Shirazból eltűnt az élet. Hétköznap van – szombat, azaz az itteni hétfő –, délután négy óra, de minden bolt zárva van, a bazár kapui vasláncokkal lelakatolva. Az utcákon egy lélek sem jár. Csak egy népviseletbe öltözött baludzsisztáni – kelet-iráni – házaspárral találkozunk, akik elveszve ténferegnek a téren, maguk sem értve, hogyan kerültek ebbe a szellemvárosba, amikor ők Shirazba jöttek, a világ egyik legelevenebb városába és legforgalmasabb bazárjába.
Két hete tartanak a tömegtüntetések Irán városaiban. Szerda este volt a tetőpont, de csütörtökön aztán még többen lettek, péntek este annál is többen, és most, szombat estére újabb rekordot várnak. Egy hete már, hogy a kormány a teljes internetet leállította az országban, úgyhogy azóta csak a szóbeli hírekre hagyatkozhatunk, amelyeket a recepciósok és sofőrök szállítanak reggelenként, Isten tudja, honnan. Állítólag Reza Pahlavi, az 1980-ban emigrált sah fia vált a tüntetések koordinátorává Amerikából, ő hirdette meg, hogy csütörtöktől szombatig három éjszakán át egész Irán vonuljon utcára, mutassák meg a kormánynak, mennyien vannak. Csütörtökön és pénteken a tüntetők középületeket, bankokat gyújtottak fel, Qeshmben reggel magunk is láttuk a frissen kiégett bank kormos csontvázát. Szombaton ezért már ki sem nyitottak a boltok. A bazár kapuinak rácsait is perforált alumíniumlemezekkel fedik be, nehogy valaki Molotov-koktélt dobjon be a folyosókra.
A történelmi bazár boltíves folyosóira be sem mehetünk, a szegényes külső bazárutcákat járjuk. Most, hogy a vasredőnyöket leeresztették, az áruk tarkasága és a vásárlók nyüzsgése nélkül világosan látszik az épületek gányoltsága, vizuális metaforája a puszta túlélésnek, amelyben az ország már hosszú évek óta vergődik, de most, az újabb szankciókkal és a riál leértékelésével végső döfést kapott.
A Vakil-mecset háta mögött boltozott folyosó vonul végig, ezen megérezhetünk valamit a történelmi levegőből, amit a bazárban, a mecsetben, a műemlék fürdő épületében érezhetnénk, ha bejuthatnánk. A folyosóról madraszák, mecsetudvarok, karavánszerájok, kávézók nyílnak csempézett cseppkőboltozatos ívekkel, vas veretes, kopogtatós öreg kapukkal, amelyek most ugyancsak mind zárva vannak. Shiraz óvárosa tele van még ilyen kis kincsekkel, csak járni kell a kanyargós utcákat, figyelni a jeleket, hogy hol mi lehet, és várni a szerencsét, hogy valahol egy kapu nyitva marad, és nem dobják ki az embert, sőt beljebb invitálják.
És a szerencse mellénk szegődik. A Moshir-karavánszerájon túli utcákban, ahol több egykori gazdag kis patiós kereskedőházat vendégházzá alakítottak át, az egyiknek, a Foroughi-háznak a kapuja félig nyitva van. Belesünk. Recepciós lép a kapuhoz, udvarias kérésünkre megengedi, hogy körülnézzünk az udvaron. Nagyon szép patio, szökőkutas medencével, narancsfákkal, Qajar-kori, színes üvegekkel berakott mérműves fa ajtó- és ablakkeretekkel. Beléphetünk a Qajar-kori ebédlőterembe is, amelyet a földtől a festett fagerendás mennyezetig a korra jellemző tükörcsempe borít. A folyosón a kis herceg, Ahmad sah (1909-1925) korából való nyomat, amely a kiskorú uralkodót a perzsa nagykirályok örököseként ábrázolja, Kürosztól Naszreddin sahig. A ház egykori gazdái nyilván a Qajar-ház hívei voltak, amelyet az öreg Reza Pahlavi küldött emigrációba, ahogy őt is a britek, majd fiát az iszlamistába fordult polgári forradalom. De a nyomat túlélte mindezeket a rendszerváltozásokat, ahogy valószínűleg a mostanit is túl fogja élni majd, inshallah.
Sötétedik, jobbnak látjuk visszafordulni a szállodába. Hat órától már egyenruhás férfiak állnak a kapuban, senkit nem engednek ki. A nyitott ablakon át behallatszik a tömeg távoli moraja, olykor puskalövések döreje. A másnap reggel szállított hírek szerint kétszázezren tüntettek ezen az éjszakán Shirazban, többüket megölték. Hogy hányat, azt senki nem tudja. Kashanban ezen az éjszakán négyet, Mashadban tízet. A szóbeli hírek szerint az elmúlt két hétben összesen már ezernél is többet, de az iszfaháni bazár népe szerint három-négyezret csak ebből a városból. A rendőrség egy része átállt az ő oldalukra. A csak az ajatollahok tanácsától függő Forradalmi Gárdának engedélyezték az éles lőszer használatát a tömeg oszlatására; állítólag már átállt rendőröket és katonákat is lelőttek.
A hivatalos híreket SMS-ben kapjuk otthonról, de ki tudja, megbízhatóbbak-e a szóbelieknél, hiszen a nagy hírügynökségeknek már nincs tudósítójuk Iránban. Az egyetlen helyi hírforrásban, az iráni TV-ben folyamatosan sok éves felvételeket játszanak a szent helyeken Khomeini képét és a Próféta zöld zászlóit lobogtató zarándoktömegekről, és olykor Khamenei nagy ajatollahról, aki a rendről és békességről motyog a mikrofonba, valamint rossz arcú TV-kommentátorokról, akik nyilvánvaló zavarodottsággal próbálják magyarázni a helyzetet.
Vasárnaptól a kormány három napos gyászt hirdetett a mártírokért, azaz saját halottaiért. Ezzel megpróbálják az általuk megölt tüntetőket megfosztani a mártír státusztól, hiszen a síita Iránban egy kormány hagyományosan akkor veszíti el legitimitását, ha mártírokat teremt a népből. Onnantól a többi már csak végjáték, bármilyen hosszú és véres legyen is még.
Baszidzsik (az iráni Forradalmi Gárda önkéntes rendfenntartó ága) halott társukat mint az Iszlám Köztársaság mártírját kísérik motoros konvojban az iszfaháni körgyűrűn ma reggel. A gyásznapokban tilos a tüntetés, de az Őrök Tanácsa rendszerpárti ellentüntetésre (vö. Békemenet) szólítja híveit a mai napra
Add comment