Örményország – utak, színek, megállók

Aznap délután minden borongós és nedves volt ebben az örmény völgyben, s a sírkövekkel kikövezett padlójú haghpati kolostorban még sötétebb és nedvesebb volt minden.
A taxi odalent állt meg egy kis téren, senki nem jött a fogadásunkra. Egy asszony ült csupán egy összecsukható székben a főtemplom kapuja mellett, de látásomra ő is elmenekült.
Kevéssel később, a völgy másik végének szürkületében egy másik, Isten tudja, honnan érkezett nő megállított: „Девушка!” Egy csokor árvácskát kínált nekem, apró lila virágokat, gyökerükkel együtt. Két szóra emlékezett még a franciából, amelyet évtizedekkel korábban tanult, amikor Örményország még egy másik világ része volt. „Bonjour camarade!”
Ki hívott engem valaha is „elvtársnak” ott, ahonnét jövök?


Mint a Kaukázusban mindenütt, ezek a régi települések a magaslatok csúcsán épültek, a völgyek fölött, amelyek egészen a 18. század végéig lakatlanok voltak.
Odzun, Haghpat és Sanahin így legalább egy évezreden át Alaverdi városa fölött terültek el a csipkézett szélű platókon, amelyek egyszerre voltak közel egymáshoz légvonalban, és sok óra járásra a közöttük futó, a folyók által mélyen bevájt völgyek sokasága miatt.
Alaverdi odalent mintha egy másik ország volna.

A völgyek városai más világhoz tartoznak, mint a magaslatok falvai. A 18. század végén vagy a 19. században, sőt még később, a Szovjetunió idején született ipari városok, egykor gazdag, tevékeny és népes városok – ma romvárosok.
A jereváni marsrutka, egy mocskos roncs, reggel tett le minket Vanadzorban, az egykori Kirovakanban, valahol a várost övező gigászi vegyi kombinátok között. A taxit, amellyel tovább folytattuk utunkat, egy rosztovi örmény vezette, nyugdíjas iskolabusz-sofőr, aki ma ide-oda pendlizik Oroszország és Örményország között. Vanadzorból a völgy mentén Alaverdibe vitt minket, egy másik lepusztult iparvárosba, amelynek elhagyatottságát a rézporral betakart völgy súlyosbítja.
A völgy akár egy fojtogató folyosó: a völgy a folyót követi, az út a völgyet, a vasút az utat, és semmi nem léphet ki ebből a folyosóból, hacsak fel nem kúszik a sziklafalon.


Alaverdiben egy benzinkútnál ettünk, közvetlenül a híd előtt, egy egyszerű fabódéban, egyetlen asztala volt, fölötte egy nagy kép az Ararátot ábrázolta, s a kissé zárkózott, seszínű hajú fiatal felszolgáló, akit felvillanyozott érkezésünk, mindenét előhozta, amije csak volt, hogy megkóstoljuk.

Egy idő után behívott a bódé hátsó részébe, s invitált, hogy lépjek ki a folyó fölé magasodó kis erkélyre. Széles mozdulattal tárta elém a látványt: amit a leginkább szeret ezen a helyen, mondta, az a táj szépsége. Minden annyira szép itt, a hegy, odalent a folyó, a fák…

Annyira szerettem volna, ha ez a szépség számomra is hozzáférhető lenne. Ha én is láthatnám ennek a helynek a szépségét, ezét a völgyét, amely addig a napig a legszörnyűbb látvány volt számomra, amellyel valaha is találkoztam, az itt-ott vöröslő hóval fedett sziklák szaggatott vonalait, a vizet odalent, amely barna volt a réziszaptól, mint valami romlott massza, a még kopár, de már színes nejlonzacskók százaival fedett fákat, a gyárak és a házak ásító homlokzatát – s mindezt egyetlen kérdés fogja át: így élnek itt az emberek?

Azt feleltem neki: igen, hamarosan itt a tavasz – s aztán visszamentem.


A vasút a völgyben Jerevántól Moszkvába vezet. A Moszkva-Jereván vonaton, amely 1991-ben már egy szétesőben lévő országon halad át, Artavazd Pelechian rendező kézi kamerával filmezi az arcokat. Férfiak és nők arcát, gyerekek arcát, eleven arcokat, elalvó arcokat, felfűzve egy utazás fonalára, ahol a horizont csak töredékekben villan fel. Pelechian, aki 1938 februárjában született Leninakanban, Szovjet-Örményországban, filmesszék rendezője, dokumentumfilmes és filmelméleti szerző. Filmjei rendszerint rövid- vagy közepes hosszúságú filmek, szinte némák, noha a hangnak mindig központi szerepe van bennük.


A vasút még nem teljesen elhagyatott, naponta  egy-két vonat jár még rajta – de már egészen más életet él. A völgy sem teljesen elhagyatott még, de már alszik, már eltűnőfélben van. A legtöbben messzire távoztak innen.



Hagyjuk hát el a völgyet, menjünk fel, hagyjunk mindent magunk mögött. Hagyjuk a vasutat, az utat, a városokat, a gépeket, a gyárakat, a rozsdát, a málló cementet, a romokat, a mocskos havat.
Fel az erdők felé.



Felfelé.
A falvak felé.
Minden felé, ami ajtót nyit az arra járónak, az utasnak, a vándornak.
Az emlékezet felé.






Hamarosan bizonyára eljön a tavasz.