Selmecbánya

A selmecbányai városháza tornyának harangjátéka hajszálpontosan minden óra két perckor sikamlós rokokó dallamocskákat játszik mondén hangszerelésben, az utolsó refrén hangfekvését az esztrádzenekarok módjára tigrismodulációval megemelve. „Forog is valami?” tekergeti a nyakát Kata az alulról nehezen belátható zenélő szerkezet felé. „Mozart, a sírjában.” mondja Gyuri.

tigrismoduláció: hapax legomenon, a szó az interneten itt olvasható először. Bárdos Lajos kifejezése volt az esztrádzenének arra a fogására, amikor a darab témáját az utolsó ismétléskor félhanggal megemelve adják elő, mintegy az általános jókedv fokozására. Ez a manőver természetesen a klasszikus összhangzattan szabályainak elementáris erejű farbarúgása. Csak nemrég fedeztük fel, hogy a többszólamú szárd népzenében a fordítottja is létezik: az utolsó versszakot egy hanggal lejjebb viszik, mintegy az ének dinamikájának lecsillapítására, lecsüccsentésére: nevezzük ezt talán medvemodulációnak?


A főtérrel szemben, az Ezüst utca elején tiszteletet parancsolóan magasodik az 1893-ban épült zsinagóga. Tiszteletünk csak fokozódik, amikor hátulról megszemléljük, micsoda alépítményre volt szükség ahhoz, hogy a voltaképpen egy utcával lejjebb álló zsinagóga a városházával és a Szent Katalin-templommal egy magasságba emelkedjék.




A zsinagógát, amely legutóbbi látogatásunkkor még nagyon romos állapotban volt, szépen restaurálták. „Ve-aszu li mikdas ve-sakhanti betokham”, olvassa Gyuri a homlokzaton, „Készítsenek nekem szentélyt, hogy közöttük lakhassam” (2Móz 25,8), és megrökönyödve fedezi fel, hogy a szöveg első három és utolsó betűjét egyszerűen lemeszelték. A teljes felirat eredetileg így szólt:



A zsinagóga mélyebbik oldalán futó egykori Partizánska utca ma a 19. századi tudós Andrej Kmeť nevét viseli. A főutca irányában aláereszkedve már csak egy-két ház mutatja, milyen elképesztő munkával hozták helyre a 90-es évek közepe, a világörökség-cím elnyerése óta a történelmi belvárost. Ez itt az egykori Bristol Hotel hátsó frontja.


A titokzatos Sion Klub („A Jóakarat Klubja”) után következik a gótikus-reneszánsz Kamaraház, az ezüst- és aranybányák egykori kapitányságának masszív épülete. Vele szemben pedig a Böhm-kisvendéglő, kipróbált kedves ebédelőhelyünk, a földszinten középkori boltozatos, az emeleten fagerendás teremmel. Nyárvégi-őszi vadászidényben nagyon jók a vadételeik, így télen meg a korhelylevesük és a különféle juhtúrós galuskák. Amit csak lehet, kolbásszal kell kérni (magyar étlap van), mert azt fönségesen fűszerezik.




Az Art Cafét keressük, amely szimpatikus honlapján Selmecbánya hét csodájának elsejeként hirdeti önmagát. De zárva van, nem tudni, csak télire, vagy örökre. Felkapaszkodunk a mellette induló névtelen utcácskára, hogy legalább a második csodaként említett panorámát megtekintsük. A panoráma még megvan.



Óra két perckor érünk a Dolná Ružová aljára, a városháza tornyából felhangzik a keringő. „Kilencvenhatban szerelték fel”, magyarázza egy úr, aki épp autót mos a ház előtt, „egész évben bányászdalokat játszik, csak adventben vált át karácsonyiakra. No nem advent első, hanem második vasárnapján, ez a selmecbányai csoda.” Pedig az Art Café honlapja ezt nem is említi a hét között.


A Divná Pani (Bizarr Hölgy) kávézót, amennyire a telekhatárokból megállapítható, a volt jezsuita majd piarista kollégium épületében rendezték be. Talán ez ihlette a latinos berendezést, a pamlagokat, a klasszicizáló fülkéket. „Ut quemus, aiunt quando, ut volumus, non licet.” – „Mint mondani szokás: Ahogy tudjuk, ha nem megy úgy, ahogy akarjuk,” szerénykednek a Terentius-idézet mögé bújt tulajdonosok. Pedig erre igazán csak egy okuk van: a dekorációs könyvek, a hetvenes-nyolcvanas évek szomorú tömegirodalma. Ezt a néhány polcot igazán megtölthették volna vagy szebbel, vagy jobbal, vagy mindkettővel.




„Egy igazi Bösendorfer”, mondja áhítattal Gyuri.


A választék nagyon gazdag (itt is van magyar étlap), és a kávé igazán finom. Dicsérik is a szlovák értők. Az ára pedig kevesebb, mint egy presszó Pesten tejszín nélkül.




in English