Számos furcsa szerzetet láthattunk az iménti posztban a Ganjali Khân fürdő bejárati boltozatán, de a legfurcsább talán ez a dupla Herkules, aki buzogányainak számát is megkettőzte. Ki ez, kik ezek?
Ezek pehlevânok, hősök a zurkhânéból.
De mi az a zurkhane?
A zurkhane nagy boltozott épület a városnegyed belső részén. Nem a kellős központjában, inkább egy mellékutcában. Kupolája mégis messziről látszik, mint itt Yazdban, és négy széltorony is áll mellette, hogy hűtsék a tornagyakorlatok alatt felhevült levegőt és az edzőterem alatti víztározót.
A zurkhane ajtaja mindig alacsony, hogy már a belépőnek meg kelljen hajolnia. A kör vagy nyolcszög alakú gyakorlótér, a goud is egy méterrel a padlószint alá süllyed, részben az alázatra utalva, részben egy rituális „másik világot” képezve. A zurkhanéba érkezés fizikai és szellemi értelemben is alászállás.
A pehlevanok beugrálnak a gyakorlótérre, meghajolnak, ujjukkal megérintik a földet, majd megcsókolják az ujjukat. Lazítanak, körbeállnak, bemelegítő gyakorlatokat végeznek.
|
Nem az a hős, aki erőt fitogtat: |
Pahlavân ân nist ke zur âvarad |
پهلوان آن نیست که زور آورد |
– énekli az emelvényről a morshed.
A zurkhanéban a férfiak körben mozognak. Nem egymással szemben állnak, mint a görög palaestrában vagy az oszmán tekkében: a test edzése nem versengésről szól, hanem a közösség összetartozásáról. A goudba alászállva a különböző társadalmi rétegekhez tartozó férfiak egyenlővé válnak.
Az egyenlőség és bajtársiasság kezdettől fogva a zurkhane jellemzője. A zurkhanék a futuwwákból, a különféle városi, céhes, vallási stb. fegyveres testületekből – gyakran rablóbandákból – jöttek létre, amikor az 1501-ben a Perzsiát sok évszázados széttagoltság után egyesítő Szafavidák meg akarták szelídíteni és az állam szolgálatába állítani ezeket a városi erő-kultúrákat.
A goud fölött emelvényen, a sardamon ül a morshed. Nevét a szúfi rendek mesteréről vette, ami a zurkhane szúfi és gnósztikus gyökereire utal. De nem „edző” értelemben mester, hanem abban, hogy a szúfi szertartások mestereihez hasonlóan a zarb, a kehelydob ritmusára erkölcsi tanításokról és a nagy példaképek – Rusztem, Ali – tetteiről szóló rigmusokat és klasszikus perzsa verseket énekel, amelyekre a pehlevanok gyakorlataikat végzik.
A pehlevanok számára Rusztemnek, a Királyok Könyve hősének és Alinak, Mohamed vejének, az iszlám „gáncs nélküli lovagjának” példája mértékadó. Rusztem az erőt, Ali az erő megfegyelmezését jelképezi. Gyakran kettejük képe függ a zurkhane falán: Rusztem, amint kirántott karddal legyőzi az oroszlánt, és Ali, hüvelyében tartott karddal, lábánál az oroszlánnal: aki megszelídíti és kezessé teszi a benne lakó oroszlánt. A morshed rigmusainak nagy része is erről szól, hogy az erő igazi alkalmazása az erő megfegyelmezésében áll.
Rusztem és az oroszlán. A teheráni Âzadi teaház faliképe
Ali és fiai, Hasszan és Husszein imámok. Nyomat, 20. sz. közepe
|
Segíts, Ali, Isten oroszlánja, |
Yâ Ali madad, shir-e Khodâ |
یا علی مدد، شیر خدا |
– ezzel a rigmussal kezdi a szeánszot a morshed.
A bemelegítés után a résztvevők egyenként a kör közepére lépnek, és forogva körbetáncolják azt. Nem tánc ez, nem eksztázis, hanem az ego feloldása, majd a körbe való visszatérés, hasonlóan a kerengő dervisek szertartásához. Ezt az egyes gyakorlatok közben is többször megismétlik.
A bemelegítés és körbeforgás után következik a zurkhane legjellegzetesebb erőgyakorlata, a két millel (fabuzogánnyal) való edzés. A gyakorlat a kar- és vállizmokat, valamint az állóképességet erősíti. Mindezt csendben, fegyelmezetten kell végezni, s ilyenkor gyakran elhangzik a morshed-től:
|
Szolgálatra való az erő, |
zur barâye khedmat ast, |
زور برای خدمت است، نه برای حکومت |
A legnehezebb gyakorlat a kabbadeh, a vas ív emelése és leeresztése. A mozgás lassú és pontos. Aki fitogtat, kidől. Ez szimbolikusan Alinak arra a hőstettére emlékeztet, amikor 628-ban kiemelte a helyéről az ostromlott Khaybar városának fém kapuját, s pajzsként, majd hídként használta serege számára.
|
Khaybar kapuját Ali kiemelte, |
Dar Khaybar Ali dar-râ kand |
در خیبر علی در را کند |
A goud két oldalán padsorok vannak a nézők számára. A zurkhane ugyanis korlátozottan nyilvános látványosság: a rokonok és barátok számára szól. Ők gyakran fiatal lányismerőseiket is meghívják, hogy közelről figyelhessék meg a negyed partiképes ifjainak testalkatát.
És ismerősökön keresztül akár külföldiek is bebocsátást nyerhetnek a zurkhane zárt nyilvánosságába, ahogy mi is.
A gyakorlatok végeztével a pehlevanok csendben távoznak. Az ajtón újra meghajolva lépnek ki. Az igazi próba odakint kezdődik: a piacon, a családban, az igazságosságban.
Gyakran szokták a zurkhanét egészen a szaszanida, sőt az achaemenida korra visszavezetni. Ez azonban így mítosz. Ami a zurkhanéban szaszanida, az a pehlevan figurája: zoroasztriánus feladata az ashâ, a kozmikus rend védelme, a gyengék oltalmazása, a hatalom szolgálata, és nem birtoklása: ennek képviselője Rusztem. A morshed ezt az éthoszt eleveníti fel az eposzi történetek előadásával: szerepe ilyenformán az előző posztban említett énekmondókéhoz hasonló.
A csak a Szafavid-korban kialakuló zurkhane-hagyomány legkorábbi leírását európai utazónak, Jean Chardinnak köszönhetjük, aki ékszerkereskedőként 1666-ban töltött hosszabb időt, majd 1673-76-ban négy évet Nagy Abbas sah iszfaháni udvarában, s igen részletes leírást adott róla. Perzsia-leírása 2. könyvének 12. fejezetében (A perzsák testgyakorlatairól és játékairól) ezt írja:
A birkózás a társadalom alsóbb rétegeinek gyakorlata, általában véve a szegény embereké. Azt a helyet, ahol birkózni szoktak, Zour Kone-nak hívják, ami annyit tesz: az Erő Háza. Ilyen helyek minden nagyúr házában megtalálhatók, különösen a tartományi kormányzók udvaraiban, ahol az embereiket edzik. Ezenfelül minden városban működnek birkózócsapatok is, kifejezetten látványosság céljából.
A birkózókat Pehelvon-nak nevezik, ami annyit jelent: bátor, rettenthetetlen. Gyakorlataikat a közönség szórakoztatására mutatják be, mert – ahogy mondtam – ez valójában egyfajta előadás. Így zajlik: levetkőznek meztelenre, csupán szorosan illeszkedő bőrcipőt viselnek, amelyet olajjal és zsírral kennek be, valamint egy vászonkendőt a derekukon, azt is jól beolajozva. Ennek az az oka, hogy az ellenfélnek minél kevesebb fogása legyen rajtuk: ha hozzáér, a keze megcsúszik, és elvész az ereje.
Amikor a két birkózó megjelenik az egyenletes homokon, egy kis dob – amely a küzdelem teljes ideje alatt szól, hogy felhevítse őket – jelet ad a kezdésre. Először számtalan kérkedő mozdulatot és hencegést mutatnak be, majd tiszta játékot ígérnek egymásnak, és kezet fognak. Ezután egymás csípőjére, combjára és farára csapnak, a dob ritmusára; majd ismét kezet fognak, és újra ugyanígy támadnak, egymás után háromszor. Ez afféle közjáték, mintha a hölgyek kedvéért tennék, és hogy közben kifújják magukat.
Végül összezárnak, hangos kiáltással esnek egymásnak, és minden erejükkel azon vannak, hogy földre vigyék ellenfelüket. A győzelmet addig nem tekintik érvényesnek, amíg az egyik birkózó nem fekszik teljesen kiterülve, hasra vágva a földön.
Zurkhane-birkózók. Antoine Sévruguin felvétele
A versengés említése látszólag ellentmond annak, amit korábban az egyenlőségről és szerénységről írtam, de valójában – mint Chardin is utal rá – a birkózás is a maximális tisztelet jegyében zajlott. Ha például – mint ez gyakran megesett – fiatalabb pehlevan győzte le az idősebbet, győzelme után kötelezően kezet csókolt neki.
A zurkhanék fénykora a 19. század második felében volt, amikor Naszreddin sah udvarában évente volt országos birkózóbajnokság, maga a sah is ringbe szállt. Reza Pahlavi sah ugyan elutasította a zurkhanét mint Qajar-örökséget, de fia már régi perzsa hagyománynak tekintette, s maga is részt vett benne. Az iszlám forradalom után éppen emiatt, illetve szúfi és gnósztikus szöveg-repertoárja miatt tekintettek rá gyanakvással, de Ali-kultusza miatt mégsem tiltották be. Mára már elfogadottá vált, s nagyjából ötszáz hagyományos zurkhane működik országszerte. Tagságuk apáról fiúra száll, de új tagokat is be lehet ajánlani. Népszerűségük egyre nő.
Add comment