„Megesküdnék rá, hogy Mallorcán lehetetlen friss halat kapni, ami ne tengeri lenne, és néhány mallorcai talán nem is tudja, hogy azokban a furcsa, ízetlen belvizekben egyáltalán élhet bármi ehető”, írta Wang Wei néhány napja születésnapi köszöntőjében, szándéka szerint a tengeri halakat dicsérve, mellékhatásként viszont súlyos sértést vive be azok édesvízi kollégáinak. Az év utolsó napjai rituális alkalmat nyújtanak rá, hogy helyreállítsam pikkelyes honfitársaim becsületét.
Ahogy egy jó tolmács pontosan ismeri egy mediterrán halpiac teljes nómenklatúráját olasz, spanyol vagy katalán nyelven, miközben magyarra a teljes kínálatot az egyetlen „sügér” – északi halak esetében „tőkehal” – szóval tudja csak visszaadni, úgy a déli verő népei sem tudják elképzelni, micsoda finom különbségeket tesznek a borongós Észak népei az iszapos vizeikben tekergőző, halformájú lényeknek nemcsak pedigréjét, de azon túl még elkészítését illetően is.
Itt van például a ponty, amelynek más-más végtisztességet szán végzete attól függően, hogy a Dunából vagy a Tiszából kerül-e a konyhába. Anélkül, hogy elmerülnék a részletekben – elkerülhetetlen dogmatikus és liturgikus vitákat robbantva ki ezáltal –, elég rámutatni arra a laikusnak is jól látható különbségre, hogy a dunai Baja halászlevébe ún. gyufatésztát főznek, míg a tiszai Szeged halászlevét a ponty behelyezése előtt apróbb halakkal sűrítik be. És a két felekezet követői nemcsak hogy üdvözítőbbnek tartják a maguk krédóját, de egyenesen eretnekségnek ítélik a másik fél liturgiáját és kommunióra alkalmatlannak annak agapéját.
Azt pedig egy mallorcai valószínűleg végképp nem tudja elképzelni, hogy a félhomályos Észak borús ege alatt és jégtáblákkal hömpölygő folyói partján olyan speciális intézmények, úgynevezett „halászcsárdák” állnak, amelyekben a hardcore hívők kizárólag az iszapban tenyészett vízi élőlények helyi mocsárlakó törzsek szájíze szerint elkészített fogásainak rituális élvezetére gyűlnek össze. Álljon itt ezek illusztrálására – Baja érdemeinek elismerése mellett – a szegedi Sótartó Halászcsárda tegnap esti halászleve. A bográcsban főtt filézett ponty vörös színét édes-nemes paprika adja. Aki ütősebbre vágyik, a szeletelt erős zölddel (nem Erős Pistával!!!) javíthatja fel azt. A háttérben bevetésre várakoznak a belsőségek és a friss házi kenyér. Ha a mallorcai antropológus ehhez a szószedethez még hozzácsapja a szatmári szilvát és a szekszárdi vöröset vagy korsó Drehert, már biztonsággal merülhet alá a mocsárvidék holt élőlényei közé.
Például felsőbb osztályba léphet, és rendelhet egy kétembörös fatányéros vegyes haltálat. A tálon a magyar édesvizek három típusának képviselője áll össze Thetys-allegóriává, büszkén szembeszállva bármely mallorcai étterem Poszeidón-allegóriájával: a folyami rántott ponty, a pataki pisztráng és a tavi heck. Szkeptikus természettudósok szerint ugyan a heck a dél-amerikai tengerekből származik, de rituális kérdésekben a hit számít, márpedig minden magyar úgy hiszi, hogy a heck a Balatonban terem, ha egyszer annak partján éri el egyedfejlődésének csúcspontját, a sült heck állapotot.
Nem véletlenül hangsúlyozom az édesvízi halfogyasztás rituális jellegét. Ilyet ugyanis a landlocked népek kifejezetten rituális alkalmakkor fogyasztanak: Szeged (vagy Baja), illetve Paks, Kalocsa, Horány vagy más szentély ünnepélyes meglátogatásakor, valamint az év végi ünnepek alkalmával. A II. vatikáni zsinat (1962-65) előtt katolikus vidéken a karácsonyt is megelőzte a húsvét előtti nagyböjthöz hasonló negyven napos böjt, amely csak az éjféli mise után zárult le, ezért a karácsonyi vacsorán a böjtben is ehető ponty volt az ünnepi menü.
Az oroszoknál, ahol a karácsonyt már az új évben ünneplik, az újévi vacsorán fogyasztanak rituálisan pontyot. Erről szól az alábbi olvasmány a „Tanuljunk nyelveket” sorozat orosz nyelvkönyvéből. Most, hogy újraolvastam, a könyv igazi időutazás, egy utópisztikus világba, ahol a szovjet mérnökök a magyar gyárakba ellátogatva tanítják az őket áhítatosan hallgató helyi mérnököket, s a fiatal dolgozók ünneplőbe öltözve indulnak moziba – természetesen új szovjet filmre –, vagy az Ifjúsági Parkba. Most értem meg igazán, hogy ha a nyelvtanulás egy kultúra megtanulását is jelenti, s fordítva egy kultúra elutasítása a nyelvét is, miért nem tanult meg nálunk senki oroszul a nyolc vagy tizenkét év kötelező orosztanítás alatt.
Mindjárt itt az új év! Marija Andrejevna megtermett pontyot vásárolt az újévi vacsorára. Otthon a kádba eresztette a halat [mint annak idején sok magyar család is]. A ponty vidáman úszott fel-alá. A gyerekek gyakran mentek be a fürdőszobába ránézni. Szása, Natasa bátyja azt mondta, hogy a ponty arca Ványa bácsiéra emlékeztet, s elnevezte őt Ványának. Szása úgy látta, hogy Ványa ponty egyszer még el is mosolyodott. Vacsora után a gyerekek beültek a fürdőszobába, és kenyeret dobáltak Ványa pontynak a vízbe. A család hamarosan megszerette Ványa pontyot.
Az ünnep előestéjén Marija Andrejevna kijelentette, hogy itt az idő elkészíteni az újévi vacsorát. De ki vágja le a halat? Szása azt kérte:
– Mama, hadd éljen tovább a ponty a fürdőszobában, hiszen már a barátunk.
De mi lesz akkor vacsorára? Hiszen vendégségbe jön Ványa bácsi, a papa barátja, és az újévi vacsora ponty nélkül nem vacsora!
A kisfiú és kislány hangulata egyből megváltozott. Szása beszaladt a gyerekszobába, Natasa pedig elsírta magát.
– Marija, vágd le most azt a halat, és kész –, mondta papa csöndesen.
– Miért én? – kérdezte Marija Andrejevna. – Te vagy a férfi! Fogd a kést, vágd le.
A szülők hajba kaptak.
De megszólalt a csengő. Megjött Ványa bácsi! Boldog új évet! Amikor a gyerekek meghallották a bácsi hangját, elébe szaladtak az előszobába. Nyikolaj is mindjárt megismerte barátja hangját, s vidáman üdvözölte:
– Á, Ványa! Boldog új évet! – Az előszobai fogasra akasztotta a vendég kabátját. – Ma te készítheted el az újévi vacsorát. Fogd a kést, és vágd le a halat.
– Gyerünk. Hol a kés?
De amikor Ványa megtudta, hogy a gyerekek a pontyot róla nevezték el, másképp döntött.
– Hadd maradjon életben Ványa ponty –, mondta. – Menjünk a folyópartra, engedjük vissza Ványa pontyot a folyóba.
– És mi lesz a vacsorával? – kérdezte halkan a háziasszony.
– Drága Marija Andrejevna! Olyan sokat voltam már itt vendégségben. Ma este én hívlak meg benneteket étterembe, újévi csirkesültre.
Ennyike! Nyikolaj, felesége és a gyerekek összenevettek, és együtt indultak az étterembe.
És vajon mit ettek az étteremben? Ványa bácsi csirkét javasol, de ki tudja, nagyon is lehetséges, hogy a ponty rituális kötelezettségétől megszabadulva valami igazán finom és ritka csemegét – tengeri halat.
Add comment