A cím, mint a posztból megtudtam, pleonazmus, merthogy más hal, mint tengeri, nincs is, vagy ha igen, annyit is ér. A posztot Wang Wei, azaz mallorcai barátom és blogunk társalapítója, Toni írta születésnapomra, és én fordítottam a spanyol-katalán szurzsiknál érthetőbb nyelvekre, pölö magyarra. A tengeri hal tautológiájától nyílegyenesen jutunk el benne az égből hulló, valamint a szerelmükben úszni is elfelejtő halakig, és legfőképpen a Mallorca partjainál megfeneklett bálna szomorú-véres történetéig, amelynek Franco halála keretezte politikai felhangjaihoz Tarr Béla adja meg a kulcsot. És közben – ez a sziget-univerzum – a palmai Varadero halbártól alig pár mérföldet tettünk meg a Colònia de Sant Pere kikötőjéig.
Amikor Tamás Palmára jön, két olyan rituálét végzünk, amelyek biztosítják az együtt töltött napok örömét. Először az út mentén, a repülőtérről hazafelé megállunk a Varaderónál, hogy megigyunk egy sört, miközben a katedrálist és Palma skyline-ját nézzük a régi Passeig de la Riba felől.
Az Almudaina-palota elé épített gát lassan alakult „Passeig de la Ribává”, a Halak Sétányává, amely a palmaiak kedvelt sétálóhelye lett, mert a Born-sétány tenger felé való meghosszabbításának számított. Hamarosan egy kioszkot is felállítottak rajta, amely népszerű találkozóhellyé vált (lent). Ma ide hozzák a buszok a tengerjáró hajókkal érkező turistákat, hogy innen induljanak városnézésre. A fotó ott készült, ahol ma a Varadero bár áll.
A sétány az idők során tovább bővült. A fotós háta mögött állt a „far de la Riba” világítótorony (forrás: Fotos Antiguas de Mallorca).
A második rituálénak szintén tengeri témája van: megkérdezem tőle — persze csak retorikusan —, hogy „mit ennél szívesen?”, amire a válasz kivétel nélkül az, hogy „tengeri halat!”. Lehet, hogy a falánkság ilyenkor egy pillanatra elhomályosítja a Tamásra egyébként oly jellemző nyelvi érzékenységet, és nem veszi észre a pleonazmust abban, hogy Mallorcán „tengeri halat” kér, mintha idáig érne a Duna, vagy ő maga hozná a Balatont a hátán. Megesküdnék rá, hogy Mallorcán lehetetlen friss halat kapni, ami ne tengeri lenne, és néhány mallorcai talán nem is tudja, hogy azokban a furcsa, ízetlen belvizekben egyáltalán élhet bármi ehető.
Ezzel szemben sok évvel ezelőtt én magam vittem egy kis tengert Budapestre. Két nagy doboz aranydurbincs formájában, afféle csempészáru gyanánt. Reggel fél hétkor kimentem a Mercat de l’Olivarra, vettem nyolc adagnyi doradát, szereztem két hungarocell dobozt a palmai központi kórház klinikai laborjából, amelyet félig megtöltöttek szárazjéggel, dobozonként négy halat raktam bele, mindent körbetekertem szigszalaggal, és felvittem őket a repülőtérre, mintha csak két extra bőrönd lennének. A futószalag elnyelte őket, a doradák pedig minden fennakadás nélkül, útlevél-ellenőrzés nélkül utaztak egy Wizzair-gép csomagterében. Meg voltam győződve róla, hogy soha többé nem látom őket, de sértetlenül bukkantak fel a budapesti poggyászkiadónál. És nemcsak láttuk őket: este meg is ettük mindet, mallorcai módra elkészítve, Tamás otthoni sütőjében.
Az én teljesítményemet persze messze felülmúlta az a cirkuszigazgató, aki egy bálnát szállíttatott a magyar Alföldre, hogy ott mutogassa, miközben az lassan rothadt egy hatalmas kamion pótkocsiján (nincs akkora hungarocell doboz, és nincs annyi jég). Ott azonban a tengeri állat jelenléte végül sötét, szélsőséges erőszakkitörést váltott ki a falu lakói között. Ezt a nyugtalanító történetet Tarr Béla filmesítette meg a Werckmeister harmóniákban (forgatókönyv: Krasznahorkai László, 2000).
A tengeri állatoknak kifürkészhetetlen szokásaik vannak, és néha szeszélyesen viselkednek: jönnek-mennek anélkül, hogy bárki irányítaná őket vagy megmondaná, merre menjenek. Egy halfaj váratlanul eltűnik a halászterületről, és egyetlen példányt sem fognak belőle — míg ugyanolyan váratlanul újra fel nem bukkannak, és meg nem töltik a hálókat.
És vannak halak, amelyek olyan szenvedélyesen szerelmesek lesznek, hogy még úszni is elveszítik a kedvüket. Alle de Wercken van den heere Jacob Cats, 1655, p. 32
Néha a halak szó szerint az ölünkbe hullanak, eső formájában — ahogy Seneca is csodálkozva írja a Naturales Quaestiones-ben („Quid quod saepe pisces quoque pluere visum est?…” [Miért látnak gyakran halakat is hullani az égből?], I, 6, 2–4), vagy Athénaiosz a Deipnosophistae-ben („Ferunt etiam pisces de caelo decidisse…” [Azt mondják, volt, hogy halak is hullottak az égből], VII, 331e–f). Ezek nyomán aztán megszámlálhatatlan mirabilia-történet született a középkortól a barokkig: Sevillai Izidor, Albertus Magnus, Cardanus, Kircher… vagy például Olaus Magnus és az északi vidékekről szóló könyve (1555):
Olaus Magnus, Historia de gentibus septentrionalibus, lib. XX. „De piscibus” – Cap. XXX. „De lapsu Piscium, Ranarum, Murium, Vermium, & Lapidum”, p. 726
Tudtommal bálnák soha nem estek az égből. De közismert, hogy ezek az állatok hajlamosak alaposan ráijeszteni a part menti lakosságra: váratlanul jelennek meg a strandokon, és gyakran lakott területet választanak arra, hogy ott töltsék utolsó óráikat, majd ott pusztuljanak el a döbbent emberek szeme láttára. Az egyik legérdekesebb ilyen történet azé a bestiáé, amelyet I. Justinianus (527–565) alattvalói Porfiriónak neveztek el, és amely több mint hatvan éven át rettegésben tartotta a Konstantinápoly felé közeledő hajókat. Caesareai Prokopiosz mesél róla a Titkos történetben és a Háborúk történetében * részletesen, hangsúlyozva hatalmas méretét és vad természetét. Porfirio válogatás nélkül támadt halászokra és hadihajókra, és egyetlen farokcsapással elsüllyesztette őket. Az uralkodó által kezdeményezett számos kísérlet ellenére (akinek sajnos nem jutott eszébe az etióp Szent Rafaelhez imádkozni), Porfirio csak azon a napon hagyott fel garázdálkodásával, amikor delfineket üldözve beleakadt a Fekete-tenger bejáratánál egy iszapos zátonyba, ahonnan már nem tudott visszajutni a nyílt vízre. A környékbeliek fejszékkel és késekkel rohantak a helyszínre, de ezekkel is alig tudták átdöfni a bőrét. Végül sikerült megkötözniük és nagy nehezen a szárazföldre vonszolniuk, ahol feldarabolták, és sokan közülük ott helyben vidám és igen bőséges lakomát csaptak. Nem kizárt, hogy ez a bestia valójában nem Porfirio volt, de tény, hogy attól a naptól kezdve többé egyetlen bálna sem tartotta rettegésben a Boszporuszt.
A modern irodalomban is feltűnnek visszatérő motívumok, valahányszor partra vetett bálnák vagy bálnatetemek jelennek meg: hatalmas, bomló testek, amelyekkel senki sem tudja, mit kezdjen. Ezek a rothadó óriások gyakran lesznek egy hanyatló hatalom, vagy egy feloldhatatlan, lappangó társadalmi feszültség szimbólumai, amelyet szavakba is alig lehet önteni, mégis megmérgezi a levegőt és az együttélést. Ez a nyomasztó teher ott van Tarr Béla filmjében is, és — enyhébb formában, jellegzetes iróniával átszőve — Eduardo Mendoza La ballena című elbeszélésében is (a Tres vidas de santos kötetből, 2009), amelyben az 1950-es évek végén egy döglött bálna hever Barcelona kikötőjében.
És ez a távoli háttérszála egy közelebbi, személyesebb történetnek is, amelyet itt szeretnék felidézni.
Colònia de Sant Pere, Artà az 1970-es évek elején. Így látta Rafel Ginard a Croquis artanencs (1929) lapjain: „…apró házakból álló jelentéktelen hely, vásári vagy betlehemi bódékra emlékeztető viskók gyülekezete, szegény és nyomorúságos, sovány és szűkmarkú földdel, ahol tulajdonképpen csak a tamariszkusz és valamelyest a szőlő él meg; nincs más vagyona, mint a sós szél, a tengervíz és a könyörtelen nap. A talaj vörös agyag, mintha vérrel és a mindmáig perzselő nap tüzével gyúrták volna. A fügefák ágai elöregedtek, külsejük olyan sivár, mint az éhezéstől legyötört embereké, akik ebben a tragikus tengermellékben úgy állnak, mintha menekülni készülnének, lábukat elemelve a földtől. Mégis akad egy cseppnyi öröm a nyomasztó szomorúság közepette: rendkívüli méretű kapribokrok, amelyek egy egész cséplőszérűnyi kört árnyékolnak be, és itt-ott zöld nádasok, melyeken átfújva a szél fuvolaszóként szólal meg. Sa Colònia épületei szép rendetlenségben szóródnak szét a kopár, fekete, kavicsos part mentén, olyan dühösen vörösre égett kövekkel, hogy fáj rájuk nézni, amelyek jellegzetes kontrasztot alkotnak az ablakokat körülölelő mészfehér keretekkel.” Itt számos régi fotó látható a faluról.
1976. január 15-e, péntek van. Alig két hónapja, hogy Franco a Valle de los Caídosban rothad (valójában már jóval az eltemetése előtt elkezdte), és Spanyolországban senki sem tudja igazán, mi fog történni. Hajnalodik a Colònia de Sant Pere-ben, ebben az Artà melletti mallorcai halászfaluban, ahová még nem ért el a turisztikai pusztítás. A csendőrség egyik ezredese felfigyel rá, hogy a tengerből, néhány méterre a kikötőbejárattól, időről időre egy vízoszlop bukkan fel. És igen: egy bálna köröz ott, egyre közelebb a horgonyzóhelyhez. Hatalmas. És úgy tűnik, súlyosan sérült. Délelőtt két halászbárka – túlságosan törékenyek – félve próbálja megakadályozni, hogy az állat a kikötőben zátonyra fusson, de nem tudják megmozdítani. Körülötte mindenütt vér. Végül úgy döntenek, a legjobb, ha kihúzzák a vízből, és a farkánál kötelekkel megkötve ez sikerül is. A haldokló bálna, erejét vesztve, már csak fújtat. És még élni fog, rettenetesen nyögve, amikor később néhány fiú a Colòniából – és mások, akik Artàból rohantak át, hogy lássák a csodát – felmásznak rá. Általános vigasság ez, a lehető legjobb előjáték Szent Antal nagy éjszakájához, a tűzhöz, az állatok megáldásához és az ördöghöz; a tél ünnepi csúcspontján járunk, amely különösen hangsúlyos Artàban és a sziget északi falvaiban. Estére a bálna – egy mintegy 14 méteres barázdásbálna – már halott, teljes súlyával a kőgáton fekszik, ahová végül sikerült felvonszolni. Minden adott egy filmhez, amelyet éppolyan hatásosan lehetne elmesélni Berlanga neorealista és szarkasztikus hangnemében, mint a bálnás történetekre a Moby Dick óta jellemző metafizikai sűrűséggel. A mediterrán vérmérséklet határozottan az első megoldás felé tolja a mérleget.
A Guardia Civil és a Tengerészeti Parancsnokság igyekszik gyorsan tisztázni egymás között a joghatóságot és az illetékességet a szörny teteme fölött
Két nappal a bálna felbukkanása után záporozni kezdenek a kérdések. Kié? Ki kontrollálja ezt az egész felfordulást? Mit nyerhet a falu ebből a húsból, ebből a rengeteg zsírból, és a csontokból?… Fel lehetne akasztani a csontvázat, múzeumot csinálni belőle, ami odavonzaná a turistákat? Hogyan fogjunk hozzá? A bálna bűzleni kezd.
Szent Antal másnapján a hír már az országos sajtóba is bekerült. Az ABC beszámol a vitákról, amelyek „a lehetséges turisztikai érdekről” folytak: kiállítsák-e a bálna csontvázát a faluban, szemben a Tengerészeti Parancsnokság és az Oceanográfiai Intézet igényével, valamint néhány korai természetvédő – a GOB – mérsékelt beavatkozásával, akiknek saját elképzeléseik voltak a maradványok megőrzéséről. Már sejthető a kilátás: tonnányi hús, vér, és egy elviselhetetlen bűz kezdete.
Szerencsére Mallorcán az emberek többnyire békés természetűek, és végül minden megoldódott némi jóindulattal és azzal a jótékony adag hanyagsággal, amely olyannyira jellemző ránk. Más szigeteken egy partra vetődött bálna mészárlásokat is kiváltott, mint az 1833 körül Ausztráliában, a Convincing Groundnál történt. Barátunk, Miquel Àngel Llauger nemrég tette közzé visszaemlékezéseit azokról a napokról, amelyek felkavarták a Colònia de Sant Pere életét. Tizenhárom éves volt, és éppen a Száz év magányt olvasta elbűvölten, így az elbeszélés csak így kezdődhetett: „Sok évvel később, a képernyő perzselő fehérje előtt ülve, a hatvanas éveiben járó író felidézi azt a távoli alkonyatot, amikor az apja elvitte őt, hogy először lássa a bálnát” (Díptic de la balena, 2025). Kár, hogy nem készült helyszíni riport az eseményekről, és hogy nem maradtak fenn igazán jó fényképek. Az igazság így az egyéni emlékezetbe és a szóbeli hagyományba szorult vissza azok között, akik részt vettek – vagy úgy vélik, hogy részt vettek – benne, az elkerülhetetlen ellentmondásokkal és heves vitákkal arról, ki mit tett vagy döntött. Mindazonáltal a Fotos Antigues de Artà gyűjteményében fennmaradt képek egyedülálló dokumentumok.
A bálna megjelenésének első pillanatai: erőtlenül csapkod a véres vízben, a kőgát szikláinak csapódva
Az első döntés az volt, hogy egy csónakhoz kötve visszavontatják a nyílt tengerre. Az Oceanográfiai Intézet szakemberei figyelmeztettek, hogy a szél és a hullámzás úgyis visszahozza majd ugyanoda – és így is történt, annak ellenére, hogy két horgonyt is rákötöttek, hogy elsüllyedjen. Egy hét múlva ismét ott volt, sokkal rosszabb állapotban. Felmerült az a lehetőség is – klasszikus megoldás ilyen esetekben –, hogy robbanóanyaggal semmisítik meg, de eszközhiány miatt elvetették.
Így végül a „végső megoldás” az lett, hogy szereztek egy nagy teljesítményű kotrógépet (egy falubeli traktorja nem bizonyult elegendőnek), és a partra húzták az állatot. Egy búvárruha viselő férfi bement a vízbe, hogy a farkánál megkösse.
És eljött a pillanat, amikor komolyan neki kellett látni. Motoros fűrészekkel a munka valódi mészárlássá vált. Hatalmas hústömböket vittek vissza a tengerbe, abban a hitben, hogy ez kiváló táplálék lesz a halaknak, és javítja majd a halászatot. Néhányan húsdarabokat vittek haza a fagyasztóba. Mások azt mondták, hogy a zsír legalább olyan jó, mint a disznózsír.
Sok órányi, szinte hiábavaló munka után, amikor a bűz már zsebkendőért kiáltott, megszületett a végső megoldás végső változata: benzineskannákkal lelocsolták az eltüntethetetlen maradványokat, és felgyújtották őket, míg hamuvá nem égtek. Egy teljes héten át égett.
Nem számoltak azzal, hogy ekkora mennyiségű zsír égése fekete füstöt és ragacsos hamut eredményez, amely rátapadt a házak falaira, zsalugátereire, ablakaira, sőt még a szekrényekben tárolt ruhákra is. Hónapokig kellett mosószerrel súrolni minden zugot.
Rejtély, mi lett végül a hőn áhított csontok sorsa. Az Oceanográfiai Intézet és a Tengerészeti Parancsnokság hamar lemondott minden igényéről, feltehetően azért is, hogy ne kelljen semmiféle felelősséget vállalniuk. A falubeliek eleinte ujjongva fogadták az „ajándékot”, valójában azonban annyira belefáradtak ebbe a szörnyetegbe, hogy hamar elengedték a maradványok jövőjének kérdését, és Szent Antal ünnepe után visszatértek mindennapi teendőikhez. A kiégett zsír fekete foltja sokáig ott maradt a Leviatán látogatásának egyetlen tanújaként. Miquel Àngel Llauger hónapokat szentelt annak kiderítésére, mi történt a csontvázzal. Elmondása szerint néhány fiatal összegyűjtötte a maradványokat, hogy megtisztítsák és hasznosítsák őket, ám a darabok végül szétszóródtak. A hatalmas koponyának, amelyet éveken át lehetett látni a Port de Pollença egyik éttermében, a Llenaire-ben, mára nyoma veszett. Egy nagyobb csont állítólag Miquel Barceló festő műtermébe került. A többiről soha többé nem hallott senki. A szörny eltűnt, és csak egy fekete nyomot hagyott maga után a földben, ahogyan a démonok is eltűnnek Szent Antal máglyáinak parazsa és szikrái között. Lassabban, de csontjait pontosan lokalizálva, Franco is eltűnőben volt azokban a hónapokban.
Adrian Collaert, Piscium vivae icones (Antwerpen: s. n., kb. 1610)
Add comment