Összevarrt istenek

Max von Oppenheim báró (1860-1946) elsősorban diplomata volt és titkos ügynök, nőcsábász és bonviván, keleti utazó, amatőr régész és etnográfus, és csak utolsósorban fényképész. Mégis itt a helye a Kelet fotográfusai között, hiszen a részben általa, részben az őt kísérő fényképészek által készített tizenháromezer fotó a századforduló és a két világháború közötti Közel-Kelet egyedülálló dokumentációja.


Az apai ágon katolizált zsidó bankárcsaládból, anyai ágon protestáns porosz patríciuscsaládból származó Oppenheim 1886-ban utazta be Marokkót, ahol teljesen a Kelet hatása alá került. Apja kívánságára visszament még letenni jogi vizsgáit, de 1892-ben Kairóba költözött. Folyékonyan megtanult arabul, és szoros viszonyt alakított ki a beduin törzsekkel, akik között hosszan élt, és akikről ő írta az első alapvető történeti munkát. II. Vilmos császár, akinek keleti politikai terveihez égető szüksége volt helyismerettel rendelkező diplomatákra, felvette őt a kairói német konzulátushoz, amelynek 14 éven át alkalmazásában állt.


Oppenheim, aki felismerte a szent háború jelentőségét, nagy diplomáciai erőfeszítéssel próbálta rávenni a beduin törzseket az angol és francia megszállók elleni dzsihádra a németek oldalán, amelynek érdekében 1914-től El Dzsihad címmel arab nyelvű lapot is kiadott, de még azelőtt a Közel-Keletet beutazva személyesen is igyekezett meggyőzni a nomád törzsfőket. Egy évtized alatt kétezer kilométert járt be Mezopotámiában és Szíriában, a legtöbb helyen az első fehér emberként. Legnagyobb ellenfele egy másik régész, személyes ismerőse, a szintén kiváló arabista Thomas Edward Lawrence volt, akinek Arábiai Lawrence néven végül sikerült az arabokat az angolok oldalára állítania.


Oppenheim mezopotámiai utazásai során, egészen pontosan 1899-ben Viranşehirben, a török szolgálatban álló kurd nomád csapatok feje, Ibrahim pasa sátrában hallott először arról, hogy Ras el-Ain cserkesz falu közelében titokzatos kövek rejtőznek a föld alatt. Helyi kincskeresők megpróbálták kiásni őket, de kolerajárvány tört a falura, amit a megbolygatott halottak bosszújának tartottak, és nem folytatták tovább a kutatást, sőt az odaérkező Oppenheimnak sem mutatták meg a helyet.


A német régészet érdeklődése a Közel-Kelet iránt éppen ekkortájt, II. Vilmos császár 1898-as keleti utazása után élénkült meg. 1899-ben kezdődtek meg török engedéllyel a Deutsche Orient-Gesellschaft első ásatásai Babilon területén, míg Felix von Luschan Délnyugat-Törökországban tárt fel jelentős későhettita-arám lelőhelyeket. Az államilag támogatott ásatások célja egyfelől a német jelenlét hangsúlyozása volt a Közel-Keleten, másfelől pedig így kívánták látványos anyaggal megtölteni a Berlinben nemrég emelt reprezentatív porosz királyi múzeumokat.


Oppenheimnak csak 1911-re sikerült megtudnia, hogy a kövek a Tell Halaf * alatt rejtőznek. Jól felszerelt expedícióval, 1000 tevével, 500 beduin munkással, szakképzett régészekkel, orvossal, szakáccsal, fotográfussal, huszonegy tonnányi felszereléssel, vagonokkal és nyolszáz méternyi lerakható-felszedhető vasúti sínnel indult felkutatásukra.




A három éven át tartó ásatások jelentős eredménnyel jártak. Tell Halaf alatt a Bibliában is említett arám Guzana * városára bukkantak, amely a Kr. e. 1000. év táján, a környező nagyhatalmak hanyatlásának idején élte virágkorát. Feltárták a város masszív fellegvárát és monumentális szobrait: kőszfinxeket, oroszlánokat, uralkodóportrékat.




Az ásatásoknak az első világháború kitörése vetett véget. Oppenheim csak 1927-ben tudott újra az akkor már francia mandátummá lett Szíriába utazni. Itt német állampolgársága ellenére igazi diplomataként képes volt meggyőzni a francia hivatalnokokat, hogy engedélyezzék a leletek Berlinbe szállítását. Ekkorra már csak a kövek maradtak a helyszínen, a kiásott arany ékszereknek lába kelt. Matthias Schulz értesülései szerint, aki a Spiegelben foglalta össze a történetet, ezek ismeretlen úton Isztambulba kerültek, ahol állítólag ma is vannak, de amikor a most januárban megnyílt Tell Halaf-kiállítás kurátorai kölcsön akarták kérni őket, a török hivatalnokok kitérő választ adtak. A sok tonnás kőszobrokat viszont sikerült vasúton Aleppóba szállítani, ahonnét hajón utaztak tovább Berlinbe. Itt újabb megpróbáltatás várt rájuk: a porosz királyi múzeum igazgatója személyes féltékenységből nem engedte be őket a múzeumba. Oppenheim ezért Berlin Charlottenburg kerületében megvásárolt egy használaton kívüli gyárat, ahol megnyitotta a Tell Halaf múzeumot.




A 30-as évek közepétől, a nürnbergi törvények bevezetésétől kezdve Oppenheim „első fokú félzsidónak” számított, de számos politikai és üzleti kapcsolata mindvégig védelmet biztosított számára. Sőt 1939-ben, 78 évesen még egyszer utoljára elutazott Szíriába, hivatalosan azért, hogy befejező ásatásokat folytasson a terepen. Az utazás valódi célját azonban kérdésessé teszi, hogy költségeit személyesen Göring fedezte. A szobrokat ugyanakkor egy náci vezetők előtt tartott beszédében szemrebbenés nélkül az árja kultúrának tulajdonította, s így nemhogy nem sajátították ki a gyűjteményt, de még állami támogatást is kapott fenntartásához.


Pedig talán jobb lett volna, ha kisajátítják, mert akkor a többi állami gyűjteménnyel együtt védelembe helyezték volna a bombázások megkezdésekor. Így azonban 1943-ban az épület bombatalálatot kapott, és a szobrok – mint később összeszámolták – huszonhétezer darabra törtek. Majdnem hatvan éven át törmelékként hevertek a múzeum raktárában.



Tíz éve, 2001 októberében kezdődött meg a szobrok helyreállítása, amelyet a Pergamon Múzeum „a valaha volt legnagyobb restaurátori projektnek” nevez. A restaurátorok a 600 négyzetméteres teremben kiterített törmelékekből tíz éven át naponta válogatták az összeillőnek tűnő darabokat. A hiányzó részeket gipsszel pótolták.







Az idáig helyreállított 30 monumentális kőszobor január végétől augusztusig látható a Pergamon Múzeum különkiállításán. Ezt követően valószínűleg európai körútra indulnak. Addig még, ha tehetjük, mi is meglátogatjuk, hogy első kézből is tudósítsunk róluk.











A kiállítással egyidőben Oppenheim több mint hatvan kiadott fotóalbumát is kiállítják Berlinben május 15-ig a Museum für Fotografie-ban. Erről a kiállításról is írunk majd. De addig is az összes album valamennyi képe megtekinthető az Arachne képbankban. Sajnos a nem előfizetők számára csak ilyen kis méretben, amilyenben az alábbi válogatást összeállítottuk belőlük.