Soldatenkaffee

Valahogy visszakeveredtem ahhoz majd két évvel ezelőtti poszthoz, amelyben egy, a német-német határon a második világháború óta romokban álló kisváros képeit mutattam be. A dolog nem is olyan abszurd: gondoljunk csak a nyugat-berlini 6-os és 8-as U-Bahnnak az egykori Kelet-Berlin alatt fekvő Geisterbahnhofjaira, amelyeken a metró egészen tavaly őszig csupán átrobogott, s csak a most folyó átépítéssel szűnnek meg majd teljesen. Csak a poszt végére emelkedett fel a kisváros mögül, mint a Szabadság-szobor a Majmok bolygójában, a sokemeletes moszkvai toronyház, jelezve, hogy amit látunk, az csupán díszlet a Moszfilm stúdiójában.


Így már érthetővé válik mint filmes baki az a hovátehetetlen felirat is, hogy aszongya Sparkass des kreises rohel. Jó ez ide vidékre.


De így válik érthetővé az a másik baki is, hogy hogy kerül egyáltalán egy Soldatenkaffee egy német kisvárosba. Hiszen ilyen kávézók kizárólag a megszállt területeken voltak, ahol fontos volt, hogy a német katonákat megbízható helyre kanalizálják, ahol nincsenek kitéve a helyi lakossággal való érintkezés bomlasztó hatásának.




Ugye emlékszünk még katonakorunkból a betétlapra, amelyen fel volt tüntetve, mely szórakozóhelyek látogathatóak a nagykanizsai Dózsa laktanya körzetében? A német katonákat is ellátták ilyen jegyzékekkel, amelyek előírták, mely kávézókat, mozikat és bordélyokat látogathatnak, s a Soldatenkaffee Madeleine a Rue du Faubourg Saint-Honoré 9 szám alatt (U-Bahn Concorde) ezek között előkelő helyen szerepelt.









A megszállás végével a Soldatenkafféknak is leáldozott, a mai áldatlan liberális európai állapotok közepette egy német katona már bármely párizsi kávézóba beléphet. De aki rendre vágyik, annak nem kell messze mennie. A piaci űrt felismerve Indonéziában idén júliusban nyitott meg az első modern Soldatenkaffee árják, wannabe-árják, nosztalgiázni és borzongani vágyók számára, tematikus lokálként, akárcsak a Marxim nosztalgiakocsma Budapesten, vagy a Bunker ukrán náci étterem Lwów főterén. Jedem das Seine.