A törvény, hogy egy középkori épület vagy város akkor maradhat látványosan autentikus, ha gazdagság idején épül, de az újkorra elszegényedik, úgyhogy nincs pénz az új korstílus szerinti átépítésére, Niceára is igaz. A város falait a római császárkorban emelték, amikor Nicea császárváros és zsinati székhely volt, de miután 1331-ben oszmán kézre került, provinciális kisvárossá lett, s falai szinte teljes egészében fennmaradtak, öt kilométer hosszan, közel száz bástyával és négy kapuval együtt.
A Kr.e. 316-ban alapított Niceát a Kr.u. 258-as gót betörések után vették körül a mai falgyűrűvel. A 4. századtól kezdve, amikor a Konstantinápolyhoz közeli városban császári palota is épült és zsinati székhely lett, a falakat tovább magasították és erősítették, földrengések (368, 557) után helyreállították. 1204, Konstantinápoly velencei megszállása után a város lett a maradék bizánci Niceai Császárság székhelye, s a falakat masszívan megerősítették, egy második, külső falgyűrűt is húzva köréjük, amelyben bőségesen láthatóak ókori épületek, faragványok töredékei. Miután Orhan Ghazi, a második oszmán szultán 1331-ben a várost betagolta az oszmán birodalomba, a falak védelmi funkciója lényegtelenné vált, inkább vámszedő és ceremoniális szerepet játszottak. Az ókori 20-30 ezerről a 18-19. századra 1-2 ezerre csökkent lakosságú város, vagy inkább falu területén bőven voltak az új építkezésekhez felhasználható romok, nem volt szükség a falak megbontására, amelyek így szinte teljes körben fennmaradtak, csak az idő pusztított rajtuk.
Az ember többnyire Nicea leghíresebb emlékével, az elsüllyedt bazilikával kezdi a város meglátogatását. A mellette, a tó partján álló romokat ma a „Szenátusi palota” felirat jelöli – ha helyesen, akkor itt, és nem a központban épült a polis rangú város önkormányzati központja, amelyben talán az I. niceai zsinat üléseinek egy részét is tartották.
A palotától kicsit északra állt a város nyugati kapuja, a Porta Lacus vagy Πύλη τῆς Λίμνης, amelyet ma is Göl Kapısınak, azaz Tavi-kapunak hívnak. Ez maradt fenn a legrosszabb állapotban, s valószínűleg eredetileg is ez volt a legkevésbé látványos és erős, minthogy ezen az oldalon maga a tó is védelmet jelentett, s a másik három kapuval szemben ez nem a reprezentáció, hanem a gazdaság, a halászat, a szállítás, a raktárak kapuja volt – ennek megfelelően a négy közül ez volt a legszélesebb. Ma mindössze két bástya maradványai állnak itt az utca két oldalán.
A kaputól a Kılıçaslan Caddesi vezet be a központba. Az utca mai nevét I. Kılıç Arslan, azaz Kardoroszlán szeldzsuk szultánról (1091-1107) kapta, aki az első keresztes hadjárat idején Nicea mint szeldzsuk központ uralkodója volt. Az ókorban ez lehetett a római városok szokásos főutcája, a Cardo, Via Principalis vagy Via Regia, Κεντρικὴ ὁδός vagy Βασιλικὴ ὁδός. Ennek és a keresztirányú Atatürk Caddesinek – az ókorban minden bizonnyal Decumanus vagy Platea minor, Ὁδός μικρὰ – a kereszteződésében áll a város egykori Hagia Sophia főtemploma, a mai nagymecset, amelyben a 787-es II. niceai zsinatot tartották.
A templommal szemben jóval profánabb, de a mai utazó számára nem kevésbé érdekes épület áll: a Kenan étkezde, amelyben fenséges és olcsó török ételeket kínálnak a város egész napos bejárásához szükséges erőnlét céljából.
Az egykori decumanuson észak felé indulva hamarosan elérjük a város legrégebbi fürdőjét, az I. Murat vagy Nagy Fürdőt, amelynek két kupolája egy női- és egy férfifürdőt fed. 1450-1500 között épült, ma múzeum. Mellette 2007-ben az ókori oszlopos sztoa egy szakaszát tárták fel. Udvarában kerámiabazár működik, amelynek turistaportékája – ahogy a többi kerámiabolté is a városban – az 1920-ban végleg megszűnt híres izniki kerámia nevét bitorolja.
Továbbhaladva eljutunk az északi Isztambul-kapuig – Porta Constantinopolitana, Πόρτα Κωνσταντινουπόλεως –, amely először csak diadalív-szerű díszkapu volt, de később többszörösen megerősítették. 13. századi külső falgyűrűjébe másodlagosan két márvány domborművet építettek be, valószínűleg egy egykori diadalív részleteit. A külső falgyűrűben és a falak körül szétszórva számos egyéb ókori töredéket látni.
A decumanus másik, déli végén nyílik a Yenişehir-kapu, ókori nevén Porta Neapolis, Πόρτα Νεάπολις. Ugyanolyan diadalívként kezdte, mint az északi, majd ezt is többször megerősítették. A 13. században épült külső falát nagy körbástyával látták el.
A kapu mellett, az út másik oldalán áll a város egyik leginkább zavarbaejtő emléke. A zömök épületet – egy trafóállomást – felül a kétfejű görög császári sas, alul kétsoros görög felirat díszíti, s legalul pajzsos-sisakos török harcosok vonulnak. Azt hinné az ember, hogy az 1920-as görög hadsereg emelte vagy legalábbis festette ki görög királyi jelvényekkel és felirattal a trafóállomást, s a törökök – rendkívül finom szellemességgel – nem elpusztították ezt a festést, hanem aláfestették magukat, amint bevonulnak a görög városba.
De a görög felirat mást sugall:
„Nicea város eparchiájához tartozó építmény a császárok tiszteletére. Állíttatta Bateskyes, Kassios, Oristos, M. Plankios, Uars Aptouthiatos”
Ez a felirat másutt is olvasható a városban, de a 2. század végéről. A negyedik kapu, a Lefke-kapu fölött. A „császárok” többes szám egy Marcus Aurelius és Lucius Verus közös uralma, 161-169 közötti helyreállításra utal, amikor Nicea és egész Bithynia tartomány kiemelt építési terület volt. A dekoráció tehát modern, s azt festi le, ahogy az oszmán hadsereg 1331-ben a Lefke-kapun keresztül bevonul a meghódított Niceába.
És a Yenişehir-kapun kívül még egy emlék áll a hódításnak szentelve. Egy türbe, odabent hat zöld síremlékkel, színes közép-ázsiai szőnyegekkel letakarva. A türbe előtt modern szobor áll, mongoloid arcú, zord tekintetű harcos, keresztbefont izmos karokkal.
A felirat szerint a türbét Orhan Ghazi emelte azoknak a kirgiz harcosoknak, akik részt vettek Nicea 1331-es elfoglalásában. A modern kutatás szerint azonban a „kirgiz” ekkor még nem konkrét népet – amely csak a 17-18. században alakul ki –, hanem általában véve közép-ázsiai török harcost jelentett. A bursai kirgiz konzulátus mindenesetre felfedezte magának ezt az emlékhelyet, ők állíttatták a szobrot Turgunbay Sadykov kirgiz szobrásszal, és ők ültettek emlékfákat köréje.
A negyedik kapuhoz a nagy sétálóutca vezet a főtemplomtól/nagymecsettől. Az utcát kávézók és cukrászdák szegélyezik, itt tolong az egész város, és itt üldögélnek a város férfijai hétfőn, munkanap késő délelőtt. Itt koncentrálódnak a kerámiaboltok is, amelyek az izniki kerámia hírnevéből próbálnak szerencsét kovácsolni. Az utca vége felé, a kapu előtt nagy Antik Kafe áll, egyfajta romkocsma, retró tárgyakkal és szobrokkal karavánszerájnak berendezve.
Az utca északi oldalán épülhetett a hódítás után az első muszlim negyed az 1920-ig görög többségű városban. Erre utal a Haci Özbek dzsámi zömök épülete, amelyet felirata szerint 1332-ben, mindjárt a hódítás után emeltek.
És erre a mellette álló sírkert, amelyet Çandarlı Halil pasa fiai emeltek apjuk és családtagjai számára. A Çandarlıak, İznik urai nagyon előkelő török klán voltak, rangban a másodikak az Oszmán klán után. Hetven éven át belőlük kerültek ki a nagyvezírek. Az utolsó a sorban éppen a hagyomány szerint itt nyugvó Halil pasa volt – a Hunyadi (2025) film fontos szereplője Serkan Çolak alakításában –, aki ellenezte Konstantinápoly ostromát, a görögökkel való megegyezés híve volt, és állítólag kenőpénzt is fogadott el tőlük. II. Mehmed ezért az ostrom után kivégeztette őt. Fiai visszatérhettek izniki birtokukra, de a család ettől fogva csak provinciális szerepet játszott.
A türbe mellett csak úgy mellékesen néhány antik oszlop és párkánytöredék hever, az ókori Nagy Fürdő romjai, ma macskaetető hely. Innen indul be egy gyalogút északra, az utca mögé, a voltaképpeni muszlim negyed központjába, ahol három fontos korai muszlim épület áll. Az első a 15. századi Korán-tudós Seyh Kutbuddinzade Mehmetről elnevezett mecset, a második az I. Murad szultán által 1388-ban anyja emlékére építtetett Nilüfer Hatun ingyenkonyha és vendégház, ma a városi Régészeti Múzeum.
A harmadik İznik büszkesége, a Zöld Mecset. Ezt I. Murad nagyvezíre, Çandarlı Kara Halil Hayrettin pasa építtette 1378-1391 között. Ez volt a második izniki mecset a Haci Özbek dzsámi után, s annak különleges boltozatát imitálja. Másfelől ez szolgált mintául a bursai és az első konstantinápolyi mecseteknek is. Valószínűleg felhasználták hozzá egy itt állt bizánci templom faragott köveit is. Nevét a minaretét díszítő zöld és kék mázas csempékről kapta.
Az utca a Lefke-kapuhoz fut ki, amely az ókori város második fontos kapuja volt a Konstantinápoly-kapu után. A török név az eredeti görög „Fehér kapu” – Λευκὴ Πύλη – átvétele. Eredetileg ez is diadalív volt, felirat-töredéke szerint Hadrianus császár tiszteletére emelve, de aztán ezt is többszörösen megerősítették, rengeteg ókori faragvány-töredéket beleépítve.
A legkorábbi diadalív-kapu város felőli oldalára görög nyelvű alapító-feliratot véstek. Ez ma már csak töredékesen olvasható, de szerencsére David Talbot-Rice, a nagy oxfordi bizantinológus (1903-1972) még látta sértetlenül, és feljegyezte:
Θεοῦ Τραϊανοῦ Παρθικού υἱοῦ Θεοῦ Νέρου αἰῶνα Τραϊανῶ Ἀδριανῶ Σεβαστῶ δημοχικῆς ἐξουσίας ἀμοδιονυσίου τὸς καθιερός ἐνεμιμελιθέντος
„Az isteni Traianus Parthicusnak, az isteni Nerva [fogadott] fiának, Traianus Hadrianus Augustusnak, a néptribunusi hatalom birtokosának. Amodionysios tisztségviselő gondos irányításával a szentelés szabályszerűen megtörtént.”
Traianus „Parthicus”, azaz „a párthusok legyőzője” címe arra utal, hogy a felirat Kr.u. 117 után készült.
Itt, a Lefke-kapunál lépett be a bythiniai hegyekből érkező vízvezeték a városba. A vezeték már a 19. században is romos lehetett, mert Charles Texier 1882-es metszetén ömlik belőle a víz. A tócsa ma is megvan, a vízvezeték alatt átkelő autók és motorok szügyig járnak benne.
A kapun kívül terül el az izniki muszlim temető. Illetve „a” temető, mert az 1920 előtti többségi görögök keresztény temetőjét már a bevonuló török csapatok elpusztították.
A sírokon is látszik, hogy İznik török lakossága viszonylag új: a sírok többsége modern, a legrégebbiek is az 1930-as évekből valók. Oszmán-arab feliratút, tehát az 1928-as ábécéváltás előttit nem is találtam közöttük.
A legrégebbi és legkiválóbb sír a két kupolás helyiségből álló Hayrettin-türbe. Ez Çandarlı Kara Halil Hayrettin pasáé, a Zöld Mecset alapítójáé. I. Murad szultán nagyvezíreként (1364) elsőként viselt hivatalt a klánból 1387-ben bekövetkezett haláláig, s őt két fia, Ali és Ibrahim, majd azok fiai követték egészen az 1453-ban kivégzett Halil pasáig. Gyönyörűen faragott sírja mellett fia, Ali sírja áll, körben további családtagoké, mind nagyon szép 15. századi thuluth és naskh kalligráfiával faragva.
A temető melletti út túloldalán magányos türbe áll, benne egyetlen, török zászlókkal letakart sírral, amely felirata szerint Sarı Saltuké.
Sarı Saltuk Baba rendkívül híres 13. századi alevi dervis volt, akiről Ibn Battuta és Evliya Çelebi is megemlékezik; előbbi szerint krími tatár volt, utóbbi szerint eredeti neve Mehmed volt és Bukharából származott. Különösen a Balkánon volt népszerű, ahol az iszlám térítés fontos figurájának tekintették. Történetét ezer formában mesélték, amelyeket a Saltukname gyűjtött egybe. Sok helyen helyi keresztény szentekkel – Korfun Szent Szpiridionnal, Ohridban Szent Naummal – azonosították, s az ottani muszlimok ezek sírjánál Sarı Saltukot tisztelték. De voltak saját sírjai is, például a dobrudzsai Babadagban, amely fontos muszlim zarándokhellyé vált, s amely róla kapta a Baba-Dağ, azaz Atya-hegy nevet. Itt, İznikben is kapott egy sírt. Talán az 1924-ben a Balkánról áttelepített muszlimok hozták magukkal kultuszát, de az biztos, hogy ez is népszerű a helyiek között. Csak míg ott voltunk, két autó állt meg, nők szálltak ki belőle, a sírhoz mentek, és imádkoztak.
A temető után találkozunk a tragikomikus török közlekedésszervezés egy megszokott, mégis mindig megszokhatatlan példájával. A temető fölött vezet át a város körüli gyorsforgalmi körgyűrű, s erről itt elegáns ívvel, friss aszfaltozással ágazik le egy lehajtó, amely… a temető melletti régi rossz utat elérve megáll, mint a sivatagban elhaló folyók.
A temető melletti út tovább kanyarog, olajligetek között, fel a domboldalra, ahol még egy síremlék áll, a legrégibb valamennyi között. Ez, amelyet a helyiek, Allah tudja, miért, Berber Kaya Lahdi, azaz Borbély-szarkofág néven emlegetnek, a kutatás szerint II. Prusias (182-149) bithyniai királyé volt. Prusiast saját fia, Nicomedes ölette meg, és síremléke sem járt jobban: darabokra törve, telegraffitizve áll Nicea fölött.
A sírtól pompás kilátás nyílik a tó és az olajligetek közrefogta városra. A város sziluettjét számos mecset kupolája és minaretje szegélyezi; az egykori húsz orthodox templomból és kolostorból egy sem maradt. A zsinat után ezerhétszáz évvel az arianizmus kiütéses győzelmet aratott Niceában.
Add comment