Határok

Igor Kopytoff tanulmányát fordítom a Jelenkor számára: The cultural biography of things: commodization as a process. Nagyon jó, végiggondolt antropológiai elemzés arról, hogy a dolgok milyen lépésekben válnak árucikké, vagy ellenkezőleg, hogyan veszítik el árucikk-mivoltukat egy adott kultúra számára.

Egyik fontos tétele, hogy a modern nyugati világ – zsidó-keresztény és klasszikus antik hagyományok alapján – éles fogalmi különbséget tesz a személyek és a dolgok között, s csak az utóbbiakat ítéli árucikké tehetőnek. Igaz, ténylegesen az újkori nyugati kultúra története során is tettek árucikké személyeket, de a különbségtétel kulturális erejét épp az mutatja, hogy a rabszolgaság – minden más kultúrától eltérően – folytonos intellektuális és morális problémát jelentett a Nyugat számára.

Kopytoff a nyugati szemléletmódnak ezt a sajátosságát egy váratlan példával szemlélteti, az abortuszhoz való viszony kultúránként eltérő felfogásával:

A [Nyugaton] az abortuszról folytatott kulturális vita lényegét mindkét oldal abban látja, hol húzódik pontosan az a vonal, amely elválasztja a személyeket a dolgoktól, s hol van az a pont, ahol a „személy-ség” elkezdődik. Hiszen az abortuszpárti és abortuszellenes hívők egyetértenek egy dologban: hogy csak „dolgokat” lehet abortálni, „személyeket” nem. (…) A vita mögött meghúzódó fogalmakat tekintve mindkét fél szembetűnő kulturális ellentétben áll mondjuk a japánokkal. Ez utóbbiak nem sok aggályt táplálnak az abortusz felől, ám elismerik az abortált gyermekek személy voltát: a miszogo, elvesztett lélek speciális státuszával ruházzák fel őket, és külön szentélyekben emlékeznek meg róluk.

Erről a kultúraközi összehasonlításról eszembe jut: vajon hogy gondolják ezt a kínaiak? Egyfelől tudjuk, hogy valamiképpen a hagyományos kínai kultúra is személynek tekinti az embriót. Bai Limin monográfiája, a Shaping the Ideal Child: Children and Their Primers in Late Imperial China (2005) leírja, milyen fontosnak tartotta a hagyományos kínai felfogás az „embrió-kori gyermeknevelést”, s ugyanezt olvassuk Rosie Roberts alapos elemzésében (2005) is Lu Xing’er The Sun is Not Out Today-járól (1991), a kínai abortusz kulcsregényéről. Másfelől azonban úgy tűnik, hogy – a japánokkal ellentétben – a vetélés után már elutasítanak minden olyan vele kapcsolatos rituális viszonyt és végtisztességet, ami pedig a halottakat megilleti a kínai kultúrában: egyfajta nyersanyagnak tekintik, ahogy egyébként a kivégzettek és munkatáborokban meghaltak testét is, mint arra a Bodies-kiállítássorozat körüli botrányok rávilágítottak.

A kínai abortált embriók orvosi készítmény és szépítőszer céljára való felhasználásáról többek között a Guardian számol be részletesen. Hogy a kórházi dolgozók erősítő és szépítő ételként fogyasztják és árusítják őket, arról a Hong Kong Express 1995. ápr. 12-i száma tudósít a shenzheni kórházból (az eredetileg csak nyomtatásban megjelent szöveget több helyen is teljes egészében idézik a neten), illetve itt olvasható egy kínai nyelvű képes beszámoló is a Guangdongban elterjedt gyakorlatról (csak erős idegzetűeknek). Az embriót egyébként már Li Shizhen hatalmas klasszikus orvosi enciklopédiája, a Bencao gangmu (1587) is említi a kínai gyógyászat alapanyagai között, s amikor kínai orvos barátomat kérdeztem erről, lakonikusan csak ennyit mondott: „magas a tápanyag-tartalma”.

Mi ennek az ellentmondásnak a magyarázata? Vajon a hagyományos felfogás még más volt, s csak a hatvan éve hivatalossá tett materializmus alakította át? Lehetséges. Vagy valójában csak a befogadás rítusától – a magzati haj levágásától egy hónappal a születés után – számít embernek az ember, s a kitaszítás rítusával, a közösség vagy az elöljárók ítéletével bármikor megfosztható ettől a státuszától, ahogy azt a kulturális forradalomról szóló számos visszaemlékezés is példázza? Ez is lehetséges. Mindenképpen megpróbálok majd utánajárni kínai barátaimnál.

Lehetséges azonban az is, hogy a magyarázat a kínai kultúra univerzalisztikus gondolkodásában rejlik, abban a világképben, amelyet barátom így fogalmaz meg általam fordított kínai orvostudományi kézikönyvének első mondatában:

A hagyományos kínai orvoslás úgy tartja, hogy az emberiség és minden ember szerves része egy nagyobb egésznek, a teljes világegyetemnek. Mindannyiunkra ugyanazok a törvények vonatkoznak, amelyek az egész természetet is kormányozzák: társai vagyunk a csillagoknak, a bolygóknak, az állatoknak, a fáknak, az óceánnak és a földnek.

Ha pedig egy ilyen világméretű rendszer részei vagyunk, s nem éles határ, csupán fokozati különbség választ el egyfelől az istenektől, másfelől az állatoktól, akkor a különféle embereket megillető bánásmód is széles skálán mozog az isteni császár és az állatokhoz közel álló legalsó kategóriák között – ahol az „állat” persze éppúgy nem jelent különösebb lenézést, mint az „ember” sem méltóságot, hiszen ezek nem egymással szembeállított fogalmak, mint Nyugaton, hanem csupán egymást követő lépcsőfokok. Egy ilyen rendszerben az embernek nem ember-mivoltából fakadó inherens „méltósága” van, mint a görögök, a sztoikusok vagy a keresztények szerint, amely független a hierarchában elfoglalt helyétől, s a szegénység és a kiszolgáltatottság sem foszthatja meg tőle, hanem egyesegyedül „arca” (面 miàn) amely kizárólag e skálán elfoglalt helyéből fakad, s amelyet bármikor „elveszíthet”, „megnövelhet”, „kaphat” és „adhat”.

Azt hiszem, ennek a roppant lajtorjának a bűvölete miatt nem képesek a kínaiak egyenrangú viszonyokban gondolkodni, csak alá-fölé-rendeltségben (barátaink húsz éve törekszenek nagyon becsületesen és rettentő erőfeszítéssel felfogni az európai „barátság” lényegét, de eddig még csak a „váltogatott alá-fölé-rendeltségig” jutottak), s ezért szól egész életük arról, hogy följebb jussanak ezen a skálán, miáltal „nagyobb arcot” kapnak, önbecsülésük egyetlen forrását.

„Ugyanilyen dicsőség környezte a mandarin tisztviselőt. Ha kilépett az utcára, gong jelezte a közeledését, s hivatalnokszolgái megtisztították előtte az utat, úgy söpörve félre az arra járókat, mint a szemetet. A hivatalnokszolgákra is háramlott valami gazdájuk hatalmából és dicsőségéből. A hivatalnokszolgák egyetlen félelme az volt, hogy olyan menettel találkoznak, amely magasabb rangú tisztviselőhöz tartozik, s ez kissé elhomályosítja az ő „tüzüket”, vagy hogy ismeretlenül megölnek vagy megsebesítenek valakit ennek az előkelőbb tisztviselőnek háznépéből. Akkor aztán azt kiáltják: „Bárcsak meghalnék! Bárcsak meghalnék!” – s valóban át is adhatják őket ennek az előkelőbb tisztviselőnek, aki úgy bünteti meg, ahogy neki tetszik, korbáccsal vagy börtönnel, akármit szól is a törvény.” (Lin Yutang: Mi kínaiak)