Társalgás

A kulturális antropológia történetének fontos állomása, s az alkalmazott antropológia születésének hőskora volt, amikor Pearl Harbor után az amerikai antropológusok a kormány megbízásából sorra állították össze és adták ki a „Pocket Guide” könyvecskéket, amelyek a meghódítandó csendes-óceáni szigetek etikettjére és a helyi lakossággal való érintkezésre készítették fel az amerikai hadsereg katonáit. Épp ezekben a napokban jelenik meg az antropológiának erről a fordulatáról David H. Price kiváló könyve (amelyet persze még nem olvashattam, s a jelzőt csak a neten olvasható mutatványok és a szerző korábbi írásai miatt előlegezem meg neki), amely egyszersmind a szociális antropológusoknak Amerika jelenlegi iszlám-keleti háborúiban vállalt kétes szerepére is kitér.

Különös, hogy bizonyos helyzetekben a magázás még a nyomtatott ukáz szerint is tegezésbe vált át. Nem is tudom, lehetséges-e egyáltalán olyat mondani bármilyen nyelven, hogy „ha nem marad csendben, megölöm”. Azt hiszem, nem.

Nem tudtam, hogy az amerikaival egyidőben a szovjet hadsereg is rendszeresített hasonló célú könyvecskéket, persze mutatis mutandis. Ez a Szovjetunió Honvédelmi Népbiztosságának Állami Katonai Kiadója által 1940-ben kiadott orosz-észt katonai társalgási szótár (разговорник) üzbég fordító barátom, Temur közvetítésével került hozzám.

A könyvecske három részből áll. A bevezető rész hét pontban (а-ж) az alapvető kifejezéseket tartalmazza: kapcsolatfelvétel, hely és idő, számok, mennyiségek, méretek, rangok. Ezután következnek tíz-tíz téma köré csoportosítva a bennszülöttek két fő csoportjával, a katonákkal illetve a „lakossággal” (жители) folytatott társalgás során használt leggyakoribb mondatok. Az orosz szöveg észt megfelelője mellett annak fonetikus cirill betűs átírását is megadják a könnyebb kiejthetőség végett.

A társalgások felépítése világos, kiforrott módszertanról tanúskodik, annak alapos gyakorlati ismeretéről, hogyan lehet egyértelmű információkhoz jutni egy ismeretlen nyelven. A válaszokat igyekszik igen-nemre korlátozni, megismételteti őket, ellenpróbát tesz, egymás után rákérdez a részletekre, leíratja a számokat, nyugtat, korhol és dicsér.

Ez a módszertan csak abban a részben lazul fel, ahol a kérdező az informátorok véleményére kíváncsi. Nem tudom, hogyan érthette meg alaposabb nyelvismeret nélkül az olyan kérdésekre adott válaszokat, mint „Hogyan beszélnek az [ellenséges] katonák a Szovjetunióról?” vagy „Hogyan viszonyul a lakosság a katonákhoz?”

A zsebkönyv egykori használója két helyet ikszelt be ceruzával. A kisebbik iksz a „Vannak-e [mármint az ellenségnek] harci kutyái?” és a „Vannak-e postagalambjaik?” kérdések közé esik, talán valamivel közelebb a kutyákhoz. A nagyobbik iksz a „Hol van a vezérkar (főhadiszállás)?” mellett áll.

A szovjet hadsereg 1940. június 16-án, három nappal a német hadsereg párizsi bevonulása után szállta meg a Molotov-Ribbentrop-egyezmény alapján a Szovjetuniónak juttatott Észtországot. Június 21-re a teljes észt hadsereget lefegyverezték és fogságba vitték. Rajtuk kívül 1941 júliusáig további 54 ezer embert deportáltak vagy végeztek ki, köztük az ország szinte teljes politikai és katonai vezető rétegét. A német támadás megindulásakor 33 ezer észt fiatalt soroztak be erőszakkal a Vörös Hadseregbe, majd nem sokkal később ezeket megbízhatatlannak minősítették és a Gulagra küldték. A deportálások és kivégzések 1944-től folytatódtak. 1945-re Észtország elveszítette lakosságának 25%-át. Ez volt a legmagasabb háborús emberveszteségi arány Európában. 1945 és 1956 között újabb tisztogatásokra és kuláktalanításra került sor. Ezzel egy időben megkezdődött az orosz lakosság betelepítése.