A vörös Frankenstein

Bulgakov az új szovjet rendszerről írott egyik legkíméletlenebb szatírájában a Kutyaszív-ben (1925) azt beszéli el, hogyan válik emberi hipofízis beültetése után egy jámbor és hálás kóbor kutya követelőző és primitív szovjet proletárrá. Az allegória annyira tökéletes és hibátlanul végigvitt, hogy meg se fordul a fejünkben, hogy ne Bulgakov fejéből pattant volna ki. Az ihlet forrásaként legföljebb a Shelley házaspár száz évvel korábbi (1823) Frankenstein-je jut eszünkbe. Pedig ahogy a Frankenstein-t is részben a bolognai Giovanni Aldini halottakon végzett galvanisztikus kísérletei ihlették, úgy Bulgakov is a saját korából merítette Preobrazsenszkij professzor mintáját.



A darwinizmus elterjedését, majd a Mendel-féle öröklődési szabályok újrafelfedezését követően a 20. század első évtizedei Európa- és Amerika-szerte az emberi test tökéletesítését célzó genetikai és egyéb biológiai kísérletezés jegyében teltek. Virágkorát élte az emberiség génállományának javítását célzó eugenika, a hormonkezelés és a xenotranszplantáció különböző formái, amelyek más élő szervezetekből származó beültetett elemekkel igyekeztek késleltetni az emberi szervezet öregedését. Ezek közül a Párizsban működő orosz professzor, Serge Voronoff (1866-1951) módszere kapott a legnagyobb visszhangot, aki fiatal majmok herezacskójából ültetett át néhány milliméteres darabokat idős férfiakéba, akik ezt követően állítólag látványosan megfiatalodtak. Voronoff világhírűvé vált. A 40-es évekig, míg módszerétől a korábbi rajongók el nem fordultak, több ezer műtétet hajtott végre, többek között az öregedő Atatürkön, vagy az angol liga számos futballistáján. Később nők ifjításával is próbálkozott majompetefészek-beültetés révén. Eredményeit az európai és amerikai sajtó széles körben népszerűsítette, és számos korabeli tudományos-fantasztikus novellának és komédiának, kuplénak („If you’re too old for dancing / Get yourself a monkey gland”) sőt koktélnak is ihletőjévé vált.




Bulgakov, aki csak a polgárháború után cserélte fel az orvosi mesterséget az íróival, minden bizonnyal ismerte Voronoff munkásságát, akinek Rejuvenation by grafting (Megfiatalítás átültetéssel) című könyve ugyanabban az évben jelent meg, amikor Bulgakov – valószínűleg rettentő nagy szerencséjére – sikertelenül próbálta megjelentetni majd színpadra vinni a Kutyaszív-et. A szovjet cenzúra pontosan tisztában volt a mű ideológiai jelentőségével, s az évtizedeken át szamizdat formájában terjedő könyv csak 1987-ben jelenhetett meg a Szovjetunióban, amit azonnal követett Vlagyimir Bortko zseniális filmváltozata.


Ám Voronoff nem az egyetlen modellje volt Bulgakovnak. A homunculus, a semmiből megalkotott új ember, hogy úgy mondjam, a levegőben volt a 20-as évek Oroszországában. A sikeres forradalom eufóriájában élő szovjet vezetés számára semmi sem tűnt megvalósíthatatlannak. A mezőgazdaság, sőt az ember genetikai megjobbítása a megfelelő összpontosítással és kellőképpen vizionárius tudósokkal az élen éppolyan lehetségesnek tűnt, mint a társadalom felülről végigvitt átalakítása. Ez a célkitűzés tette a szovjet genetika irányítójává a szerény szibériai almanemesítőt, Ivan Micsurint, akinek jelmondata: „Mi nem várhatunk a természettől könyöradományokat, a mi feladatunk ezeket kicsikarni belőle”, szerencsésen egybecsengett a lenini-feuerbachi mottóval: „A filozófusok eddig csak különbözőképpen magyarázták a világot, pedig a feladat megváltoztatni azt.” Ez emelte a szovjet genetika rettegett urává 1930 és 1960 között az ukrán agronómust, Trofim Liszenkót, a szerzett tulajdonságok öröklődésének prófétáját, akinek célkitűzése az volt, hogy „kiűzzük a biológia tudományából a véletlenszerűséget,” de ehelyett a biológia tudományát űzte ki harminc évre a Szovjetunióból.


És ez emelt vezető pozícióba egy mára szinte teljesen elfelejtett tudóst, a mesterséges megtermékenyítés egyik sikeres úttörőjét, Ilja Ivanovot (1870-1932), aki nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy a majom és az ember keresztezésével létrehozza „a hibrid majomembert, amely tulajdonságait tekintve közel áll az emberfélékhez, de sokkal gyorsabban növekszik, s három-négy éves korára már hihetetlen erővel rendelkezik, sokkal kevésbé érzékeny a fájdalomra és az éhségre… Egy ilyen faj hasznossága felbecsülhetetlen mértékű lenne, a mocsaras terepen végzett munkától a katonai szolgálatig.”

Nem kell bizonygatnunk, mennyire meggyőzően hangozhattak ezek az érvek a szovjet hatalom számára. Ivanov 1924-ben hatalmas összeget és kutatóintézetet kapott a szovjet akadémiától, valamint párizsi, majd francia guineai kiküldetést, hogy a helyszínen folytathassa majomkísérleteit. Három alkalommal termékenyített meg nőstény majmokat emberi spermával, de a kívánt eredmény elmaradt. Amikor pedig azzal próbálkozott, hogy afrikai nőket termékenyítsen meg nőgyógyászati vizsgálat ürügyén majomspermával, a francia hatóságok kiutasították a gyarmatról.

Ivanov 1929-ben egy hím majommal tért vissza a Szuhumiban berendezett kutatóintézetébe, ahol önkéntes komszomolkák jelentkezését várta a kísérlet elvégzésére. Ám még a legjobb orosz pártüdülők éghajlata sem bizonyult megfelelőnek a majom számára, aki nem sokkal a megérkezés után elpusztult. Ivanov kérvényezte újabb hím majmok beszerzését, s miközben ezeket várta, intézetében a mesterséges megtermékenyítés tökéletesítésén dolgozott.


Nem tudjuk, megjöttek-e az igényelt majmok, s ha igen, Szuhumiba-e vagy máshová. Nem tudjuk azt sem, elkövetett-e valamilyen botlást Ivanov professzor, vagy a hatóságok úgy látták jónak, hogy kevésbé frekventált kazahsztáni intézetben folytassa szigorúan titkosnak minősülő kutatásait. Tény az, hogy a rákövetkező évben Ivanovot letartóztatták, és Alma-Atába vitték. Itt viszonylag nagy szabadságot engedélyeztek neki: zárt körű kutatásai mellett a városi állatorvosi intézetben is taníthatott. 1932-ben szívroham végzett vele. Kutatásai további sorsáról semmit sem tudunk.


A professzor 20-as évekbeli munkanaplóját néhány éve találta meg levéltári ismerőseinek útmutatása nyomán az író Oleg Siskin, aki 2006-ban Dmitrij Gyemin rendező segítségével dokumentumfilmet is készített a történetről.


A filmben elhangzik, hogy a Sztálin halála után a Gulágról hazatért foglyok visszaemlékeztek rá: saját szemükkel látták, hogy Szibériában bizonyos helyeken „majomemberek” dolgoztak. Állítólag még szenzációs cikkek is megjelentek erről, majd aztán éppilyen gyorsan el is ült a hír. Minthogy a film ezen a ponton nem említ forrást, lehet, hogy csak szenzációhajhász felvezetésként hozza elő a hírt, de ha tényleg láttak is valamit az elítéltek, arról sem tudhatjuk meg már, mi volt. Nem valószínű, hogy Ivanov professzor kísérlete bármilyen sikerrel járt volna. Célkitűzését, a mocsaras területen végzett munkától a katonai szolgálatig mindenre alkalmas, igénytelen élőerő tömeges mesterséges előállítását végül a szovjet állam valósította meg sikeresen a 30-as és 40-es években, mellesleg még ráadásul Bulgakov vízióját is valóra váltva. Őket illeti meg a cím, amellyel a film rendezői Ivanov professzort felruházták.