A jódi temető

A jódi felső templomot Máramaros legrégibb fatemplomaként tartják számon, 1364-es építési évszámmal. A mai épület azonban csak annyira eredeti, mint a fejsze, amelynek kétszer cserélték a fokát és háromszor a nyelét. A megismétlődő tatár betörések következtében többször leégett, s mindannyiszor újjáépítették, utoljára a 17. század vége táján. Így is megőrizte azonban azt a máramarosi fatemplomokra jellemző gótikus formát, amely markánsan eltér a Tisza felső folyásától északra épült, zömök tornyú, középső kupolás ruszin fatemplomoktól. Belül naiv népi freskók díszítik, az Utolsó Ítélet fantáziadús ábrázolásával, s körülötte terül el a falu nem kevésbé fantáziadús régi temetője.



Minden temetőnek megvannak a maga sajátos motívumai, amelyeket a helyi közösség tagjai generációkon át másolnak egymás sírjairól, s amelyek már a szomszéd faluétól is megkülönböztetik a temetőt. Jódon ezek elsősorban a feszületek lábába illesztett népviseletes fotográfiák, és a pléhkrisztusok sokasága, a redundancia esztétikája, amely a fatemplomok belsejére is jellemző, de az egymillió pici krisztus mégis meghökkenti a gyanútlan látogatót.



A temetőnek külön geniza-sarka is van, ahol a sír nélkül maradt feszületek – hiszen Krisztus képét viselik, hát el nem pusztíthatók – csöndben várják az idők végezetét.



A temető másik sarkában új sírt ásnak. „Halló, halló!” hívogatja a feszületek között bóklászó turistát a sírásó nővére, mint valami naiv kézzel festett szirén, de szerencsére nem a sírt ajánlgatja, csupán cujkát kínál huszonöt lejért, és üveggyöngyökből fűzött nyakpántokat. Parasztasszony létére könnyedén vált románról franciára, majd olaszra. „Hogy tanulta meg ilyen jól?” „Hát fogtam a nyelvkönyvet esténként, olvasgattam, magolgattam.” Gondosan újraköti a kendőjét a fotóhoz, aztán megadja a címét, ahová legközelebb elhozhatjuk, s egyben újabb cujkát is vehetünk. Amikor a zsidó temető felől kérdezem, felpattan: „Hogyne, elvezetem én oda.” De ez már a következő történet lesz.