Ez volt a címe annak a könyvnek, amelyből több mint harmincöt éve először megtudtam, hogy mi a tenger. Fehér Klára propagandaregényében egy irodista kislányból a kommunista párt hatalomátvételének köszönhetően sikeres kutatóorvos lesz. A külsőt követő belső átalakulásnak az a transzcendens csúcspontja, amikor Ágnes meglátja a tengert, amelyről gyerekkorában a nagymamája mesélt neki:
…és nagyanyja ilyenkor mindig felállt a lócáról, nehéz léptekkel becsoszogott a konyhába, és leemelte a falról a vaságy fölött lógó képet.
Rámázatlan kartonlap volt, színes, nyomtatott kép. A tenger.
Halványkék, felhőtlen égbolt, azúrkék, sima víztükör. Ég és víz találkozásánál hófehér hajó, és a végtelen kékségből rejtélyesen kinyúlik egy üde zöld pálmaág.
– A tenger - mondta ünnepélyesen az öregasszony. – Nézd… sehol sincs partja, a tenger végtelen, felér egészen a csillagokig…”
„…Zöld a tenger, mint az olvadt üveg, jókedvűen csapkodja a partot. A gyerekek gumiállatokkal nyargalják meg tajtékos hullámait. Ágnes belerohan a csípős, sós vízbe, úszik a felcsapó hullámokon, ujjong, részeg a boldogságtól. Ez hát a tenger!
Amerre lát, ég és tenger ölelkezik. Türkiz színű a végtelenség, s a látóhatár szélén pici fehér pont: hajó. Úszik, úszik a smaragd vízen, önmagát látja, a gyerekkori képet, nagyanyját, a konyhában a pokróccal letakart vaságy fölött a képet. A színes levelezőlapot: tengert, hajót, pálmafát. Ha van boldogság, hát ez az, ilyennek képzelte mindig.
…Nem tud megválni a víztől. Kimegy a partra, leül a sziklára, vagy végigfekszik a homokon, és nézi szerelmesen a végtelen vizet. Délre sötétkék lesz a tenger, sima, sötétkék tükör, egyetlen fodor sem rezzen a tükrén. Délután váratlanul dühösen hullámzani kezd, szürkésbarna, zord, kiismerhetetlen. Alkonyatkor sötétzöld, mint a sziklapart, csak a látóhatár szélén piros, ott, ahol a napot fürdeti.
Mi lenne, ha itt maradna mozdulatlanul a tengerparton, itt ülne a sziklán, nézné a ringó óriást, egészen addig, amíg beleszédülne, belezuhanna… mi lenne, ha most elindulna futva a mélységek felé?”
Sokat gondoltam a tengerre. A nyolcvanas évek elején diákcsere keretében az egyetemi csoportunk Hollandiába ment. Egy hideg, esős őszi délután kivittek minket a tengerhez. Nem tudtam elmozdulni a parttól. Tényleg végtelen volt. Nem az a buta végtelen, hogy egy meg egy meg egy a végtelenségig. Hanem végtelenül hatalmas, bonyolult, eleven és szép volt. És lehetett vele játszani. Odamentem a széléhez és minden hullámverésnél megpróbáltam odaállni, ameddig kijön. A hollandok meglehetősen értetlenkedve és méltatlankodva úgy tuszkoltak be csuromvizesen a buszba.
Nem sokkal később vajdasági barátaim elvittek az Adriára. Olyan helyeken jártuk, ahol turista alig fordult elő. Feküdtem egy kis sziget partján. Mindent betöltött a gyanta illata. Egyetlen ember sem volt körülöttem csak a tenger. Azt éreztem, valaki néz. Hátrafordultam, őzek bámultak rám a fenyőligetből. Az ember természetesen tudja, hogy a tenger nem végtelen, de olyan sokrétű és olyan intenzív a szépsége, hogy ez a tudás nem számít. Ez a szépség fölülemeli még saját korlátai szükségszerű megtapasztalásának rémületén is. És akármilyen kicsi is, amit így be tud fogadni, azzal mégis magával a tengerrel kerül kapcsolatba.
Ettől kezdve a tengerrel álmodtam és a tenger után sóvárogtam.
Húsz éve megtértem, megnyílt számomra a végtelen. Néhány éve azt vettem észre, hogy már nem hiányzik olyan fájdalmasan a tenger. Mindazonáltal, azok a dolgok, amelyek a szeretett személyre utalnak, mindig kedvesek maradnak számunkra.
A képek éppen egy éve készültek a mallorcai Port d’es Canonge tengerpartján. Nem messze innét, Palma tengerparti székesegyházában néhány perc múlva – mint már hétszáz éve minden karácsony éjszakán – felhangzik a középkori Sibilla-ének.
El Cant de la Sibiŀla, Mallorca. Jordi Savall, Montserrat Figueras, La Capella Reial de Catalunya, 1998 (36'50)
Add comment