Minden temető helytörténeti múzeum. Egymást követő síremlékeik a hely társadalomtörténetét dokumentálják. A katonatemetők viszont a nagy történelem dokumentumai, egy-egy színes fejű gombostű egy tábornoki asztalon kiterített nagy térkép folyamatábráján, ahol nyilak kötik őket össze más gombostűkkel, és végül a végső győzelem nagy fekete tömegsírjával. A katonatemetőt egyetlen csata után hozták létre, s többé nem bővül. Akik itt nyugszanak, nem családokat, társadalmi vagy etnikai csoportokat reprezentálnak, hanem az adott háború nagy kontextusát.
Többször írtunk már katonatemetőkről. Osztrák-magyar katonatemetőről a Kárpátokban, zsidó katonatemetőről Galíciában, két magyar katonasírról az orosz fronton, két orosz katonatemetőről a magyar fronton, az oroszok által elpusztított magyar katonatemetőről és mégis megmaradt két magyar katonasírról az orosz-magyar fronton, s az oroszok által elpusztított német kiskatonák temetőjéről a grúziai Szent Kereszt-hágón. És még sokkal több vár megírásra.
Most két első világháborús magyar hadifogoly-síremlékről szeretnék írni, amelyeket Payer Karcsi restaurátor barátom ajánlott figyelmembe, minthogy ő állította helyre őket a Hadtörténeti Múzeum megbízásából.
A dél-szicíliai Vittoria város temetője nem emlékeztet a közép-európai temetőkre. Inkább mintha egy kisváros volna, amelynek házai az utcák mentén sorakozó kripták és kolumbáriumok.
Az épületek közül nem rí ki az a négyzet alaprajzú kis fehér márvány kripta, amelynek két oszlop tartotta homlokzatát nagy magyar címer díszíti, olasz és latin nyelvű felirattal:
|
Ai soldati ungheresi defunti in Italia |
Az Itáliában elhunyt magyar katonáknak |
Vittoriában 1915 végén, az első nagy isonzói ütközetek után hoztak létre hadifogolytábort, a legmesszebb fekvőt a fronttól. Ide a magyar hadifoglyokat szállították, összesen 18 ezret a háború ideje alatt. A 12 ezer fős tábor majdnem a város lakosságának felével volt egyenlő. A helyiek nagyon szívélyesen fogadták a magyarokat, akikről talán még Garibaldi idejéből voltak jó emlékeik. A foglyok dolgozhattak a földeken vagy útépítésen, és ugyanannyi fizetést kaptak érte, mint a helyiek. A táborból hetente kétszer kijárhattak, és kapcsolatba léphettek a helyiekkel: többen ott is maradtak a háború után.
A jó bánásmódnak köszönhetően a halálozás alacsony volt. 1918-ban azonban a spanyolnátha nem válogatott, s a foglyok közül is 118 áldozatot szedett. Őket temették tömegsírba a temetőben. 1924-ben a tábor volt parancsnoka, Giovan Battista Parrini vetette fel egy emlékkápolna építését a sír fölött. Bizottság alakult, s 1927-re a kápolna elkészült. Építésze, Kirner Árpád neve a kapu szárkövén olvasható.
A második világháború után Magyarország által elhanyagolt kápolnát az építés 90. évfordulóján, 2017-ben újíttatta fel a Hadtörténeti Intézet és Vittoria magyar testvérvárosa, Mátészalka. A kápolnának eredetileg Róth Miksa által tervezett üvegablakai voltak; ezek valamikor eltűntek. A budapesti Róth Miksa Múzeumban megvannak az eredeti rajzok, amelyek alapján újjá lehetett volna alkotni őket, de erre nem került sor.
A hadifogolytábor és kápolna történetéről Giancarlo Francione és Juhász Dezső írt kétnyelvű, magyar-angol könyvet Magyar kápolna Szicíliában címmel 2017-ben.
A taskenti Botkino-temető jócskán kívül fekszik a régi városon. Nem is csoda: az első világháború idején Oroszország keleti részébe szállított hadifoglyokat a városközpontoktól távol telepítették le. Itt, az egykori Botkino orosz falu mellett jött létre a mai Taskent első nem-muszlim temetője, főként orosz és ukrán orthodox sírokkal, de volt örmény és zsidó részlege is. És ide temették, vallástól függetlenül, azokat a magyar hadifoglyokat is, akik a közeli fogolytábor kórházában hunytak el.
A fogolytemető, amennyire egy korabeli fotón látni lehet, egyszerű fakeresztekből állt. A háború befejeztével azonban a magyar tisztek – akik a fogságban is fizetést kaptak, s ezért volt pénzük előbb hazamenni, mint a bakáknak – összeadtak annyi pénzt, hogy a velük együtt hadifogságban lévő Gách István Lipót szobrászművész elkészíthessen egy maradandóbb síremléket az elhunytak emlékére.
Gách István ekkor már neves szobrász volt. 1880-ban született, Zala György műhelyében dolgozott, s részt vett a budapesti Andrássy-emlékmű és a Millenniumi Emlékmű megformálásában is, utóbbin tőle származik a Szent István koronát kap a pápától domborműve. Több elnyert, ám meg nem valósult emlékmű-pályázat után Párizsba ment, majd hazatérve főleg a budapesti elit – a Gundel, a Löw, a Reviczky család – síremlékeit készítette. Taskenti fogsága idején a magyar síremlék mellett az 1912-1925 között épült helyi neogótikus lengyel katolikus nagytemplomba is készített harminckét (!) szobrot. Ezek azonban a szovjet időkben, amikor a templom kifosztva állt, eltűntek.
Payer Karcsi elküldte nekem a síremlék hozzávetőleges koordinátáit, de így sem könnyű megtalálni azt. A fakereszteket már régen felszámolták, helyüket szegényes orosz sírok töltötték be, betonból öntött sírkövekkel, vascsőből hegesztett orthodox keresztekkel, dróttal rájuk kötött harsány színű művirág koszorúkkal.
És a parcellák labirintusán átverekedve magam, a hatalmas temető széle felé, amely a térképen már nem is a temető része, s ahol a falon túl már Taskent külvárosának hruscsovkái magasodnak, váratlanul megpillantom a szürreális lényt, amint a sírokat ellepő növényzet közül kidugja homoksárga fejét.
A síremlék ugyanis egy hatalmas koronás szfinx, nagy mellekkel, erőteljes farral, ősmagyar hajfonattal és sapkával, messzire merengő vak tekintettel. Nem igazán világos a szimbolika: vajon az élet és halál talányosságára utal, és esetleg a magyarság itteni, keleti eredetére?
A szfinx lábainál félmeztelen – de a szabályzatnak megfelelően sapkát viselő – katona borul a földre, bajtársait siratva. Előtte faragott sírkoszorú, benne néhány elszáradt virág, meg egy friss vörös virágcsokor, amelyet én hoztam a sírra, nagyapám emlékére, aki Szibériában volt hadifogoly az első világháborúban.
A síron magyar és orosz felirat szerepel: MAGYAR TISZTEK AZ ELHUNYT MAGYAR KATONÁKNAK – ВЕНГЕРСКИЕ ОФИЦЕРЪ ВЕНГЕРСКИМЪ СОЛДАТАМЪ. A nyilvánvalóan új, de régi helyesírással írt – valószínűleg egy korábbi tábláról másolt – feliratban az ОФИЦЕРЪ szóvégi keménységjele inkább Ы akarna lenni, hogy a „tisztek” többes számban álljon. A márványtábla alatt ott hever az eredeti, törött agyagtábla is: BAJTÁRSAK BAJTÁRSAKNAK.
A taskenti magyar hadifoglyok további sorsáról viszonylag keveset tudunk. Az 1918-as breszt-litovszki békekötés után sokan hazatértek, ami azonban az orosz polgárháború és a magyarokkal ellenséges cseh légió miatt egyenes úton, nyugat felé nehéz volt: a legtöbben a fél világot megkerülték, mint korábbi sorozatunk, a Rózsaszínű levelek hőse, Károly, aki feltehetőleg Japánon keresztül jutott vissza az óbudai Kis-Korona utcába.
Sokan maradtak: a kétmillió osztrák-magyar hadifogolyból kb. tizenötezren. Néhány idézet erről Fábián Béla 6 ló – 40 ember. Hadifogoly-feljegyzések (1930) c. könyvéből:
„A városban mindenütt magyar szóba botlott az ember. Több magyar szó hangzott el itt, mint némely alföldi kisváros főterén.”
„Napok teltek, a kedélyek mindinkább lecsendesedtek, Szibériáról, evakuálásról semmi hír, csak a bakák haltak nyugodtan tovább. A przemysliek közül alig élt már valaki. Nem volt kétséges, hogy a legénységi táborok az utolsó szál emberig ki fognak halni. A bakák szomorú temetési menete, a koporsókkal megrakott szekér után kullogó néhány vedlett ember már annyira megszokott képe volt a városnak, hogy az volt a ritkaság, ha ilyen menettel naponta nem találkoztunk.”
„Aki vörös lett, kapott csizmát. Aki nem, az tífuszt. Nem volt ez világnézeti kérdés.”
Mint az utóbbi idézet sugallja, sok magyar úgy maradt, hogy beállt az új hatalom szolgálatába. Ez lett a „taskenti iskola”. Közülük került ki sok későbbi káder, politikai biztos, kivégzőosztagok tagjai. Ez a történet vakfolt a magyar történelemben. A háború után kínos volt róla beszélni, és nem is maradt sok tanú: vagy asszimilálódtak, vagy mint idegeneket ölték meg őket a Nagy Terror idején.
Gách István Lipót hazajutott. A két világháború között odahaza is főleg síremlékeket és háborús hősi emlékműveket készített. Legismertebb alkotása az első világháborúban kivérzett szegedi 3. huszárezred emlékműve (1943) a szegedi szecessziós Reök-palota előtti Magyar Ede téren. A taskenti szfinxhez hasonlóan ez is „farnehéz”: a mögötte álló épületet, a szegedi állam- és jogtudományi kart csak „a ló faránál” néven emlegetik miatta.
Add comment