Holtak fagyott fénye

Miközben François Arago csillagász Párizsban 1839. január 7-én az egész világ számára bemutatta Nicéphore Niépce és Louis Jacques Mandé Daguerre találmányát, Spanyolországban éppen kegyetlen háború dúlt Don Carlos María Isidro hívei és a nápolyi María Cristina királyné jogainak védelmezői között. Rövid megszakításokkal az egész spanyol 19. század a véres testvérháborúk hosszú évszázada volt, amely csak a fentiek után száz évvel, 1939-ben ért véget, amikor az utolsó – és jellegzetesen tizenkilencedik századi – katonai felkelés győzelme fegyverszünetet hozott a végsőkig kimerült országnak. Az első ismert spanyol daguerrotípia 1839. november 18-án készült, s ez egyszersmind Madrid első ismert fényképe is. Ám a daguerrotípia legelterjedtebb műfaja a portré volt, ezen belül pedig egy olyan portrétípus, amely az első lemezektől kezdve spanyol sajátosságnak számított, s amely meghatározó maradt az üvegnegatívok és papírnyomatok korában is: a halott gyermekek portréi.





A fotográfiának ez a sajátos gyakorlata hasonló gyökerekből táplálkozik, mint az antik imagines maiorum, az ősöknek a patríciusházak larariumában elhelyezett képmásai, vagy a császári imago, a halotti maszk, a lélek letéteményese, amely a császárok „második temetésén” szolgált apoteózisuk, az istenek közé való felemelkedésük eszközeként.

A másik ország, amelyben a gyermekek post mortem fotográfiáinak szokása rendkívül elterjedt volt, Mexikó, noha szórványosan több más helyen is megtaláljuk emlékeit. Spanyolországban az első hivatásos daguerrotipisták többek között azzal hirdették szolgáltatásaikat, mint Mattey a Diario de Barcelona 1856. április 3-i számában, hogy „igény szerint házhoz mennek elkészíteni az elhunyt személyek képmását a kívánt testhelyzetben és az élet elevenségét tükröző beállításban”. Hasonló ajánlattal csábítgatta lehetséges ügyfeleit A. J. Benítez is 1888-ban a Kanári-szigeteken: „Családi gyász esetén ezen nagy méretű halotti képmások őrzik meg leghívebben az elhunytak drága emlékezetét az élők számára.” A fotográfia technikája ilyen módon demokratizálta az elhunyt arisztokrata és császári gyermekek olyanfajta merev halotti képmásait, amilyeneket Federico Madrazo, José Roldán és mások készítettek nagy számban a korban.


Maurice Ravel: Pavane egy infánsnő halálára (1902). Julian Bream gitárfeldolgozása, 1960

Az ilyen jelenetek idővel a dokumentarista fotográfiának is kitüntetett témáivá váltak. A gyermek emlékét, akit szinte nem is volt idő megismerni és igazán integrálni a családba, holttestének fényképe, a róla készült egyetlen képmás őrizte tovább, amelyre a család szinte vallásos kegyelettel tekintett. Ugyanakkor, amikor Baudelaire számára a fotográfia, épp ellenkezőleg, árulás volt az emlékezet ellen, mert a helyébe lépve nem engedi elvégezni tisztító és interiorizáló funkcióját, és megrontja azt.




A halotti képmásnak megvolt a maga „festői” korszaka is, amely a századfordulós fotográfia általános tendenciáit követte. Ez a festői irányzat az, amely Roland Barthes szerint a fotográfia önmagáról alkotott előítéleteinek legszélsőségesebb megnyilvánulása, s egyszersmind a halottakról készült családi képek utolsó állomása. A fényképezés széles körű elterjedésével ugyanis már mindenkinek elég felvétele gyűlt fel az élő rokonokról ahhoz, hogy halála után ne kelljen külön emlékképet készíttetnie róla.




A szecessziós fotográfia, akárcsak a vizuális és irodalmi alkotások, szívesen játszott rá a holttest kétértelmű erotikájára. A tudományosság kontextusa pedig gyakran jó ürügyet szolgáltatott a holttestek vizuális feltárására és közszemlére tételére.





A korabeli Spanyolország minden rendű és rangú népszerű figurája szükségét érezte, hogy képet hagyjon hátra holttestéről az utókor számára.



A spanyol polgárháborúról 1936-tól kezdve széles körben tudósító külföldi, majd nem sokkal később spanyol fotográfusok is olyan hihetetlen mennyiségű dokumentációt hoztak létre, amelyet máig sem tekintettünk át a maga teljességében. Már 1936 augusztusában megjelent az első képriport a háborúról a Lucien Vogel által szerkesztett Vu folyóiratban. E dokumentálás egyik legkiemelkedőbb figurája a katalán Agustí Centelles volt, akinek képeit a megörökítettekhez való közelség és a velük való azonosulás esztétikája folytán a kortársak is a legtöbbre becsülték. És ezekről a képekről nyilvánvalóan nem hiányzott a holttestek ábrázolásának régi spanyol hagyománya sem.