Fürdő-kávéház? Hát az meg milyen? A medence partján, netán a medencében szolgálják fel a cappuccinót a croissant-nal?
Ne álmodozzanak. Ahogy a córdobai mecset-székesegyházban sem egyidejűleg dicsérték a két vallás hívei az Örökkévalót, úgy a kermani Vakil is egymás után töltötte be a két funkciót, mindkettőt elég hosszan ahhoz, hogy jogosan tekintsük ennek is, annak is.
A kermani bazár MI-vel generáltatott vázlata. A bazár egy hosszú folyosó; nyugaton van a díszes bejárata, kékkel jelölt első szakasza Ganjali Khân (1596-1621) korában épült, zölddel jelölt második szakasza pedig Vakil-ol-Molk, a Királyi Helytartó, Ishmail Khân Nûri korában, 1860 körül
A kermani bazár magja valószínűleg nem sokkal azután kialakult, hogy Ardashir (224-242), a szaszanida dinasztia első sahinsahja megalapította Kerman városát, helyőrségként a keleti nomádok ellen, és kereskedővárosként a selyemútnak ezen a szakaszán, amely Indiát, Khoraszánt és Parszot kötötte össze az Ománi-öböllel. Ez a mag, a karavánok találkozóhelye és kirakodópiaca valahol ott lehetett, ahol ma a bazár ünnepélyes kupolás nyugati bejárata áll az Arg/Tohid téren.
A Szafavid-kori bejárati kupola peremén oroszlánoktól közrefogott nap, shir-o-khorsid, Perzsia jelképe ismétlődik a bazárt építtető központi hatalom jelképeként, alatta teázó férfiak és nők ülnek, a bazár társadalmi funkciójára utalva.
A következő évszázadokban a boltok lassan terjeszkedtek kelet felé a főutca mentén. A folyamatot Ganjali Khân kormányzó (1596-1621) szentesítette, amikor a főutca addig létrejött bazár-szakaszát kis kupolák sorával beboltozta. Így jött létre az első kermani bazár.
Az épület, mint Mohammad Gharipour kitűnő iráni urbanisztikai tanulmányaiból tudjuk, beleillik a Szafavid-kor általános tendenciájába, különösen az államkincstárt a kereskedelem erős támogatása révén feltölteni igyekvő I. Abbas sah (1588-1629) idején, amikor a perzsa városok kereskedőutcáit hasonló módon kezdik beboltozni. Így történt ez a fővárosban, Iszfahánban is, ahol az új Sah-teret a régi nagymecsettel összekötő boltutca körül fokozatosan hatalmas bazárnegyed terebélyesedett ki, karavánszerájokkal, fürdőkkel, mecsetekkel.
Ura példáját követve Ganjali Khân is leágaztatott egy karavánszerájt és egy fürdőt a bazárutcáról. A Szafavid-kor középület-stílusának megfelelően mindkettő pompás, hatalmat és gazdagságot sugárzó. Mindkettő bejárata csempézett cseppkőboltozattal nyílik, mint a legelegánsabb mecseteké, mintegy az uralkodói/kormányzói hatalom pecsétjével emelve meg az egyszerű közfunkciót szolgáló, de valójában a helyi társadalom fókuszaiként működő épületeket.
A Ganjali-fürdő bejárati cseppkőboltozatát a korabeli népszerű nyomatokból – mesék, legendák, a Királyok Könyve illusztrációiból – vett képek díszítik, profán tematikájukkal mintegy megelőlegezve a benti lakoma-jeleneteket, amelyeket most nem tudtunk lefotózni
A Szafavid-dinasztiának az 1722-ben Perzsiát elözönlő afgánok vetettek véget. Ezt harminc év zűrzavar követte egészen a lur Zand törzsbeli Karim Khân (1751-1779) trónralépéséig. Karim Khân, talán Irán valaha volt legjobb uralkodója, békét teremtett az országban, s nagy építkezésekbe fogott, elsősorban törzsi területén, a fővárosául választott Shirazban és Kermanban. Minthogy szerénységből – nem lévén királyi vérből – nem vette fel a sahinsah címet, csupán vakilnak, kormányzónak nevezte magát, ezért legfontosabb alkotásait is Vakilnak nevezik: a shirazi Vakil-mecsetet, fürdőt és bazárt.
A Zand-korszak stílusa egészen más, mint a Szafavid-koré. A látványra kitalált impozáns, reprezentatív struktúrákat mozgásra kialakított funkcionális, letisztultabb, kis méretű, épületegyüttesek váltják fel. Ebben a stílusban építi, már a Zand-korszak után fél évszázaddal, 1860 körül a kermani kormányzó, Vakil-ol-Molk Ismaʿil Khân Nûri a Ganjali-bazár folyosóját továbbvivő Vakil-bazárt és a Vakil-fürdőt.
A Vakil-fürdő szinte észrevétlenül, alacsony ajtóval nyílik a bazár egyik mellékteréből. Az ajtón át tágas öltözőtérbe (sarbineh) lépünk, amely az átöltözés mellett a pihenés és társalgás színtere is volt. Itt valóban szolgáltak fel teát, megelőlegezve a későbbi kávéház funkciót. Ezért dekorálták nagyon gazdagon, már a Qajar-korszak (1789-1925) dús ornamentikájával, pompás cseppkőboltozattal, hiszen a látogatók itt töltötték el a legtöbb időt. Két mellékterét egy-egy csempékkel dekorált kisebb téglaboltozat fedi. Innen léphettek be a fürdőbe (garmkhaneh, „meleg-ház”), amelyet már-már art deco hangulatú egyszerűbb, dísztelen kupola borít.
A fürdőt az 1960-as években zárhatták be az otthoni fürdőszobák elterjedésével, mint sok másikat Irán-szerte – például ezt az elhagyatottat éppen Kermanban, amelyet korábban mutattam. Hagyományos kávéházzá alakításához nem volt szükség sok változtatásra. A legfontosabb kellék néhány olyan kép volt, amelyet szinte észre sem veszünk, vagy ha igen, nem tartjuk sokra: középszerű festő vásári festményének látjuk, amely régi bútorként maradt a kávéház nyakán.
Pedig nem így van. Egy – vagy több – ilyen kép nélkülözhetetlen volt minden hagyományos perzsa kávéházban. És nem középszerű, hanem naiv. Ég és föld. Mert annak kellett lennie.
A perzsa kávéházak a közösségi élet egyéb funkciói mellett a közösségi történetmondás színhelyei is voltak. Rendszeresen be-betértek ide mese- és énekmondók, hogy állatmesékkel, jeles anekdotákkal, a szent imámok vértanúságának szörnyű történeteivel, vagy a Királyok Könyvének énekelt fejezeteivel kössék le az egész kávéház figyelmét, ahogy Orhan Pamuk is leírja a Nevem Piros végén. S a történetmondásnak fontos kelléke volt a kép, egy imám élettörténete vagy a Királyok Könyve egy fejezetének minden részletet átfogó illusztrációja, amelyekre a mesélő vagy énekes mutogathatott.
Magam az alábbi képen látható öreg shirazi énekmondón kívül még egyszer hallottam ilyet Iránban. A teheráni metrón utaztam a központtól az északi Tajrish végállomásig, jó egy órán át. Ezalatt az idő alatt egy öreg vak énekes elképesztő énektudással végig a Királyok Könyvét recitálta. A végállomás előtt végigjárta a kocsit adományért. Mindenki egy – nagyon kis értékű – zöldhasú százezer riálos bankjegyet adott neki, de nálam csak kékhasú kétszázezer riálos volt, azt adtam. Megtapintotta, és visszaadott egy zöldhasút: „Ezért ennyi jár.”
Muslim ibn Aqilnak, Husszein imám unokatestvérének és kúfai követének mesélésre szánt élettörténete Muhammad Modabber kávéházi festőtől, 1950 k. a Teheráni Nemzeti Múzeumban, (fent), és öreg énekmondó a kerbalai csata egy kifeszített tekercsképével (parda) a shirazi bazárnál (lent)
A kerbalai csatának ez a minden rituális részletet ábrázoló kompozíciója a 19. században forrott ki és vált kanonikussá. Ez egy 1930 körüli változata a Brooklyn Museumból, alul pedig egy másik énekmondó egy hasonló tekercs mellett a zavarei nagymecset falánál, Samuel Peterson felvétele ugyancsak a Brooklyn Museumból.
A jó kávéházas, ha telt házat akart, adott néhány dirhemet a mesélőnek és etette, olykor el is szállásolta őt – és kifüggesztett egy vagy több ilyen képet, hogy könnyebben folyjék a szó. A képek kifejezetten naiv vásári munkák voltak, ezt érezte magáénak a hallgatóság. Az epizódok Husszein imám kerbalai csatáját vagy a Királyok Könyvének legdicsőbb fejezeteit ábrázolták, mint ez itt, amelyiken a hős Rusztam hódol Kay Kavus király előtt, mielőtt megölné a királyt gyötrő Fehér Démont és megszabadítaná a királyt a rábocsátott vakságból.
„A képek kifejezetten naiv vásári munkák voltak…” A perzsa művészet, mint mindenütt másutt, az elittől ereszkedett alá az alsóbb társadalmi osztályokhoz. Egy kivétel van: a vallásos művészet és az ebből fakadó kávéházi művészet. A perzsa nép annyira magáévá tette Husszein és a többi imám vértanúságának kultuszát, hogy egész rítus-készletet alakított ki köré, a kerbalai csata évfordulóján celebrált Ashura-napi gyászszertartásoktól az előző éjszakai, mélyen átélt történet-énekléseken (rowza-khani) át a kerbalai csatát és a vértanúságokat vásári színdarab formájában előadó taziʿyékig, s mindezek mecset falára, kávéházi pardákra és képekre festett naiv változataiig. Az elit pedig ezt a terepet átengedte a népi művészeknek, sőt maguk is e művészek alkotásait használták ilyen alkalmakkor. Így nyert teret ez a naiv népi művészet az iráni mindennapokban. A perzsa magas művészetre fókuszáló Nyugaton ugyanakkor még mindig kevéssé figyelnek rá. *
A hagyományos kávéházak többsége eltűnt már Iránból, de ahol még megvannak, ott sok ilyen kép megmaradt, például az észak-teheráni Tajrish negyed bazárjának teaházában.
A Qajar-korban kialakult műfajnak különös reneszánsza támadt a 20. században. A Pahlavi-sahok a klérus háttérbe szorításával az iszlám előtti Perzsia hagyományaihoz igyekeztek visszanyúlni, s ebbe nagyon beleillett a Királyok Könyvének recitálása. Ezt használták ki a brit megszállók, amikor a történetmesélőknek olyan képeslap-sorozatokat osztogattak, amelyek a Szafavid-kori Shahname-illusztrációk stílusában fogalmazták meg Churchill és Sztálin igazságos küzdelmét a gonosz Hitler királlyal szemben. A narrátoroknak csupán némileg kellett frissíteniük repertoárjukat, hogy ezt a történetet is meggyőzően adják elő a kávéház népének.
Az utolsó öreg parda-festők az 1960-as években hunytak el. De a hagyomány nem veszett el velük. Képzett fiatal művészek – Hossein Qollar-Aghasi, Mohammed Modaber, Marcos Grigorian – fedezték fel a műfajt, és új naiv iskolát alapítottak Saqqakhaneh-festők néven. A saqqakhaneh a bazárokban ingyen friss vizet adó kútház, amelynek oldalait ilyenfajta naiv képekkel díszítették. A névben etimológiailag ráadásul benne van a saqi, a pohárnok is, aki a szúfi költőknél maga a részegítő italt töltő Isten. Ennek a „csak tiszta forrásból” mozgalomnak hatalmas sikere volt, annyira, hogy még az 1979-80-as forradalmi plakátok egy része is ebből a hagyományból nőtt ki – mint azt egy későbbi posztban elmesélem, ahogy a Saqqakhaneh-iskolának és az iráni népi festészetnek is külön posztokat szentelek majd.
Rusztam megöli a Fehér Démont. A Saqqakhaneh-iskola csempefestménye a shirazi Vakil-vár kapuja fölött
Add comment