Gennagyij Mihejev időgépre bukkant.
„Semmi sem történik véletlenül a világon. Nem kezdhetem azzal a történetet, hogy »véletlenül a kezembe akadt egy negatívokkal teli doboz.« Ez nem igaz. Ha ez a doboz túlélt jópár költözést, két árvizet és egy tűzvészt, az annyit jelent, hogy fontos volt nekem, őriztem, vigyáztam rá.
A 80-as években egy kutatóintézetben dolgoztam, távol állt tőlem az újságírás. Egy hobbim volt: a fotózás. Egy »Любитель« márkájú gépem volt, s szabad időben azzal jártam a környező udvarokat. Mintha csak rejtett kamerával fotóztam volna. A Любитель tükörreflexes keresője – azt mondják, a Rolleflexről koppintották – tökéletesen alkalmas volt erre.
Ha mai nyelven akarnám kifejezni, azt mondanám, egy »Moszkva udvarai« munkacímű projekten dolgoztam. Ez az a világ, ahol a gyökereim vannak, az a régi Moszkva, amelyben születtem, ahol felnőttem, a Gribojedov utca és a Sztopanyi pereulok sarkán álló házban. A tisztelt látogató a képek láttán talán arra gondol: ugyan, mennyi csúfságot gyűjtött össze a szerző! Jelentem: a régi Moszkva pontosan ilyen volt. Szombat reggel egyszerűen kiléptem a kapun, végigsétáltam a környékbeli udvarokon. A sokk, amit e képek láttán ma érzek, éppen abból fakad, hogy mennyire megfeledkeztem már erről a világról, mennyire hozzászoktam már a moszkvai utcákat és udvarokat tisztán tartó csöndes tadzsikokhoz.
Igen, különös város volt az. A mai moszkvai fiatal azt gondolhatná, hogy a fotós szándékosan kereste a pusztulás nyomait. De ez nem így van. Ez a homlokzatok mögötti Moszkva az én akkori Moszkvám hű képe. Igen, a város, mondjuk ki, lepusztult volt. De eleven! A Szadovoje kolco gyűrűjén belül akkor még félmillió ember élt. Igen, a szovjet mentalitás nem kedvezett a rendnek és a tisztaságnak. De valahogy mégis lelkesítő volt a régi Moszkvában élni. A régi Moszkva kopottsága sokszínű volt és elbűvölő, mint egy ódon udvarházé. És tudjátok, mennyire megpihenteti a szemet, hogy szinte nincsenek benne autók?! Az az egy-kettő is, amit látunk, régi, roncs.
De a legfontosabb: Ezeket a húsz évnél is régebbi képeket digitalizálva különös érzés fogott el: mintha időgépbe ültem volna, s visszarepültem volna a múlt század nyolcvanas éveibe. Igen, én is megváltoztam. A régi Moszkvában húsz évvel ezelőtt egy egészen másfajta fiatalember élt, egy önreflexióra hajlamos fiú, az amatőr fotózás megszállottja. Rendben: nem tudott jól fotózni. De volt egy felülmúlhatatlan előnye: hogy észrevétlen tudott maradni. Ez a fiú teljesen beleolvadt a maga világába, s képei azt a páratlan lehetőséget és különleges gyönyörűséget kínálják a nézőnek, hogy annak a világnak minden fényképészi modorosság nélküli hű lenyomatát láthatja rajtuk.”
Ilyen udvarok, házak, emberek a 80-as évek Budapestjén is voltak. De ilyen kép csak nagyon kevés. Ezekhez az a manírok nélküli, figyelmes látásmód is kellett, ami Tarkovszkij képein is tükröződik. Hogy ez a nyolcvanas években Moszkvában már egy húszéves amatőrnek is megvolt, abból meg lehet érteni, miért olyan lenyűgöző ma az orosz fotó.
Add comment