A nap szinte még nem kelt fel Palmán, amikor elindultunk Budapestre. A magyaroknak, amikor repülőn utaznak, két különös tulajdonságuk van, amiről jobb, ha tudnak. Amint megérkeznek, mindjárt sorbaállnak a beszállókapunál, még akkor is, ha akár két óra van hátra az indulásig, és ha a stewardess újra meg újra el is mondja ezt, mint ma reggel. A másik különlegességük, hogy hangos tapsban és ujjongásban törnek ki, amikor a repülő leszáll, mintha a pilóta valami veszélyes akrobatamutatványt hajtott volna végre.
Mielőtt megérkeztem volna magyar barátaimhoz, megható képet láttam a Budapestet annyira oda nem illő módon borító késő júniusi eső fátyla alatt. Mintha visszatértem volna a gyerekkorba, de egy más helyen töltött gyerekkorba. Odahaza, Palmán is így rakták ki valamikor a kapuba az üres szódásüvegeket, hogy telire cseréljék őket. De ez régen volt, nagyon régen, amikor még őrök rótták éjjel az utcákat, és én rövidnadrágban jártam iskolába egész éven át.
Belül, legmélyebben a boldogságot Budapestnek hívják.
Add comment