Móser Zoltán: Mondottam, ember... Képek Madáchhoz. Budapest: Masszi Kiadó, 2002. Jelenits István előszavával
„A véletlen, amely távoli világok között sző rokonságokat”, úgy intézte, hogy egy nappal azután, hogy beszámoltam Rodin szobrainak mallorcai látogatásáról, egy könyvkiárusításon egy borítóról ugyanaz a calais-i polgár, Jacques de Wissant nézett vissza rám, akit Palmán fényképeztem. A fotóalbumot Móser Zoltán (1946) jegyzi, harminc könyv szerzője, ötven másik fotóillusztrátora, kétszáz kiállítás résztvevője, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a fotóelmélet, gyakorlat és esztétika tanára, a kolozsvári Sapientia egyetem vendégprofesszora. A címlapképen túl harminchat egész oldalas portrét – angyalszobor-, férfi- és női portrét – tesz közzé benne, úgy tűnik, elsősorban Erdélyből, s ezekhez mellékel egy-egy idézetet Madách Imrétől, Az ember tragédiájából.
A könyvbe belelapozva mindenekelőtt arra figyelek fel, hogy ezek a többségében idős parasztemberek szép, markáns, gyakran megrázó arcáról készült fotók egyáltalán nem érintenek meg. Hidegen hagynak. Ezek az arcok az életben határozott érzelmeket, érdeklődést, rokon- vagy ellenszenvet keltenének bennem, de portréikat végiglapozva csak unalmat érzek. A kontraszt olyan erős, hogy kénytelen vagyok elgondolkodni az okán.
Másodszor is végiglapozva az tűnik fel, hogy a képek életlenek. Kásásak. Egytől egyig. Az arc, a haj, a ruha részletei homályosak, elvesznek. Emiatt néhány erőteljes elem – a szem, a mély ráncok, de mindenekelőtt az orr és a száj – válik hangsúlyossá. Az arc maszk-szerűvé lesz. Egyéni vonásai háttérbe szorulnak, sematikussá válik.
Harmadszor végiglapozva azt kell lássam, hogy ez a hatás nem véletlen, hanem szándékos. Minden egyes kép egy-egy poénra van kihegyezve, akárcsak a hetvenes évek újságjainak „kis színesei”. A fotós nem személyeket akart fotózni, hanem szerepeket, toposzokat. Zsánerfigurákat. Olyan érzelmes fotográfiai közhelyeket, amelyeknek teátrális beállításai még a századforduló parasztromantikájából erednek, s töretlenül ívelnek át (olykor szocialista vadhajtásokkal) a századvég erdélyjáró fotóalbumaiig.
Amikor egy fotó megérint, amikor jó képnek találom, ez többnyire abból fakad, hogy azt látom: a fotóst érdekli a valóság, képes rácsodálkozni, engedi, hogy személyesen is megérintse, s ezt az egyszeri találkozást fotózza le.
Ezeken a képeken nem ezt látom. Ezt az embert nem a valóság érdekli, hanem az, hogy jól begyakorolt, érzelmes toposzainak matériát találjon. Olyan közhelyeket fotóz sorra, amelyeket mások már ötven éve fotóznak zsinórban. Kerüli a találkozást. Ezt nem ő látja. Ezt szokás látni.
S ráadásul toposzai a forgalomban lévő számos toposz közül csak bizonyos fajtákra szorítkoznak. Azokra, amelyek a lefotózott személyt kívülről és felülről ábrázolják. Távolságtartással, kimerevítve, tárggyá degradálva. Egyszerű, lebutított, szerepükre korlátozott figurákként. Szeretetlenül. A kispolgár fogyasztására, akit egyfelől a könnyen befogadható, anekdotázó népies hangulat tölt el jó érzéssel, másfelől pedig az a biztonság, hogy ő több a kép tárgyánál, hogy ő nézi azt s nem az őt, s hogy őneki nem kell azzal mint személlyel kapcsolatba lépnie. Hogy elkerülheti a találkozást.
A homályosság, az életlenség, a szemcsésség a képen – nos, az pedig a Művészet. A trivialitás leplezésére utólagosan hozzáadott megnemismertfelhője- és tüköráltalhomályosan-feeling. A semmitmondó frázis után hosszan rezgő három pont. Ködösítés.
Az alábbi példák mellé egy-egy velük összemérhető képet is odatettem. Nem nagyon volt miből válogatni, csak ami idehaza épp a kezem ügyébe esett. Többnyire kis formátumú albumokból vettem őket, ezért nagyítva már kissé szemcsések, míg Móser albuma nagy méretű, így képei jobb minőségűek.
Amellett Móser képei lekicsinyítve élesebbé válnak, ezért az eredeti benyomás érdekében érdemes rájuk kattintva felnagyítani őket.
Balra: Ács Irén, Értekezlet a termelőszövetkezetben, Kondoros, 1959 (a Magyarország Otthon c. albumból), részlet, alatta a teljes kép. – Jobbra: Móser Zoltán, „Nem érzem-é az áldó napsugárt, A létezésnek édes örömét...”
Balra: Ács Irén, Házaspárok, Füzesgyarmat, 1963. – Jobbra: Móser Zoltán, „S ha képzetem magas körökbe von, Az éhség kényszerít, hunyászkodottan Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.”
Balra: Ács Irén, A szemetes, 1970, részlet, alatta a teljes kép. – Jobbra: Móser Zoltán, „...több-é, mint álom, a lét?”
Balra: Ács Irén, Mosonmagyaróvár, 1965, részlet, alatta a teljes kép. – Jobbra: Móser Zoltán, „Az elszakadt szív könnyen összeforr...”
Balra: Ács Irén, Hunya István, a magyar földmunkásmozgalom egyik vezetője, 1972 - Jobbra: Móser Zoltán, „...rettentő látások gyötörtek, És nem tudom, mi bennök a való” (részlet)
Balra: Korniss Péter, Karácsony, Tiszaeszlár 1985 (A vendégmunkás c. albumból) - Jobbra: Móser Zoltán, „Legyünk tudók, mint isten [sic]”
Balra: Sütő Zsolt ladaki fotója, 2007 (részlet) - Jobbra: Móser Zoltán, „E földre csak mosolyom hoz gyönyört...”
Alább: Móser Zoltán, „Nézd ott a sast, mely felhők közt kovályg...” - Alatta: Olasz Ferenc, Galgó (a Dicsértessék c. albumból, 1989)
Az angyalokkal kapcsolatos ködösítés már egyenesen kénbűzt áraszt. A szerzőnek nagyon jól jönne, ha a könyvet szép szimmetrikus módon háromszor tizenkét képre oszthatná, s a férfi-képmásokat Ádám, a női képmásokat Éva, az angyal-képmásokat pedig az angyalok verssoraival illusztrálhatná Az ember tragédiájából. Ám az angyalok viszonylag kevés szóhoz jutnak a Tragédiában. Aki viszont beszél bőven, az Lucifer. A szerző tehát „vajon szabad-e egy angyalt bosszantani” (nota bene: nem szabad. Lásd „Szent dolgokkal tréfálkoztam”, in: Ritkán gyónók lelkitükre) alcímmel egy nyúlfarknyi szöveget biggyeszt a képek mögé avégett, hogy egy Tamásitól Rilkén át Kleeig minden szent tehenet megérintő rituális aktus után kijelentse: márpedig ő az angyalszobrok képmásait – amelyek egyébként még sikerületlenebbek, szeretetlenebbek és semmitmondóbbak, mint az emberekéi – a Sátán szájából vett idézetekkel fogja illusztrálni. Hátborzongató blaszfémia, amelyhez ráadásul Jelenits „Neked is igazad van fiam” István piarista tanár tartja a gyertyát azáltal, hogy előszóval autorizálja a könyvet.
Amúgy Madách műve igazi klasszikus szentenciagyűjtemény, amelynek bármely találomra rábökött sorát mottóként lehet használni bármihez, mint a fenti képcímek is bizonyítják. Móser albumára például tökéletesen illene az a kétsoros a tizenkettedik színből:
Úgy elmerültél álomképeidben,
Hogy a rádbízott marha kárba ment.
De még inkább Babitstól az, hogy
Csak én bírok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még magamnál tovább nem jutottam.
Vagy talán a leginkább az, amit Korniss Péter mond erdélyi fotóalbumában, a Leltárban:
Robert Capának, a legendás hírű magyar származású fotográfusnak volt a mondása: ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel a témához.
Magam számára így módosítottam: ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel az emberhez.
„A véletlen, amely távoli világok között sző rokonságokat”, úgy intézte, hogy egy nappal azután, hogy beszámoltam Rodin szobrainak mallorcai látogatásáról, egy könyvkiárusításon egy borítóról ugyanaz a calais-i polgár, Jacques de Wissant nézett vissza rám, akit Palmán fényképeztem. A fotóalbumot Móser Zoltán (1946) jegyzi, harminc könyv szerzője, ötven másik fotóillusztrátora, kétszáz kiállítás résztvevője, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a fotóelmélet, gyakorlat és esztétika tanára, a kolozsvári Sapientia egyetem vendégprofesszora. A címlapképen túl harminchat egész oldalas portrét – angyalszobor-, férfi- és női portrét – tesz közzé benne, úgy tűnik, elsősorban Erdélyből, s ezekhez mellékel egy-egy idézetet Madách Imrétől, Az ember tragédiájából.A könyvbe belelapozva mindenekelőtt arra figyelek fel, hogy ezek a többségében idős parasztemberek szép, markáns, gyakran megrázó arcáról készült fotók egyáltalán nem érintenek meg. Hidegen hagynak. Ezek az arcok az életben határozott érzelmeket, érdeklődést, rokon- vagy ellenszenvet keltenének bennem, de portréikat végiglapozva csak unalmat érzek. A kontraszt olyan erős, hogy kénytelen vagyok elgondolkodni az okán.
Másodszor is végiglapozva az tűnik fel, hogy a képek életlenek. Kásásak. Egytől egyig. Az arc, a haj, a ruha részletei homályosak, elvesznek. Emiatt néhány erőteljes elem – a szem, a mély ráncok, de mindenekelőtt az orr és a száj – válik hangsúlyossá. Az arc maszk-szerűvé lesz. Egyéni vonásai háttérbe szorulnak, sematikussá válik.
Harmadszor végiglapozva azt kell lássam, hogy ez a hatás nem véletlen, hanem szándékos. Minden egyes kép egy-egy poénra van kihegyezve, akárcsak a hetvenes évek újságjainak „kis színesei”. A fotós nem személyeket akart fotózni, hanem szerepeket, toposzokat. Zsánerfigurákat. Olyan érzelmes fotográfiai közhelyeket, amelyeknek teátrális beállításai még a századforduló parasztromantikájából erednek, s töretlenül ívelnek át (olykor szocialista vadhajtásokkal) a századvég erdélyjáró fotóalbumaiig.
Amikor egy fotó megérint, amikor jó képnek találom, ez többnyire abból fakad, hogy azt látom: a fotóst érdekli a valóság, képes rácsodálkozni, engedi, hogy személyesen is megérintse, s ezt az egyszeri találkozást fotózza le.
Ezeken a képeken nem ezt látom. Ezt az embert nem a valóság érdekli, hanem az, hogy jól begyakorolt, érzelmes toposzainak matériát találjon. Olyan közhelyeket fotóz sorra, amelyeket mások már ötven éve fotóznak zsinórban. Kerüli a találkozást. Ezt nem ő látja. Ezt szokás látni.
S ráadásul toposzai a forgalomban lévő számos toposz közül csak bizonyos fajtákra szorítkoznak. Azokra, amelyek a lefotózott személyt kívülről és felülről ábrázolják. Távolságtartással, kimerevítve, tárggyá degradálva. Egyszerű, lebutított, szerepükre korlátozott figurákként. Szeretetlenül. A kispolgár fogyasztására, akit egyfelől a könnyen befogadható, anekdotázó népies hangulat tölt el jó érzéssel, másfelől pedig az a biztonság, hogy ő több a kép tárgyánál, hogy ő nézi azt s nem az őt, s hogy őneki nem kell azzal mint személlyel kapcsolatba lépnie. Hogy elkerülheti a találkozást.
A homályosság, az életlenség, a szemcsésség a képen – nos, az pedig a Művészet. A trivialitás leplezésére utólagosan hozzáadott megnemismertfelhője- és tüköráltalhomályosan-feeling. A semmitmondó frázis után hosszan rezgő három pont. Ködösítés.
Az alábbi példák mellé egy-egy velük összemérhető képet is odatettem. Nem nagyon volt miből válogatni, csak ami idehaza épp a kezem ügyébe esett. Többnyire kis formátumú albumokból vettem őket, ezért nagyítva már kissé szemcsések, míg Móser albuma nagy méretű, így képei jobb minőségűek.
Amellett Móser képei lekicsinyítve élesebbé válnak, ezért az eredeti benyomás érdekében érdemes rájuk kattintva felnagyítani őket.
Balra: Ács Irén, Értekezlet a termelőszövetkezetben, Kondoros, 1959 (a Magyarország Otthon c. albumból), részlet, alatta a teljes kép. – Jobbra: Móser Zoltán, „Nem érzem-é az áldó napsugárt, A létezésnek édes örömét...”
Balra: Ács Irén, Házaspárok, Füzesgyarmat, 1963. – Jobbra: Móser Zoltán, „S ha képzetem magas körökbe von, Az éhség kényszerít, hunyászkodottan Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.”
Balra: Ács Irén, A szemetes, 1970, részlet, alatta a teljes kép. – Jobbra: Móser Zoltán, „...több-é, mint álom, a lét?”
Balra: Ács Irén, Mosonmagyaróvár, 1965, részlet, alatta a teljes kép. – Jobbra: Móser Zoltán, „Az elszakadt szív könnyen összeforr...”
Balra: Ács Irén, Hunya István, a magyar földmunkásmozgalom egyik vezetője, 1972 - Jobbra: Móser Zoltán, „...rettentő látások gyötörtek, És nem tudom, mi bennök a való” (részlet)
Balra: Korniss Péter, Karácsony, Tiszaeszlár 1985 (A vendégmunkás c. albumból) - Jobbra: Móser Zoltán, „Legyünk tudók, mint isten [sic]”
Balra: Sütő Zsolt ladaki fotója, 2007 (részlet) - Jobbra: Móser Zoltán, „E földre csak mosolyom hoz gyönyört...”
Alább: Móser Zoltán, „Nézd ott a sast, mely felhők közt kovályg...” - Alatta: Olasz Ferenc, Galgó (a Dicsértessék c. albumból, 1989)
Az angyalokkal kapcsolatos ködösítés már egyenesen kénbűzt áraszt. A szerzőnek nagyon jól jönne, ha a könyvet szép szimmetrikus módon háromszor tizenkét képre oszthatná, s a férfi-képmásokat Ádám, a női képmásokat Éva, az angyal-képmásokat pedig az angyalok verssoraival illusztrálhatná Az ember tragédiájából. Ám az angyalok viszonylag kevés szóhoz jutnak a Tragédiában. Aki viszont beszél bőven, az Lucifer. A szerző tehát „vajon szabad-e egy angyalt bosszantani” (nota bene: nem szabad. Lásd „Szent dolgokkal tréfálkoztam”, in: Ritkán gyónók lelkitükre) alcímmel egy nyúlfarknyi szöveget biggyeszt a képek mögé avégett, hogy egy Tamásitól Rilkén át Kleeig minden szent tehenet megérintő rituális aktus után kijelentse: márpedig ő az angyalszobrok képmásait – amelyek egyébként még sikerületlenebbek, szeretetlenebbek és semmitmondóbbak, mint az emberekéi – a Sátán szájából vett idézetekkel fogja illusztrálni. Hátborzongató blaszfémia, amelyhez ráadásul Jelenits „Neked is igazad van fiam” István piarista tanár tartja a gyertyát azáltal, hogy előszóval autorizálja a könyvet.
Amúgy Madách műve igazi klasszikus szentenciagyűjtemény, amelynek bármely találomra rábökött sorát mottóként lehet használni bármihez, mint a fenti képcímek is bizonyítják. Móser albumára például tökéletesen illene az a kétsoros a tizenkettedik színből:
Úgy elmerültél álomképeidben,
Hogy a rádbízott marha kárba ment.
De még inkább Babitstól az, hogy
Csak én bírok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még magamnál tovább nem jutottam.
Vagy talán a leginkább az, amit Korniss Péter mond erdélyi fotóalbumában, a Leltárban:
Robert Capának, a legendás hírű magyar származású fotográfusnak volt a mondása: ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel a témához.
Magam számára így módosítottam: ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel az emberhez.
Add comment