„Amikor a pap a magasba emelte az Oltáriszentséget, ezzel megadatott a jel, s Bernardo Bandini, Francesco Pazzi és a többi összeesküvő körbeállták Giulianót. Először Bandini döfte kardját az ifjú kebelébe, s átszúrta őt. Ez halálos sebével néhány lépést tett, menekülni próbálván, de amazok követték őt. Lélegzete elapadván a földre rogyott. Míg ott hevert, Francesco újra meg újra beledöfte tőrét. Így lelte halálát egy mindenki által szeretett ifjú.”
Angelo Poliziano: Pactianae coniurationis commentarium
(Feljegyzések a Pazzi-összeesküvésről), 1478
1478. április 26-án, a húsvét utáni ötödik vasárnapi nagymisén a firenzei dómban a városból és azon kívülről összegyűlt összeesküvők egy csoportja meggyilkolta Giuliano de’ Medicit, s megpróbálták megölni bátyját, Lorenzót is. Utóbbinak azonban, noha megsebesült, volt lélekjelenléte karddal védekezni, míg barátai be nem vonszolták a sekrestyébe, elreteszelvén annak súlyos bronzajtaját.
Botticelli: Giuliano de’ Medici, 1478. Berlin, Gemäldegalerie. A lehunyt szem jelzi, hogy a portré Giuliano halála után készült
Közben az összeesküvők egy másik fegyveres csoportja Francesco Salviati pisai érsek vezetésével a firenzei városházára sietett, hogy átvegyék a hatalmat a város fölött. Cesare Petrucci városkapitánynak azonban feltűnt az érsek zavarodottsága, s bezáratta mögötte a városháza kapuit, ő maga pedig a Nyolcak tanácsának tagjaival a toronyba sietett, ahol meghúzták a város vészharangját.
A Mediciek hívei fegyveresen tódultak a Signoria terére, s a városháza kapuit megnyitván a kisebb bűnösöket egyszerűen darabokra tépték – néhány darabot, egy fejet és egy vállat trófeaként vittek a Medici-palota kapujába –, a nagyobbakat pedig, köztük Salviati érseket, a városháza ablakából lógatták ki, nyakukban kötélen. Angelo Poliziano szerint, aki a dómban még saját szemével látta a történteket, de a Signoriához már csak ekkor érkezett oda, Salviati érsek utolsó erőfeszítésével még megpróbált beleharapni a mellette függő Francesco de’ Pazzi testébe, aki belerángatta őt az összeesküvésbe.
Lorenzo de’ Medici a merénylet után számos mellszobrot készíttetett magáról és állíttatott ki a város különböző pontjain, jelezve, hogy életben van. Ezt a szobrot 1839-ben vásárolta meg a berlini Skulpturensammlung
Az akasztásnál én is jelen voltam. Mintha csak ma látnám: a városháza terét ellepték a fegyveresek. A kegyetlen kellékmesterek épp ekkor hurkolták a kötelet az áldozatok nyakába, illetve köpenyük alatt a derekukra, hogy majd az tartsa meg őket az ablakból kilógatva. A Loggia dei Lanzi fából és gipszből készült másolatán már ott voltak az akasztottak képei is megfestve. Ezeket majd Botticelli festi meg jóval a testek eltávolítása után a nép okulására, de itt már az akasztás előtt láthatóak voltak, hogy az egész epizódot egyetlen forgatási napon lehessen felvenni a Mediciek második évada számára. Így történt mindez szóról szóra, ahogy mondom, a városháza terén Volterrában, mert csak ott volt korhű építészeti háttér, miután a firenzei Signoria terét az 1860-as években eklektikus stílusban építették át.
A Pazzi-összeesküvés címmel most nyílt kiállítás a berlini Bode-múzeumban. Nem könnyű megtalálni, mert a második emeleti éremtárban van. A kiállítás központjában ugyanis egy érem áll, amelyet Lorenzo de’ Medici veretett a levert összeesküvés emlékére még ugyanezen év őszén. Ezt az érmet egészítik ki további Medici-érmek és Medici-portrék a múzeum gyűjteményéből.
Az érem jelentésének és jelentőségének megértéséhez meg kell értenünk, hogy
• mi volt az érem funkciója a reneszánsz Itáliában,
• mi volt a Pazzi-összeesküvés oka
• mik a következményei
• s hogy mindezek alapján kinek és mit akart üzenni Lorenzo ezzel az éremmel.
Az érem – nem mint pénzérme hanem mint attól teljesen független művészeti műfaj – az 1400-as évek közepe táján válik népszerűvé Itáliában, majd onnan kiindulva egész Európában. Első példája az a portré-érem, amelyet Pisanello készített 1438-ban a ferrara-firenzei zsinatra látogató VIII. Palaiologosz János bizánci császárról, s amely az éremtár szomszéd termében van kiállítva.
Az érem előlapján a bizánci császár képe látható profilból – az antik császári pénzérmék szokásos beállításában –, ahogy a zsinaton jelen lévő Pisanello élet után megrajzolta, körben császári címével görögül. Hátulján pedig ugyanő lovon ülve és egy kereszt előtt imádkozva, mögötte nekünk hátat fordító lovas apródjával, „Pisano portréfestő munkája” felirattal görögül.
Milyen célból készült ez az érem? A kutatás úgy tartja, hogy a zsinat szervezői – Cosimo de’ Medici vagy esetleg Leonello d’Este – rendelték meg Pisanellótól, hogy a zsinat előkelő nyugati résztvevői között osszák szét. Célja az volt, hogy az egzotikus kísérettel érkező egzotikus keleti uralkodót élő, autentikus „római császárként” fordítsa le nyugati vizuális nyelvre; ezáltal aláhúzza legitimitását a keleti és nyugati egyház egyesítésére összehívott zsinaton, s egyúttal növelje a zsinatot megszervező és finanszírozó Cosimo de’ Medici presztízsét.
Mindezek már összefoglalják az új műfaj, az érem – medaglia – minden szükséges jellemzőjét:
• nem pénzérme, hanem annál jóval nagyobb (ez 103 mm átmérőjű) műalkotás
• kortárs személyről készült egyéni portréval
• reprezentációs és politikai céllal
• egyedi alkalomra szóló üzenettel.
John Graham Pollard Renaissance medals-a (2007), a műfaj alapvető monográfiája szerint ezzel az éremmel születik meg a reneszánsz medaglia mint önálló reprezentációs médium.
A medaglia üzenetének címzettjei az elit tagjai voltak, udvari ajándékozás, diplomáciai kapcsolatok útján terjedt, szelektív módon – azaz készítője meghatározhatta, milyen döntéshozókat befolyásoljon –, s pontos értelmezéséhez szükség volt az ekkoriban kialakuló humanista közegre. Funkciója, mint Pollard megfogalmazza, a political self-fashioning volt: a megrendelő saját politikai identitását, erkölcsi kvalitásait, történelmi szerepét és annak szükségszerűségét fogalmazta meg benne egy adott esemény kapcsán, s egyben az eseményt is értelmezte. Az érem üzenetét diplomaták közvetítették, humanisták magyarázták, udvari környezet értelmezte: a self-fashioning ilyenformán individuális gesztusból kollektív diskurzussá vált.
Hogyan teljesítette Lorenzo de’ Medici Pazzi összeesküvés-érme ezeket a kritériumokat?
Ehhez mindenekelőtt látnunk kell, mi vezetett a Pazzi-összeesküvéshez, s hogy milyen súlyos problémákkal kellett szembenéznie Lorenzónak az összeesküvés elfojtása után.
A Pazzi-összeesküvést igazából helytelenül nevezték el a Pazzi-családról, mintegy eufemisztikusan, hogy ne kelljen kimondani a valódi mozgató, IV. Sixtus pápa nevét.
Az összeesküvés az itáliai nagyhatalmi politika kontextusába illeszkedett, annak kereteit akarta megváltoztatni, ahogyan az 1454-es lodi béke létrehozta őket.
Itáliai a lodi béke (1454) után
Itáliában a 16. század közepére öt nagyhatalom jött létre: a milánói hercegség, a velencei és a firenzei köztársaság, a nápolyi királyság és a Patrimonium Petri, a pápai állam. Határaik az előző évszázadokban egymás ellen vívott kisebb-nagyobb terjeszkedő ill. védekező háborúk során alakultak ki, s Konstantinápoly 1453-as oszmán elfoglalásának hatására állapodtak meg egymással 1454-ben Lodiban arról, hogy többet nem harcolnak egymás ellen, hanem egyesítik erőiket az oszmán terjeszkedéssel szemben.
A nagyhatalmak terjeszkedési ösztönét azonban nem könnyű egyik napról a másikra leállítani. Az öt itáliai hatalom, jól ismerve egymást, másodlagos biztonsági szövetségeket kötött: Milánó, Velence és Firenze triója a pápai állam és Nápoly szövetségével szemben, s árgus szemekkel figyelték egymást, melyik lép túl először a számára kijelölt határokon.
A pápai állam volt az, amelynek 1471-ben a Rovere családból származó IV. Sixtus került az élére. Őrá ma nagy építőként, a Sixtus-kápolna világcsodájának alapítójaként emlékszünk. Erről azonban mindjárt ki fog derülni, hogy halálos ellenségének, Lorenzo de’ Medicinek köszönhetjük. Sixtus nevéhez a kor inkább a spanyol inkvizíció megalapítását (1478), a fekete rabszolgaság szentesítését (1481), és mindenekelőtt az ipari méretű nepotizmust fűzte. Számtalan unokaöccsét – sőt köztük talán egy-két törvénytelen fiát is – jutatta bíborosi és világi pozíciókba, rájuk bízva a pápai állam vezetését és kiterjesztését.
Melozzo da Forlì: IV. Sixtus kinevezi Platinát a vatikáni könyvtár élére, 1477 k. A szereplők mind a pápa unokaöccsei: balról jobbra Giovanni della Rovere, Girolamo Riario, Bartolomeo Platina, Giuliano della Rovere (a későbbi II. Gyula pápa), és Raffaele Riario, akik közül többen is szerepet játszanak majd az összeesküvésben
IV. Sixtus szegény családból származott, szegény rendből – a ferencesekéből – tört fel, így hát nem csoda, hogy a pápai hatalmat elnyerve feneketlen étvággyal vetette rá magát a gazdagok világára. A beállt konvenciókkal, hallgatólagos szabályokkal nem törődve afféle reneszánsz Trumpként gyalogolt bele a szomszédok territóriumába, s a legközelebbi szomszéd éppen Firenze volt. A szokásnak fittyet hányva, Firenze véleményének kikérése nélkül nevezte ki Pisa és Firenze érseki székébe egy-egy unokaöccsét, Francesco Salviatit illetve a debil Pietro Riariót, akinek az a szokása, hogy minden új szeretőjének egy-egy arany éjjeliedényt ajándékozott, közmondásossá vált Firenzében mindaddig, amíg huszonnyolc éves korában az ő megcsömörlött Teremtője ki nem vonta őt az evilági forgalomból. Másik unokaöccsét, Giovanni della Roverét Urbino ura, a győzhetetlen Federigo da Montefeltro lányához adta férjül, Federigót ez alkalomból herceggé és – addigi pártállásával szemben – Firenze ellenségévé téve. De az igazi töréspontot Firenzével az jelentette, amikor 40 ezer arany dukátért megvásárolta Imola városát a milánói hercegtől, hogy újabb unokaöccsére – sőt talán fiára – Girolamo Riarióra ruházza azt, s ezzel megkezdje a pápai állam kiterjesztését Romagnára. Ráadásul a vételárat a Medici-bankháztól akarta kölcsönkérni. Lorenzo de’ Medici, akit ez az uralomváltás érzékenyen érintett, mert Imola a Firenzéből az Adriai-tenger felé vezető kereskedelmi útvonal kulcsa volt, nem adott azonnal határozott választ. Sixtus a halogatást sértésnek vette, és a Medicik legnagyobb firenzei ellenlábasától, a Pazzi bankháztól vette fel a kölcsönt, egyúttal kirúgva a Medicieket a jövedelmező pápai bankszámla-kezelésből, és a Pazzikra ruházva át azt.
A Pazzik a második leggazdagabb firenzei család voltak, s az egyetlen, akiknek bankhálózata egyáltalán megközelítette a Medici-bank kiterjedését. A Mediciekkel szemben nemesi származásúak voltak. Egyik ősük volt az, aki az első keresztes hadjárat során először hágott fel Jeruzsálem falára, s onnan jutalmul három kovakövet hozott a Szent Sírból. Minden nagyszombat éjszakán, amikor a tüzeket odahaza kioltják, ezzel a három kővel gyújtották meg a dómban az új lángot, amelyet Firenze minden családja hazavitt az új húsvéti gyertyáról. Családi kápolnájukat a Santa Croce ferences templom udvarán maga Brunelleschi építette. Mindezért nyilván sértette őket, hogy egy hegyi faluból származó kalmárcsalád uralkodik fölöttük.
Ha valakivel nagy rosszat tettél, azt halálosan meggyűlölöd. Sixtus a trumpi elefántlépések után úgy érezte, Lorenzo de’ Medici áll minden törekvése útjában, s ez újabb törekvést szült benne: hogy el kell őt tenni láb alól.
Kapóra jött, hogy a milánói herceget meggyilkolták, s kiskorú utóda alatt a hercegség béna kacsa lett, Velencét pedig az oszmán háború kötötte le a tengeren. Ez volt a legjobb pillanat a támogatás nélkül maradt Firenzével való leszámolásra.
Nem tudni, ki kezdeményezte az összeesküvést, a pápa-e, avagy az ügynek nevet adó Francesco de’ Pazzi. De mindegy is: a gonoszok előbb-utóbb egymásra találnak. Giovanni Battista Montesecco, a pápai testőrség parancsnoka – akinek a feladata lett volna Lorenzo meggyilkolása, de elutasította azt, mondván, hogy mise alatt nem tesz ilyet, s ezért hárult a szerep két kétbalkezes papra, akik el is hibázták a döfést –, kivégzése előtt a börtönben vallomást tett, amelyet utána ki is nyomtattak az egy évvel korábban felállított első firenzei nyomdában, így lett ez az egyik legelső firenzei ősnyomtatvány. Ebben a már felakasztott társakra, Francesco de’ Pazzira, a firenzei Pazzi-ház fejére és Francesco Salviati érsekre hárítja a felelősséget, de finoman utal rá, hogy a pápa jóváhagyta a dolgot. Többet, családját féltve, nyilván nem mondhatott. És hát lássuk be, ha az összeesküvők túlnyomórészt a pápa unokaöccsei voltak, a fegyveres biztosítást testőrségének parancsnoka vezette, és ezzel egyidőben unokaöccsének apósa, Federigo da Montefeltro, valamint legközelebbi szövetségese, Ferrante nápolyi király vonult fel hadseregével a firenzei állam keleti és déli határán, nem kell politikai géniusz a princeps consilii avagy éceszgéber megjelöléséhez. A Pazziak szemmel láthatólag úgy keveredtek bele az ügybe, mint Pilátus a krédóba: kellett egy helyismerettel rendelkező figura, aki eléggé gyűlöli riválisát, a Medicieket ahhoz, hogy elvigye a balhét, aminthogy ez is történt.
Marcello Simonetta L’enigma Montefeltro. Arte e intrighi dalla congiura dei Pazzi alla Cappella Sistina (A Montefeltro-kód. Művészet és cselszövés a Pazzi-összeesküvéstől a Sixtus-kápolnáig, 2008) című sikerkönyvében leírja egy addig publikálatlan, rejtjeles Federigo da Montefeltro-levél felfedezését, amelyet a szerző a saját reneszánsz őse által írott kódfejtő kézikönyv segítségével oldott fel. A pápához írott levélben Federigo jóval a firenzei merénylet előtt helyesli a Pazziak erőszakos firenzei hatalomátvételét, mert őket sokkal könnyebb lesz majd befolyásolni. A levél így kulcsot ad az összeesküvés nagypolitikai összefüggéseihez és a pápa szerepéhez.
Sixtusnak időre volt szüksége, hogy feldolgozza a váratlan fordulatot. Csak június 1-én adott ki pápai bullát Ineffabilis et Summi Patri providentia, „A Legfőbb Atya felfoghatatlan gondviseléséből” címmel, amelyben kiátkozta az életben maradt Lorenzót és egész Firenzét egyházi személyek meggyilkolása és a pápai fennsőbbséggel való folytonos szembeszegülés miatt. A bullában egyetlen szó sem esett az összeesküvésről és a dómban, mise alatt elkövetett gyilkosságról. Ezt június folyamán két másik bulla egészítette ki, amelyek feloldozást ígértek a városnak, ha száműzik Lorenzót, illetve teljes búcsút minden firenzei polgárnak, ha akár csak egy köteg szénával támogatják a hamarosan bevonuló pápapárti seregeket. A bullák ilyenformán nyílt felszólítást jelentettek egy firenzei polgárháborúra.
A bulla nyomtatott változata, innen. IV. Sixtus egy Federigo de Montefeltrónak írott levelében említi, hogy propagandisztikus céllal „követeket küldött a császárhoz, Magyarország és Spanyolország királyaihoz stb. is”.
Ezzel egy időben a pápa szövetségese, Ferrante nápolyi király hadat üzent Firenzének. Keleten már ott állt Federigo da Montefeltro serege, északkeleten pedig a másik Sixtus-unokaöccs, Imola ura, Girolamo Riario csapatai.
Lorenzo de’ Medici ekkor a Signoria elé állt, s beszédet tartott, amelyben felajánlotta, hogy végezzék ki vagy száműzzék őt, ha ezen az áron megőrizhetik a város békéjét. A Signoria elutasította mindkét megoldást, és levelet írtak a pápának, amelyben kiálltak Lorenzo mellett, és megnevezték a valódi bűnösöket. A toszkán püspökök is zsinatot hívtak össze, amelyen támogatták a Signoria igazát, s egyúttal kiátkozó határozatot hoztak a pápa ellen – ez is a legkorábbi firenzei ősnyomtatványok egyike. Lorenzo ugyanakkor titkos levelet írt XI. Lajos francia királynak, aki az invesztitúra-jog miatt szembenállt a pápával, s aki fegyveres támogatásáról biztosította őt.
Ebben a válsághelyzetben készül az az érem, amely a berlini kiállítás központjában áll.
Az éremből rekordszámú, legalább 19 darab maradt fenn. Valószínűleg sokkal több is volt, amire a tömeges gyártást végző pratói öntöde Lorenzóhoz írott levele utal. Lorenzo tehát ezen az elitnek szóló, az eseményt és önmaga szerepét értelmező módon igyekezett diplomáciai propagandahadjáratot folytatni a pápáéval szemben.
Az érmet Bertoldo di Giovanni tervezte, Donatello tanítványa, aki a Medici-szoborgyűjtemény vezetője volt: ebben a gyűjteményben tanulhattak, másolhattak, dolgozhattak fiatal firenzei szobrászok, többek között Michelangelo. Bertoldónak a Medici-palotában volt saját műhelye, ahol azonban csak a tőpéldányokat állította elő, a sokszorosítást külső – ebben az esetben pratói – cégre kellett bízni.
Az érem ikonográfiája szokatlan, ami Lorenzo erős részvételére utal. A szokásos megoldás szerint az előoldalon a megrendelő profilképe, a hátoldalon az aktuális esemény interpretáló, allegorikus ábrázolása szerepel. Itt viszont a két oldal, egyedülálló módon, egymás tükörképe.
Mindkét oldal három sávban építi fel a narrációt. A legalsó sávban a merényletet látjuk, a középsőben a firenzei dóm nyolcszögű szentélyét, a legfelsőben pedig a két Medici-testvér egyikének portréját.
A Giuliano portréja koronázta oldalon az alsó sáv bal oldalán a két merénylő – Francesco de’ Pazzi és Bandini – éppen rátámadnak Giulianóra. A jobb oldalon az áldozat már a földön fekszik, s Francesco újra meg újra belémártja tőrét. Az összeesküvés győzni látszik. A templom terében, mint egy menetekelfaresz, ott lebeg a LUCTUS PUBLICUS, „általános gyász” felirat.
A másik oldal jobb szélén Bandini felemelt karddal megsebesíti Lorenzót. Ő azonban átveti magát a szentély korlátján, s középen ugyanőt látjuk berretben (nem volt szokás levenni a sapkát a templomban?) A szertartás mindezzel nem törődve folyik tovább, de tudjuk, hogy hősünk megmenekült. Ezt tükrözi a lebegő felirat: SALUS PUBLICA, „a köz java”.
A salus publica antik mottó, császárok érmein szerepel a köz javára végzett nagy tetteik alkalmával. A szentélytől jobbra is Salus istennő koszorút emelő szobra áll. Már Lorenzo apja is ezt a mottót íratta Donatello Judit-szobrára, amikor megmenekült a Pazzik egy korábbi összeesküvésétől. És ezt hangoztatta Lorenzo is a Signorián tartott beszédében, hogy a közjó érdekében hajlandó meghalni vagy száműzetésbe menni.
A self-fashioning szempontjából ez a mottó azt jelenti, hogy Lorenzót az isteni gondviselés, az antik Salus keresztény megfelelője őrizte meg a közösség számára. És ahogy a másik oldalon a városszerte népszerű szívtiprót, Giulianót az egész közösség gyászolja a LUCTUS PUBLICUS mottóval, úgy ezen az oldalon Lorenzo megmenekülését az egész közösség az isteni gondviselésnek tulajdonítja. Frappáns riposzt ez a pápai kiátkozó bulla „A Legfőbb Atya gondviseléséből…” címére.
Az érem, írja Pollard, „válság-műfaj”. Többnyire olyan helyzetekben készül, amelyek még fluidak, nincs általánosan elfogadott értelmezésük. Ilyenkor egy aktor az érem révén értelmezést adhat a helyzetről, s ezt ugyancsak az érem révén meggyőzően terjesztheti a döntéshozó elit körében. Ahogyan Lorenzo tette ezzel az éremmel.
Hogy Lorenzónak ez az érempropaganda-hadjárata mennyire volt sikeres az európai udvarokban, arra csak következtethetünk a későbbi fejleményekből – amelyeket nem teregetek ki ebben a már így is túl hosszúra sikerült posztban. Maradjanak velünk.
Lezárásul és megemelésül inkább még egy – vagy inkább két – ehhez szorosan kapcsolódó érmet szeretnék bemutatni.
Április 26-án az összeesküvőket szinte mind elfogták és meggyilkolták. Volt, akivel vártak egy kicsit: Montesecco zsoldosvezér befejezhette vallomását a börtönben. Jacopo de’ Pazzi néhány napig bujkált a város környékén, s amikor megtalálták, a Signoria terén tépték darabokra. Egyvalakinek sikerült elmenekülnie, mégpedig az itáliai igazságszolgáltás számára elérhetetlen Konstantinápolyba: Bernardo Bandininek, aki először döfte tőrét Giuliano keblébe.
A teljes bosszú érdekében Bandinit vissza kellett hozni Firenzébe. Lorenzo diplomáciai kapcsolatba lépett a szultánnal, s már 1478-ban oszmán követség járt Firenzében, majd 1479 elején Bandinit kiszolgáltatták a firenzeieknek. A Signoria ablakrácsára akasztották fel, mint a többieket, még abban a török ruhában („alla turchesa”), amelyben rejtőzködött. Ahogy a korábbiakról Botticelli, úgy róla Leonardo készített vázlatot.
Lorenzo különös módon köszönte meg a szultán gesztusát. Tudván, hogy II. Mehmed, Konstantinápoly meghódítója nagyon érdeklődik a nyugati típusú vizuális reprezentáció iránt, egy éremmel mondott neki köszönetet és küldött rejtett üzenetet, amelyet szintén Bertoldo di Giovanni tervezett erre az alkalomra.
Az érem előoldalán a self-fashioning alanya, II. Mehmed szultán portréja látható.
A szultánt itt a szokásos császári érmék pózában, profilban látjuk. De ennek az éremnek egy mintaképe is volt, amelyet olasz mester, Costanzo da Ferrara készített az 1460-as években a konstantinápolyi szultáni udvarban.
II. Mehmed kifejezetten kereste a nyugati művészeket, többeket is meghívott udvarába, mint Gentile Bellinit, aki híres portréját készítette. Így került oda Costanzo da Ferrara is, ferrarai-velencei közvetítéssel.
Costanzo da Ferrara nyugati stílusú ábrázolása latin felirattal, nyugati elit közönség számára készült. Mehmed szultán azt kívánja közölni vele, hogy Konstantinápoly elfoglalása után ő lett a római császár. A római császár-érmék portréjainak szabálya szerint profilban, aggresszívan, uralkodói tekintettel néz előre. Ez aktív self-fashioning, amely megüzeni a Nyugatnak, mire számítsanak tőle.
Ez az érem a berlini Bode-múzeum éremtárában éppen VIII. János Pisanello-féle érmétől jobbra van, szinte farkasszemet néz vele, a Város első muszlim uralkodója az utolsó előtti keresztény császárral. Zongorázni lehet a különbséget. János merev, fatalista tekintettel néz a jövőbe, amelytől semmi jót nem vár. Mehmed aggresszív, erőteljes tekintettel néz Nyugat felé, mint aki előtt nyitva az egész világ, csak idő kérdése, mikor kapja be.
A két markáns portré annyira ismert volt Itáliában, hogy Piero della Francesca együtt alkalmazza őket Krisztus ostorozása (1460) c. képén, amelynek egyik jelentésrétege a Konstantinápoly eleste fölötti gyász. Pilátus alakjában János császár nézi a kereszténység szenvedését, amelyet háttal álló turbános alak irányít. Hogy utóbbi is portré másolata, azt az bizonyítja, hogy Piero a turbánt pergamen eredetiről, tűszúrásokkal vitte át a táblára.
Ezt az önábrázolást veszi át tehát hízelegve Bertoldo di Giovanni és Lorenzo érem-üzenete is. De még sokatmondóbb a portré körirata és hátoldala.
A körirat Mehmedet „Ázsia, Trapezunt és Nagy-Görögország császárának” nevezi. A hátoldalon pedig azt látjuk, amint Mehmed a tenger és a föld megszemélyesítései fölött vonuló diadalszekéren, Salus vagy Victoria szobrát emelve, három meztelen női foglyot hurcol magával: Ázsia, Trapezunt és Görögország megszemélyesítéseit.
Ázsia a korabeli szóhasználatban Kisázsiát jelenti, az akkor még túlnyomórészt göröglakta Anatóliát. Trapezunt azt a mai Trabzon körüli fejedelemséget, amelyet Alexiosz Komnenosz alapított grúz segítséggel Konstantinápoly 1204-es keresztes meghódításakor, s amely önálló fejedelemség maradt egészen 1461-es oszmán bevételéig.
De ha ezzel az egész göröglakta Anatóliát lefedtük, akkor micsoda a harmadik nő, Görögország, avagy a körirat szerint Nagy-Görögország?
Manapság hozzá vagyunk szokva, hogy Görögországon a Peloponnészosz-félszigetet és a fölötte elterülő történelmi Makedóniát értjük, amelyet ebben az időben Moreának neveztek. De sem az ókor, sem a reneszánsz nem ezt értette Görögországon, különösen nem Nagy-Görögországon. Magna Graecia a Kr.e. 6. századtól kezdve Dél-Itália göröglakta területeit, Szicíliát és Calabriát jelölte.
Lorenzo de’ Medici Mehmed-érme tehát egyfelől köszönet a szultánnak a neki tett gesztusért, másfelől elismerése római császárnak, harmadfelől gratuláció Kisázsia és Konstantinápoly elfoglalásához… és negyedfelől… negyedfelől felhívás, hogy jöjjön és foglalja el Görögországot avagy Magna Graeciát is, azaz Dél-Itáliát, amely ekkoriban a nápolyi királyság része, hogy így tehermentesítse Firenzét. Ahogy XI. Lajostól titkos levélben kér katonai segítséget, úgy a szultántól emblematikus üzenetben kéri ugyanezt.
Konstantinápoly 1453-as oszmán bevétele mélyen megrendítette Európát. Az itáliai nagyhatalmakat békére hívta össze Lodiban. Aztán a megrendülés elmúlt, és a business ment tovább, as usual. A kisállamok továbbra is egymás ellen pazarolták erőiket, s ha kellett, az oszmánnal is szövetkeztek, hiszen az ördöggel is szövetkeztek volna, ha tudták volna, milyen érmet kell küldeni neki.
Lorenzo de’ Medici nagyapja, Cosimo még zsinatot szervezett Firenzében azért, hogy a keleti és nyugati egyház egyesítésével sereget küldhessenek Konstantinápoly és a kereszténység megvédésére, és érmet veretett azért, hogy a nyugatiak az egzotikus ruhába öltözött bizánci uralkodót római császárnak, saját identitásuk részének ismerjék el.
Lorenzo de’ Medici olyan érmet veretett, amelyen saját fejedelemsége érdekében mint római császárnak hízelgett a török szultánnak. Nem érdekelte, hogy érmének felhívása szerint Mehmed katonái a hátoldalon ábrázolt meztelen nők ezreit, százezreit fogják elhurcolni a nápolyiak által uralt „Nagy-Görögországból”. Számára a fontos az volt, hogy ne a nápolyiak hurcolják el a nőket a firenzei köztársaságból.
* * *
Anatóliában utazom, ahol a bizánci császárság gyengébb időszakaiban egyes keresztény tartományurak, hogy megőrizzék uralmukat a maguk tartománya fölött, és borsot törjenek a szomszéd keresztény tartományok orra alá, készségesen szövetkeztek az egyre hatalmasabb pogánnyal. Ma ezeknek a tartományoknak az emlékét maximum földrajzi nevek őrzik, önálló identitás, noch dazu keresztény identitás egy szál sem.
Hogy nem ugyanez történt Itáliában vagy a Mediterráneum más vidékein, az nem az egymást a töröknek készségesen kiárusító tartományurakon múlt, hanem egyfelől az akciórádiuszon – hogy az adott kor haditechnikai lehetőségei mellett milyen távolságban tudtak hódítani a törökök –, másfelől azokon az egyes helyi vezetőkön és végvári vitézeken, akik a kereszténység egységét tartva szem előtt teljes önfeláldozással védték az általuk kontrollált kis területeket a keleti hódítók ellen.
Manapság Európa egymással viaskodó tartományok együttese. Némelyek szinte erejükön felül invesztálnak némi nyereségbe a másik kárára, mások az egyedül megmentő egységet árusítják ki a keleti hódítóknak. Vajon néhány száz év múlva mi is úgy nézünk majd ki, mint Anatólia?
Add comment