Abyaneh, a Vörös Falu

A sivatagban ahol víz fakad, ott élet is van, és az élet végigkíséri a vizet, míg az újra el nem tűnik a sivatagban. Egy-egy rövid vádi mentén önmagukba zárt kis világok jönnek létre mélyen a sivatag szívében, távol minden más lakott helytől.



Ha Natanz után magunk mögött hagyjuk a hírhedt urándúsító központot, amely körül harckocsik őrködnek koncentrikus körökben beásva, váratlanul magasodik fel előttünk a sivatag közepén a Karkas-, azaz Keselyű-hegység. A hegység észak-déli vonulata csupán negyven kilométer hosszú, de ez elég ahhoz, hogy valamennyi felhőt megállítson, s a hegy belsejében rendszeres eső essen. Mire a víz a hegy lábához ér, el is szivárog, de a tíz kilométer hosszú patakmedret végig zöld nyárfaligetek, öntözött kertek és falvak kísérik.


A hegy lábánál Hanjan erődje trónol az itt már kiszáradt vádi fölött. Igazi Tatárpuszta-erőd: kétezer éven át várta az ellenséget, de az ellenség nem jött. A hódítók megfeledkeztek a sivatag közepén, a hegy belsejében fekvő völgyről. Míg a hetedik századi arab hódítók szinte egész Perzsiára rákényszerítették vallásukat és nyelvüket, a völgy lakói egészen a 16. századig, a Szafavidok központi hatalmának kiépítéséig megmaradtak zoroasztriánusnak, s máig a hódítás előtti Szászánida-birodalom középperzsa nyelvét beszélik. A feliratok Irán többi nem-perzsa nyelvű vidékétől eltérően kétnyelvűek, a mai mellett a Szászánida-kori perzsát is feltüntetik, s még a magánhangzó-jelöléseket is kiteszik a pontos kiejtés végett, nyilvánvalóan nem a nyelvet beszélő helyiek számára, hanem az ide látogató perzsa turisták gyönyörűségére.




Déltájban érünk a völgy fejébe, a források melletti hegyoldalra felkúszó Abyâneh, középperzsául Viuna falujába. Az éles napfény fehérre fakítja az utcákat. A vörös vályogból épült házak falát vörös vakolattal védik a vörös utca közepén végigfolyó esőtől, s jobb ötlet híján a fa gerendákat, oszlopokat és ablakrácsokat is vörösre festik. A vörös falu és a szemközti vörös hegyoldal harmóniáját a patak völgyének zöldje ellenpontozza.



Hossein Alizadeh: شوق رفتن Shuq-e raftan, Az utazás mámora. Az آواز گنجشکها Âvâz-e gonjeshkhâ, A verebek éneke c. lemezről



A vályog épületeken sok száz éves gazdag ornamentika: Korán-idézetekkel faragott ajtók, árnyékot vető geometrikus ablakrácsok, kovácsoltvas kopogtatók, muqarnas-boltozatok. A pénteki mecset – az egyetlen fehérre meszelt épület – tágas teraszáról a szemközti hegyoldalra látni, ahol a még ma is működő zoroasztriánus szentély áll.




A hőség ellenére a helyiek az utcán vannak, a dolguk után járnak, vagy csak a házuk előtt ülnek, hangosan társalognak az arra járókkal ezerötszáz évvel ezelőtti nyelvükön. „Hallod, hogy beszélnek?” kérdezi áhítattal Mohammed. Velünk is szóba állnak, almával, vízzel kínálnak, segítünk ládákat pakolni egy utánfutóra. A legtöbben még népviseletben járnak, a férfiak fekete bő selyemnadrágban, a nők az egykori zoroasztriánus viseletre emlékeztető, virágokkal nyomott fehér lepelben.


A falut nemcsak az élők lakják. Az 1980-88-as irak-iráni háborúban elesett helyi mártírok kultusza még ma, majdnem harminc év múlva is eleven Abyanehban, ahogy másutt is Iránban. Külön szentélyük van a mecset udvarában, s képeik ott vannak az utcasarkokon és a róluk elnevezett kis imaházak bejárata fölött.


A mártírok kultusza alapvető vonása a síita vallásnak, amely a szunniták általi folyamatos üldöztetésben formálódott, s amelynek minden szent imámja vértanúhalált halt, kivéve az utolsót, a Mahdit, aki elrejtőzött, s majd a világ végén tér vissza Jézussal együtt ítéletet tartani. A Husszein-szentély erkélyén egész évben ott áll a nakhl, a „datolyapálma”, a karbalai csatában a trónbitorló szunnita kalifa által megölt Husszein imámnak, Mohamed unokájának jelképes ravatala, amelyet Irán sivatagi városaiban gyászszertartás keretében hordoznak körbe a csata évfordulóján, Ashura napján.




A forró délutánon színes ruhába öltözött cigányasszonyok járják az utcákat, karjukon gyerekkel, házról házra koldulnak. „Ezek délről jönnek,”, súgja oda Mohammed, „itt, Iszfahán tartományban a rumik iparosok, nem koldulnak.” Az egyik cigánylány a kisgyerekkel takarja el az arcát a fényképezés elől, úgy veszi el a pénzt. Egy másik megütődve néz rám, mintha nem látott volna még kamerát, nem is kér pénzt, úgy megy tovább mellettem a következő kis boltba.


A mecset mellett idős asszony ül és varr a ház nyitott ajtajában, s egykori festékes vödörből szép kiállítású, informatív füzeteket árul a faluról. Kétfélét veszek hét euróért, de Mohammed nem engedi, hogy kifizessem, mutatja, hogy a füzetekre összesen két eurónyi ár van rányomtatva. Hosszú, pompásan koreografált alkudozás következik, a végeredmény öt euró, közmegelégedésre.


A temető dombtetőről néz le a völgyre. Sírkövei szabálytalan kőlapok, mint a legtöbb iráni temetőben, de itt szinte mindegyiken van felirat is, vagy legalább jelképek, ciprus, az örökkévalóság fája, vagy oroszlánfej, a kétezer évvel ezelőtti oroszlán formájú sírkövek örökségeként. A friss sírok mellett leszúrt boton színes szalagok, ez a közép-ázsiai nomád szokás egész Iránban elterjedt.


A falu szélén álló Viuna szálló-étterem teraszáról szép kilátás nyílik a falura. A tulajdonos, Hamid évekig a dél-indiai Bangalore-ban volt mérnök, onnan hozta haza szállodaipari tudását. A szálló hagyományos abyanehi stílusban épült, nagyon jó ízléssel, minden túlzás nélkül. Az asztalokon Naszreddin sah képével díszített teáskészletek és vízipipák, a falakon szép fotók régi abyanehi házakról, népviseletbe öltözött öregekről, gyerekekről. „Ki csinálta a képeket?” „Én”, mondja Hamid, és mutatja, hogy a vastagabbik füzetben is az ő képei vannak, ez a hotel kiadványa. A hagyomány jó kezekben van.