkóm, majd a gerinc csigolyái, aztán a derekam. Ez a gyakorlat, amely akár teljes szétszakítással is fenyegethetett volna, egészen természetesen zajlott, nemcsak fájdalom nélkül, hanem valami különös gyönyörűséggel. Ízületeim, amelyek soha életükben nem panaszkodtak, úgy ropogtak, mintha mindig is ezt tették volna. Úgy éreztem, akár össze is hajtogathatnának, mint egy szalvétát, betolhatnának egy szekrény két polca közé, én pedig egy szó nélkül tűrném.”
„Miután a masszázs első része véget ért, a két fürdős legény megfordított, és miközben az egyik teljes erejéből húzta a karjaimat, a másik táncolni kezdett a hátamon, időnként végiggördítve lábát a lapockámon, majd zajosan visszacsapva azt a deszkára.
Ez az ember, aki vagy százhúsz fontot nyomhatott, furcsa módon mégis könnyűnek tűnt, akár egy pillangó. Fölment a hátamra, leugrott róla, újra fölkapaszkodott, és mindez olyan érzetek láncolatát keltette, ami valami hihetetlen jóleső állapotba hozott. Úgy lélegeztem, ahogy még soha; az izmaim pedig ahelyett hogy kifáradtak volna, valami rendkívüli erőt nyertek, vagy legalábbis úgy tűnt: esküdni mertem volna rá, hogy kinyújtott karral felemelem a Kaukázust.”
„Ekkor a két fürdős tenyérrel csapkodni kezdte a derekamat, a vállamat, az oldalamat, a combomat, a vádlijamat – és így tovább. Olyasféle hangszerré váltam, amelyen valami dallamot játszanak, és ez a dallam sokkal kellemesebbnek tűnt számomra, mint Guillaume Tell vagy az Ördög Róbert minden áriája. Ráadásul ennek a dallamnak volt egy nagy előnye a két nagyrabecsült opera zenéjével szemben: én, aki a Malbrough egyetlen versszakát sem tudom elénekelni anélkül, hogy tízszer hamisan ne csengjen, most tökéletesen követtem a ritmust, a fejemmel verve a taktust, és egy pillanatra sem tértem el a hangnemtől. Pontosan abban az állapotban voltam, mint az álmodó ember: épp eléggé ébren ahhoz, hogy tudja, álmodik, de mivel kellemesnek találja az álmát, mindent megtesz, hogy ne ébredjen föl egészen.”
„Végül, nagy sajnálatomra, a masszázs véget ért, és áttértek az utolsó szakaszra, a szappanozásra. Az egyik férfi alám nyúlt a karjaim alatt, és a fenekemre ültetett, ahogy Harlekin tenné Pierrot-val, amikor azt hiszi, megölte. Eközben a másik kesztyűs kézzel dörzsölte végig a testemet, miközben az első, negyven fokos vízzel teli dézsákból merítve, teljes erőből a hátamra és a tarkómra öntötte a vizet. Hirtelen a kesztyűs férfi úgy találta, hogy a sima víz már nem elég, és elővett egy zsákot; azonnal láttam, ahogy a zsák felfúvódik, és szappanos habot izzad, amibe teljesen belemerültem. A szememet kissé csípte a hab, de soha életemben nem éreztem édesebb, kellemesebb érzést, mint azt, amikor a hab végigcsorgott a testemen.
Hogyan lehet, hogy Párizs, ez az érzéki élvezetek városa, nem rendelkezik perzsa fürdőkkel? Hogyhogy nem hív el egy spekuláns két fürdőmestert Tiflisből? Nagy emberbaráti szolgálatot tenne, és ami még fontosabb, igazi vagyonra is szert tehetne belőle.”
„Teljesen beborítva a langyos, tejfehér, könnyed és légies habbal, hagytam, hogy a medencéhez vezessenek, és úgy léptem bele, mintha valami ellenállhatatlan vonzerő húzott volna, akár ha nimfák laknák, akik elrabolták Hylast. Minden társamat ugyanígy kezelték, de én csak magammal foglalkoztam. Csak a medencében tűnt úgy, mintha felébrednék, és némi vonakodással újra kapcsolatba kerültem a külső tárgyakkal. Körülbelül öt percet töltöttünk a medencékben, majd kijöttünk. Hosszú, tökéletesen fehér lepedőket terítettek az előtéri ágyakra; a hideg levegő először meglepett minket, de újabb, kellemes érzést keltett. Felültünk ezekre az ágyakra, és pipát hoztak nekünk.”
„Megértem, miért Keletre jellemző a dohányzás, ahol a dohány – illat, ahol a füst illatos vízen és borostyáncsöveken keresztül halad. De egy agyagpipa, vagy a hamis havannai szivar, ami Algériából vagy Belgiumból jön, és amit legalább annyit rágunk, mint füstölünk… pfuj! Kínálat volt: kalyan, csibuk és hookah, és mindenki kedvére lehetett török, perzsa vagy hindu.
Hogy az este teljes legyen, az egyik fürdőmester elővett egyfajta, egy lábon álló gitárt, amely ezen a lábon forgott, így a húrok keresik a vonót, nem a vonó a húrokat, és elkezdett egy panaszos dallamot játszani, Saadi verseinek kíséretére. Ez a dallam olyan lágyan és finoman ringatott minket, hogy lehunyódott a szemünk, a kalyan, a csibuk és a hookah kicsúsztak a kezünkből, és bizony, elaludtunk.”
Kayhan Kalhor: Improvizáció Shustari hangnemben kamanchén, tombakon kíséri Navid Afghah. Teherán, 2020
„A hat hét alatt, amíg Tiflisben tartózkodtam, minden másnap ellátogattam a perzsa fürdőkbe.”
Add comment