„Olyan havat ad, mint a gyapjú,
és mint a hamut, szórja a zúzmarát.”
(Zsolt 147:16)
és mint a hamut, szórja a zúzmarát.”
(Zsolt 147:16)
A katolikus liturgiában a mai szentmise válaszos zsoltára a 147-es. Pontosan ez a zsoltár elevenedett meg előttünk szinte valamennyi képével együtt, amikor két hete, február utolsó napjaiban a dániai tél elől menekülve és tavaszias időjárásban reménykedve egy hétre Izraelbe indultunk. A legelső napunk valóban tavaszias volt: húsz fok és napsütés. Názáretből hosszabb gyalogtúrára elindulva festői tájakon át vándoroltunk, s végül sikerrel másztuk meg a Színeváltozás, avagy mai nevén a Tábor hegyét. Túra közben gyönyörködtünk a mindent elborító tavaszi virágszőnyegben.
„Ő sarjaszt füvet a hegyeken,
és növényeket az ember hasznára.”
(Zsolt 147:8)
és növényeket az ember hasznára.”
(Zsolt 147:8)
Akkor még nem tudtuk, hogy ez volt az első és utolsó tavaszias napunk Izraelben. Még aznap este eleredt az eső, és attól fogva több napon át vigasztalanul ömlött.
„Ő borítja el felhőkkel az eget,
és készít esőt a földnek.”
(Zsolt 147:8)
és készít esőt a földnek.”
(Zsolt 147:8)
Megállás nélkül zuhogott három napon át, ami a szárazsággal küszködő Izraelnek minden bizonnyal óriási áldás volt, nekünk személy szerint már kevésbé. Ebben a vigasztalan esőben buszoztunk át Jeruzsálembe, ahol az utcákon már patakokban folyt az esővíz és a hőmérséklet sem volt több öt foknál.
„Mint a morzsát, úgy hullatja jegét,
ki tudja hidegét elviselni?”
(Zsolt 147:17)
ki tudja hidegét elviselni?”
(Zsolt 147:17)
Hát, mi nem nagyon tudtuk. Két pulóver és két kabát volt rajtam, míg a várost róttuk, mert ha már Jeruzsálemben vagyunk, csak nem zárkózunk be a szállónkba egy kis nyavalyás eső miatt, bármennyire patakokban is ömlik a víz, be a nyári félcipőm orrán és ki a sarkán
Másnap reggel, március másodikán azonban olyan csoda történt, ami öt évente ha egyszer megesik Jeruzsálemben, s ami elfeledtette velünk az előző napok összes viszontagságát: óriási pelyhekben eleredt a hó. Vagy egy órán át esett, volt, amikor szinte hóvihar erősségű volt, s pár órára vékonyan be is terítette a földet. Olyan derékig érő hótakaró persze nem volt, mint azon az ominózus 1921-es télen, amelyről nem is olyan régen mutattunk fotókat, de valódi, sűrű, maradandó hóesés, az igen. Belevetettük magunkat a havas Jeruzsálem forgatagába.
„Olyan havat ad, mint a gyapjú,
és mint a hamut, szórja a zúzmarát.”
(Zsolt 147:16)
és mint a hamut, szórja a zúzmarát.”
(Zsolt 147:16)
A helyieket is teljesen lázba hozta ez a nem mindennapi természeti tünemény. Voltak, akik a közelgő hóesés hírére még előző este felutaztak vidékről Jeruzsálembe, csak hogy le ne maradjanak a nagy eseményről. Az ominózus napról számtalan filmfelvételt találni a neten: én csak az alábbi két, nagyon szépen vágott rövid filmet szeretném megosztani az olvasókkal. Az első az Óvárosban készült, a második Jeruzsálem modern, nyugati részén. Akár mi is készíthettük volna, mivel majdnem pont ezeken a helyeken sétáltunk végig:
Mindkét filmet más-más, feltehetően helyi lakos vette fel, már ezért is nagyon feltűnő a hasonlóság a kísérőzenék megválasztásában: az az időtlen, szelíd akusztikus gitárzene, mely éles kontrasztban áll azokkal a hangosabb, dinamikusabb, keletiesen fűszerezett zenékkel, amelyek általában az izraeli rádióból ömlenek, nagyon jól visszaadja azt az áhítatot és csodálatot, amellyel a helyiek ezt a ritka természeti jelenséget szemlélték – addig a pár óráig, amíg csak nem olvadt.
„De ha elküldi igéjét, felolvasztja azokat,
a szele fúj, és folynak a vizek.
Dicsérd az Urat, Jeruzsálem,
Dicsérd Sion, Istenedet.”
(Zsolt 147:18, 12)
a szele fúj, és folynak a vizek.
Dicsérd az Urat, Jeruzsálem,
Dicsérd Sion, Istenedet.”
(Zsolt 147:18, 12)
Add comment