török

A Sayfo, a kard éve, ahogy a szírek az 1915-ös keresztényellenes népirtást nevezik, az örmények és görögök mellett a szíreket is sújtotta. Nagyobb részüket lemészárolták a török és kurd csapatok, kisebb részük erődtemplomokba zárkózva élte túl a katasztrófát

Hogyan látogathatnak turisták százezrei egy imádságra szolgáló kultuszhelyet? Erdoğan elhessegette ezeket a problémákat. „Mint minden más mecsetünk, a Hagia Sophia is nyitva áll majd helyiek és külföldiek, muszlimok és nem muszlimok előtt”, mondta. Ez az ígéret azóta hazugságnak bizonyult.

„Hányan vannak még örmények a városban?” kérdezem a fiatal ajtónállót. „Talán hat vagy hét család lehetünk”, feleli. Bárcsak a templom újjászületése a közösség megmaradását is jelentené.

És a három falon tényleg ott vannak a szobrok, pontosabban domborművek. Álló férfiak, magas, csúcsos süvegben, térdig érő tunikában, a Kr.u. 1-2. századi pártus – azaz hellenizált perzsa – művészet stílusában

A hivatalos török történetírás azóta úgy állítja be az eseményt, mint az örmények lázadását és kollaborálását az orosz ellenséggel, ami igazolja az anatóliai örménység „kitelepítését” (ahogy lemészárlásukat nevezik)

Diyarbakırban este tízkor még hatalmas élet van, a teaházak, kávézók, cukrászdák, éttermek, a karavánszerájok teraszai tele vannak, a nagymecset előtti téren az emberek kis asztalkáknál beszélgetnek egy tea mellett, az utcákon kurd zenészek játszanak, énekelnek, táncolnak

Cumalıkızık legjobb tulajdonsága, hogy egyáltalán nem néz ki világörökség-falunak. Nincs kiglancolva, nincs tele szuvenírboltokkal és boutique hotelekkel, nem jönnek ide negyvenfős turistabuszok. Cumalıkızık pont úgy néz ki, mint egy hagyományos hegyi falu gyerekkoromban a Mátrában vagy Székelyföldön

Bursa nagymecsetét, az Ulu Dzsámit a vár alatt Oszmán dédunokája, I. Bajazit szultán építette 1396-99 között annak a fényes győzelemnek az emlékére és zsákmányából, amelyet 1396-ban Nikápolynál aratott a Zsigmond király vezette egyesült európai haderő, az utolsó középkori lovagság fölött